„Tizenhárom évnyi NER után sok elkötelezett ellenzéki is bizonytalan, hogy van-e egyáltalán bármi, amit támogatni/szeretni/kedvelni lehet, ha az Orbán Viktor és a Fidesz számára is fontos” – veti föl Ujhelyi István európai parlamenti képviselő most vasárnapi, nyílt levelében.
A korábbi szocialista politikus Orbán Viktor 2014-es tusványosi beszéde óta minden héten ír a kormány viselt dolgairól, elkeseredéssel vagy épp „hídépítési szándékkal”. A sorozat a négyszázharmincötödik résznél tart.
Most azért írt, mert undorítónak tartja, „ahogyan a kormánypárt kiszolgáló közege szervezett módon hergelt a válogatott csoportgyőzelme után a fideszen túli tömegek ellen és vonta kétségbe bárki magyarságát, aki nem ugyanolyan vallásosan rajong a fociért”.
Ujhelyi azt mondja, attól még lehet elkötelezett ellenzéki valaki, ha – mint ő –, önkéntelenül is Ákos- és Bonanza Banzai-dalokat dúdol vezetés közben, ha tetszik neki a Várkert Bazár, és a futballválogatott meccsein rekedtre üvölti magát. Ettől egy ember magyarságát és ellenzékiségét sem szabadna kétségbe vonni.
„Teljesen elkorcsosult az a gondolkodás, ami mindent fekete-fehér mátrixon keresztül közelít és értelmez; bármelyik oldalról legyen is szó” – írja Ujhelyi, megállapítva, mégis ez a sematikus gondolkodás határozza meg sokak világlátását.
„A magunk által húzott frontvonal egyik vége szerint a »szemkilövetők«, a másik véglet szerint »O1G« és tolvajbandája miatt van szellemi polgárháború az országban. Nekem is van véleményem, hogy mi volt az az első, tudatos politikai lépés, amely a választói táborok előre megfontolt szembeállítását célozta (én ezt a nemzeti kokárda fideszes kisajátítására és a »haza nem lehet ellenzékben« kijelentés idejére teszem), de mint jeleztem, ezt meghagyhatjuk a szubjektív értékelés keretei között. Abban viszont határozott és megingathatatlan vagyok, hogy a 2010-es kormányváltással – az előző politikai időszak vétkes és vétlen lépései miatt először még tulajdonképpen jogosan – elnyert kétharmados, vagyis korlátlan felhatalmazást szerző Orbán Viktor és pártközössége ezt a valóban kivételes lehetőséget, és vele együtt az ekkor még a jelenleginél jóval szélesebb és színesebb támogatói tömeg (ha úgy tetszik az ország teljes) bizalmát nem arra használta fel, amire hivatott lett volna. A Fidesz miniszterelnökének minden eszköz és lehetőség a rendelkezésére állt, hogy saját gazdasági, politikai és ideológiai céljainak megvalósítása mellett túllépjen a rendszerváltás utáni elitharc hibáin és végre megtörje a magyar átkot, vagyis, hogy mi valahogy mindig készek vagyunk egymást szemét örömmel kivájni az aktuális hatalmasok sakktábláján tologatott bábuként. A jelenlegi kurzus támogatói – ha egy picit is őszinték magukhoz – sem gondolhatják, hogy Orbánnak sikerült az elmúlt tizenhárom évben valóban egységbe rendeznie a magyar nemzetet. A saját táborát nyilvánvalóan igen, de a magyar nemzet nem pusztán abból a néhány millió emberből áll, akik most követik és támogatják a miniszterelnököt” – írja a baloldali politikus.
Azt gondolja, amíg ez a szemlélet terjed, addig bármi is szerepel az óriásplakátokon, Magyarország nem lesz sikeres.
Meggyőződése, hogy lehet rajongani a magyar futballért és közben azt firtatni, hogyan költi el a közpénzt a kormány a labdarúgás támogatására, annál is inkább, „mert az utánpótlás akadémiai rendszerének eredményessége mindezt nem igazolja vissza. (A méltán ünnepelt Szoboszlai Dominik is tudtommal alapvetően édesapja utánpótlás-nevelőjéből került ki, nem a felcsúti közpénz-akadémiáról).”
