November elején jelentette be Gerry Rice, az IMF külkapcsolatokért felelős igazgatója, hogy a szervezet jelenleg nem tervezi a magyarországi hiteltárgyalások folytatását, mivel a magyar kormány sem az IMF-et, sem a hitelnyújtásban részt vevő másik felet, az Európai Bizottságot nem tekinti partnernek, és egyáltalán nem tűnik elkötelezettnek a gazdasági növekedést lehetővé tevő kiigazítás megtételére. Bár e magyarázat a hiteltárgyalások egyéves történetében az első igazán tiszta beszéd, a hitelért folyamodó felet nem olyan fából faragták, hogy pusztán emiatt feladja a mellébeszélésre felépített stratégiáját. A legfrissebb kormányzati megszólalók közül Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára például úgy tudja, "jelenleg az álláspontok rögzítése történik". Varga Mihály hiteltárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszter pedig kizökkenthetetlenül közölte: "Bízom benne, hogy lesz megállapodás." Színt egyedül az intellektuális viccelődésre amúgy is hajlamos Kósa Lajos vitt a történetbe, mikor is kijelentette: "Tükröt tartottunk az IMF arcába, és meglátta benne a képét, és ettől megsértődött. Van ilyen." Mindezek ellenére még a polgármester-alelnök sem kételkedik a megállapodás létrejöttében.
Elkérik a fűnyírót
Való igaz, hogy érzelmi vagy politikai szempontok nem játszanak szerepet a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság hitelnyújtási szándékában, hiszen ellenkező esetben már rég nem állnának szóba Magyarországgal. Emlékezetes, hogy először röviddel a kormányváltás után, 2010 nyarán szakadt meg a szerződéses kapcsolat a nemzetközi szervezetekkel. A 2008-ban kötött megállapodás alapján biztosított keretnek akkor ugyan még nem használtuk föl a jó részét, de már vissza tudott térni az ország a piaci finanszírozáshoz - a maradék rendelkezésre állása a piaci befektetőkre hatott volna megnyugtatóan. Sőt minden megnyilvánulás szerint a kormány egy újabb megállapodásra készült a duóval, amikor a soron következő negyedéves felülvizsgálatra érkezett tárgyaló delegációk hirtelen hazautaztak. Nem tudták értelmezni ugyanis, hogy az új kormány elkezdte lazítani a költségvetést, valamint nem látták fenntarthatónak a folyamatokat, hiányolták a strukturális átalakításokat, durván eltúlzottnak vélték a bankadó mértékét, de legfőképpen a kormány kompromisszumképtelenségét, diktátumokra épülő stílusát ítélték kevéssé konstruktívnak. Ezután Matolcsy György közleményt adott ki, mely szerint a nemzetközi szervezetek egyszerűen el vannak ájulva a kormány első néhány hónapos teljesítményétől, tehát nemsokára természetesen folytatják a tárgyalásokat velünk. A paprikajancsipózba szép lassan belemerevedő miniszter kezdetben tagadta, hogy megszakadtak volna a tárgyalások, majd idővel már úgy emlékezett, hogy kifejezetten elzavartuk a Valutaalap képviselőit, és végül addig-addig ócsárolta a nemzetközi szervezetet, hogy kis híján arról is lemaradt, amikor újra segítséget kértünk tőlük (lásd: Egy összeillő ember, Magyar Narancs, 2012. június 14.). Ekkorra, tavaly novemberre ugyanis világossá lett, hogy a pesszimistává váló nemzetközi hangulatban igenis szüksége van az országnak hiteles szereplők biztosította védőhálóra. Az euróárfolyam 320 forint fölött járt, a hosszabb lejáratú államkötvények kilenc százaléknál magasabb kamaton keltek el, és a folyamat megállíthatatlannak látszott; szó szerint a gazdasági összeomlás határán állt az ország. A legnagyobb bajt pusztán a kapcsolatfelvétel bejelentésével is sikerült elkerülni.
A tárgyalások vezetésére Fellegi Tamás volt fejlesztési miniszter kapott kormányzati megbízást (a széllelbélelt nemzetgazdasági miniszter szerepe természetesen fel sem merült), aki fél év alatt annyit tudott elérni, hogy egyáltalán legyenek tárgyalások. Az első hónapok azzal teltek, hogy a magyar fél afféle biztosításnak is felfogható rugalmas hitelkeretet követelt magának, míg az IMF csak a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan országoknak fenntartott, szigorú feltételekhez kötött készenlétihitel-megállapodásban (ilyet kötött négy éve a Gyurcsány-kormány is) lett volna partner. Aztán már hiába engedélyezte Orbán Viktor 2012 januárjában Felleginek, hogy végre készenléti hitelről tárgyaljon, ha addigra az orbáni politika a teljes eszköztárával pusztított. Amin ezúttal az Európai Bizottság rágott be. Áprilisig kellett arra várni, hogy teljesüljenek az unió legalapvetőbb feltételei - legfőképp a jegybank minimális függetlenségét garantáló jogszabályok visszaállítása -, és tényleg elkezdődjenek az egyeztetések. Június óta már Varga Mihály képviseli a magyar kormányt, a miniszterelnöki magyarázat szerint ugyanis "Fellegi Tamás elvégezte a munkát, amivel megbíztuk, hálás vagyok azért a teljesítményért, amit nyújtott. Az egész ország köszönettel tartozik neki: óriási ellenerők munkálkodásának közepette elérte, hogy meg tudjuk kezdeni a tárgyalásokat Magyarország pénzügyi lehetőségeinek bővítéséről." Mivel a megállapodásnak most is, mint mindig, az épelméjű gazdaságpolitika volna az alapfeltétele, Vargának eddig nem sok sikerélménye volt: általában azt tudja elmondani, hogy talán lesz megállapodás, illetve hogy nemsokára lesz. Igaz, nyilván szép szakmai feladat lehetett például a partnereknek megmagyarázni, hogy idehaza miért folytat a kormánya olyan kampányt, amelyben a leendő kölcsönadókat arra biztatják, hogy dugják fel maguknak a hitelüket. Talán a zavarodottság jele, netán politikai ukázt teljesített, amidőn október 23-i ünnepi beszédében a kompromisszumkötéssel megbízott miniszter "idegen erők szorításáról", "távoli érdekről" értekezett, mivelhogy "megbéklyózták országunkat".
Pedig a hitelmegállapodással elérhető előnyök továbbra is elkélnének. Az egyik legfontosabb hozadéka az volna, hogy a kormányzati gazdaságpolitikára negyedévente rákerülne az EU-IMF-páros pecsétje, ami jelentősen megnyugtatóbb költségvetési pályát valószínűsít (legalábbis az Orbán-Matolcsy-univerzumon kívüli világ számára), tehát csökkenne az állampapírok elvárt piaci hozama. Az ezzel elérhető megtakarítás mértéke természetesen nem tudható pontosan, mindenesetre a központi költségvetés ezermilliárd forintnál is többet költ évente adósságszolgálatra, így még a viszonylag kisebb hozamcsökkenés is számottevő közpénz megtakarítását jelentené. A hitel kamata is kisebb lenne, mint a piacon elérhető hiteleknél, de a közvélekedéssel ellentétben a különbség nem drámai - a kamatkülönbséget sokszor és helytelenül a forintkötvényekkel való összevetésből vezetik le.
Nem ugyanaz
Az euróövezeti válság miatt az Európai Uniónak mostanság amúgy is elég sok a kötelezettsége, így a magyar hitelkeret nagyobbik része valószínűleg az IMF-től érkezne. Az IMF-hitel kamata változó: van egy alapdíj, és ehhez jönnek az egyéb tételek. Előbbi az SDR-kosárban szereplő devizák (euró, font, dollár, jen) rövid lejáratú állampapírhozamából adódik, ami jelenleg minimális, az egytized százalékot sem éri el. A felár a felvett hitel nagyságától (annak az adott ország kvótájához viszonyított mértékétől) és a visszafizetés idejétől is függ, ami azt jelenti, hogy a szóba jövő hitelösszeg (10-20 milliárd euró) esetén mindent egybevetve cirka háromszázalékos, három éven túli visszafizetés esetén nagyjából négyszázalékos kamattal lehet számolni. Az uniótól érkező kisebbik rész kamata az Európai Bizottság által kibocsátott kötvény hozamától és annak tranzakciós költségeitől függ, de vélhetően hasonló nagyságrenddel lehet kalkulálni. Ezzel szemben az Államadósság Kezelő Központ legutóbb hat százalékon bocsátott ki hétéves devizakötvényt, ez azonban közvetlenül nem hasonlítható össze az EU-IMF-hitellel. Az utóbbihoz hasonló rövidebb futamidő ugyanis eleve valamivel alacsonyabb piaci kamatot jelent, amit a védőháló miatti hozamcsökkenés jó eséllyel tovább mérsékelne. Nagyon szabadon megbecsülve tehát mondjuk egyszázalékos különbség adódna, amiért nem feltétlenül érné meg átállni a piaci finanszírozásról, hiszen azzal azt is kockáztatnánk, hogy az EU-IMF-hitel kifutásakor hirtelen lesz-e a piacon vásárlási hajlandóság, és ha igen, milyen áron. (2008-ban ez a dilemma nem létezett, hiszen egyáltalán nem volt megfizethető piaci forrás.) Ennélfogva azzal nincsen különösebb probléma, amikor a kormány kijelenti: nincs szándékában a hitelt felhasználni (borúsabb napokon persze ennek ellenkezője szokott elhangzani).
A hitelmegállapodás legfontosabb funkciója tehát egyszerűen az, hogy létrejött, hogy van. Ám sajnálatos módon éppen az volna az értelme, ami a megkötés feltétele, és amitől a magyar kormány irtózik: Magyarországnak fenntartható költségvetést kellene produkálnia. Ebben a két reménybeli hitelnyújtó egyetért, de az eszközökben érzékelhető a különbség. A Valutaalap az őt ért korábbi kritikákból tanulva olyan kiigazítást szeretne látni, amely nem lehetetleníti el a gazdasági növekedést sem. Az Európai Bizottságot viszont mindenekelőtt a háromszázalékos hiánycél folyamatos betartása érdekli - ha olyan hülyék vagyunk, hogy ezt csak a növekedés lenullázásával és permanens megszorítással tudjuk megoldani, akkor felőle akár éhen is halhatunk. Ami biztos, hogy a találomra kiválasztott ágazatok szisztematikus megfojtásából, az értelmes szerkezeti átalakításokat hírből sem ismerő "szakpolitikából" álló, a kiszámíthatóságot és a stabilitást szétverő, a piacgazdaság alapját jelentő bizalmat aláásó kormányzati mix nem jó tárgyalási alap.
A tárgyalások leállása tehát nem meglepő, és változás is csak gazdaságpolitikai fordulat esetén valószínű, amihez viszont komoly sokkra volna szükség. A hiteligény egy évvel ezelőtti bejelentésekor logikus feltevés volt, hogy Orbánék valójában nem is akarnak megállapodást, csak az időt húzzák, hiszen a tárgyalások ténye is megnyugtatja a piacokat. Ez ellen szólt, hogy a bejelentés politikai árát a kormány már megfizette, és ha az ördögnek lefestett IMF-EU-páros visszaédesgetésével már úgyis bolondot csinált magából, érdemes megállapodnia, nehogy a színjáték végén csődbe menjen az ország (lapunk is az utóbbi tervet tartotta logikusnak, lásd: Az utolsó esély, Magyar Narancs, 2011. november 24.). Bár az eredeti kormányzati szándékot talán már Orbán Viktor sem tudná felidézni, az mostanra mindegy is, hiszen a kormány jelenlegi stratégiája nyilvánvalóvá vált. Időközben a piaci hangulat jobbra fordult, az ország CDS-felára az év eleji hétről mára három százalék környékére mérséklődött, vagyis az ország most éppen tudja magát a piacról megfizethető áron finanszírozni, nem muszáj egy korrekt ajánlattal a nemzetközi szerveknél kilincselnie. A dolog hátránya, hogy a bizalom javulásához semmi közünk, az az amerikai FED és az Európai Központi Bank akcióinak az eredménye - a régió országainál továbbra is sokkal rosszabb a megítélésünk.
Ebben a pillanatban azonban nincs még tragédia. Az pedig, hogy ha majd elmúlik e kegyelmi állapot, és esetleg sokkal rosszabb feltételekkel állnak velünk szóba, illetve addig is tíz- vagy százmilliárdokat dobunk ki az ablakon, láthatóan nem fontos annyira a kormánynak, mint a látomásos gazdaságpolitika erőltetése.
