Magyar Narancs: A 2008–2010-es válságot követő évtizedben az elemzők és az elméleti közgazdászok jó része is úgy vélte, hogy hosszú időre, talán örökre búcsút inthetünk a magas infláció veszélyének. Most viszont visszatért – mi változott? Vajon csak a koronavírus okozta válság tehet az elszabadulásáról?
Zsiday Viktor: A történetet érdemes az 1970-es évektől kezdeni: akkor volt egy igen jelentős infláció, és utána a 80-as, 90-es években a jegybanki gondolkodást az határozta meg, nehogy még egyszer előálljon ugyanez a helyzet. A jegybankárok nagyon agresszíven léptek fel akár a nagyon kis inflációs veszély ellen is. Ennek az lett a következménye, hogy infláció híján lecsökkentek az inflációs várakozások. Másrészt jött a minden korábbi szintet meghaladó globalizáció, ami nagy árubőséget eredményezett és ez dezinflációval is járt: bármilyen árut bármekkora mennyiségben nagyon gyorsan lehetett gyártani. A 2008-as válság után ehhez hozzájárult a gazdasági visszaesés, ami, szemben a mindig inflatorikus hatású fellendülésekkel, dezinflációt okozott. E három tényezőről azt gondolták, hogy nem változnak: a globalizáció örökké tart, a jegybankok nagyon kemények lesznek, a gazdaság pedig gyengélkedni fog, nem gerjeszt inflációt. Ehhez képest ezek terén is folyamatos változásban van a világ. Például 2008 óta nem erősödik a globalizáció, ráadásul a mostani vírusválság egyre inkább abba az irányba tereli a vállalatokat, hogy csökkentsék, lerövidítsék a beszállítói láncokat, közelebb vigyék magukhoz a termelést, sőt inkább otthon termeljenek.
A jegybankok 2008 óta lassan, de folyamatosan elengedték az inflációt. Emellett van egy nagy gazdasági fellendülés a világban, 2019 végén 40 éves mélyponton volt – és lesz hamarosan megint – a munkanélküliség a világ fejlett államaiban. Tehát mindhárom tényező, amelyek miatt 2008 után esetleg még azt lehetett mondani, hogy ezután nem lesz infláció, mára rendre megfordult. Azt gondolom, nincs ebben semmi meglepetés, csupán a logikus következményt látjuk.
MN: A jegybankok által kitűzött inflációs céltól sokáig elmaradt a tényleges árdrágulás – a jegybankok a cél érdekében sokszor nem szokványos eszközöket is bevetettek. Ez is hozzájárulhatott az infláció túlpörgéséhez?
ZSV: Az inflációs cél önmagában is érdekes dolog: a Fed és a nagy európai jegybankok 2 százalék körüli vagy éppen az alatti inflációt céloztak meg – de hogy miért ennyit, annak semmiféle empirikus alapja nincsen. Tudták, hogy a defláció, azaz az átlagos árszint csökkenése veszélyes a gazdaságra: az 1 százalék még nagyon közel van a nullához, akkor már legyen inkább 2 százalék – valahogy így kalkulálhattak, de ilyen erővel mondhattak volna 3-at vagy 2,6-et is. A másik problémát az okozza, hogy miként mérjük az inflációt. A két legnagyobb devizablokkot nézve látszólag ugyanarra a 2 százalékos inflációs célra lőnek, miközben az amerikai fogyasztói inflációban olyan egyharmad súllyal benne vannak a lakásárak, az európaiban viszont nincsenek benne.
MN: A magyar inflációszámítás tartalmazza az ingatlanárakat?
ZSV: A magyarban sincsenek benne, mivel mi is az Eurostat-metodológiát alkalmazzuk. Ez óriási különbség Amerikához képest. Mintha egy amerikai meg egy európai autónál is az lenne a cél, hogy menjünk 100-zal, miközben az egyik mérföld/órában a másik meg kilométer/órában számolna. Az elmúlt időszak adatai alapján egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jegybanki kamatpolitika alkalmas lenne az inflációnak olyan mértékű finomhangolására, hogy mondjuk az 1 százalékos inflációt pusztán az alapkamat csökkentése révén emeljük meg 1,5 százalékra. Fordítva is igaz: egy 2,2-es infláció nem fog lemenni engedelmesen 1,6-re, amint a jegybank kamatot emelt. Nagyon úgy tűnik az elmúlt húsz év adatai alapján, hogy bár a jegybanki politika hat az inflációra, de sokkal durvábban, mint hogy általa pontos inflációs célokat érhessenek el. Emiatt a jegybankok mindenhatósága, az, hogy pontosan meg tudják határozni az inflációs célt, borzasztóan kétséges. Ráadásul nem is biztos, hogy 2 százalékon van az egyensúlyi infláció egy fejlett gazdaságban: lehet, hogy ennél kevesebb, miközben a jegybankok erőlködtek, hogy menjen még feljebb. Emiatt túlzottan alacsony kamatokat tartanak, remélve, hogy az majd felnyomja az inflációt – közben az alacsony kamatszint miatt mennek fel az ingatlanárak, de ösztönzően hat a részvénypiacokra is. Ezeknek pedig társadalmilag nagy kára lehet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
