A hivatalos indoklás szerint Varga Kálmán maga kérte áthelyezését a Műemlékek Állami Gondnoksága (MÁG) élére, ahol KÖH-elnökségét megelőzően tudományos igazgató volt. Mint a Narancsnak mondta: "Annak idején nehezen vállaltam el az elnöki tisztséget, és végig úgy éreztem, hogy outsider vagyok." Hogy a történeti kutatás, a szakmai munka áll közelebb hozzá - amit a gödöllői kastély rekonstrukciójával kezdett, s most Eszterházán folytat -, bizonyára csak az érem egyik oldala.
Varga hivatali idejéhez kevés jelentős helyreállítás köthető - például a New York palota vagy a Ferihegy 1-es terminál felújítása -, de ő indította el a fertődi Esterházy-kastély nagyberuházását és határolta le a világörökségi területeket. Noha nem villantott olyan látványos tervekkel, mint fideszes elődje, Cselovszki Zoltán (egyébként megvalósulatlan) várrekonstrukciós programja, jóval több értéket védett le, mint az elődei (konkrétan ötszáz épületet, harmincnégy területet és közel kétszáz régészeti lelőhelyet). Egyesek azt kifogásolták, hogy nem vizionárius gondolkodó, hanem elbizonytalanítható kutató, aki szeszélyesen forgatta a műemléki védelem pörölyét szerte az országban.
Tény, hogy ez az időszak nem az épített örökségről való távlatos gondolkodásnak kedvezett. Az öt év során leginkább Budapest került kereszttűzbe; az üres telkek elfogytak, a nagyobb fejlesztések leginkább meglévő épületek bontásával képzelhetők el. Mivel az önkormányzatok egyben saját építési hatóságaik is, érvényesülhetett az a logika, hogy ami a szabályozási tervekben nincs védve, az bontható. Ennek jogi eszközökkel egyedül a KÖH tehetett keresztbe, már ahol érintett volt - e tekintetben az elmúlt öt év egy régimódi szakmai intézmény küzdelme az ingatlanfejlesztők és az érdekeiket képviselő politikusok szorításában.
Varga egyik első, nagy nyilvánosságot kapott intézkedése a Citadella-terasz lebontatása volt, majd 2004 nyarától az erzsébetvárosi házak (darabra hatvanhárom) levédése; utolsó hivatali évében a Király utca 40. körül exponálta magát. Noha a média a civil szervezetekkel közösen akciózó elnökként búcsúztatta, a civilektől közel annyi pofont kapott megkésett és határozatlan lépéseiért, mint politikai és építészeti oldalról az "ortodox" szemléletéért. Bár Varga állítja, hogy már 2003-ban fel voltak készülve a belső kerületi házak védelmére, emlékezetes, hogy csak az Óvás! civil szervezet nyomására tett határozott lépéseket 2004 nyarán. (A politikai klímaváltozást érzékelteti, hogy a Belső-Erzsébetvárosról Hiller István részvételével kezdődő párbeszéd érdemben nem folytatódott Bozóki András ideje alatt, majd a tárca közreműködése Hiller második minisztersége alatt végképp megszűnt.)
A hivatal döntéseiben a politikai nyomás több ízben érzékelhető volt, noha Varga a Narancsnak csak általánosságban utalt rá, hogy "a KÖH működését erősen befolyásolta a politika". Ellentmondásos volt például a rózsadombi SZOT-szálló ügye, amikor a szabályozási tervet elutasították, ám a konkrét épület tervét már nem; a két újabb emelet ráépítését a világörökségi panorámát agyonvágó épületmaradványra végül a Budapest Világörökségéért Alapítvány akadályozta meg perrel. Bizonyos építészkörök azonban nem az átpolitizált közeget, hanem a hivatal elavult szemléletét kárhoztatják. Fegyverneky Sándor országos főépítész az európaibb, az örökséget védő, ugyanakkor az új építészetet megengedő attitűdöt hiányolja az örökségvédelemben. "Jó lenne, ha a tudományos osztály most áttekintené, mi az érték. Például ne akkor derüljön ki, hogy valami értékes, amikor már beruházást terveznek rá."
A KÖH az utóbbi időben valóban jó néhány olyan építményt javasolt védésre, amely műemlékként valamely nagyobb közösségi és magánfejlesztés kerékkötője lehetne. Többször felterjesztette Hiller Istvánhoz az elbukott Eb egyik tervezett helyszínének, a száztíz éves Millenáris biciklipályának a műemlékké nyilvánítását. Más, veszélyeztetett épületek - például a józsefvárosi pályaudvar - nemrégiben szintén a tárcánál vagy a tárcaközi egyeztetésen akadtak el. Ahhoz képest, hogy Varga Kálmán gyakran csak tétován mozdult a potenciális telekként vagy műemléki kulisszaként aposztrofált épített örökség megtartása érdekében, úgy tűnik, néhány utolsó karakán lépése elég volt ahhoz, hogy elfogyjon körülötte a levegő. (Figyelemre méltó a párhuzam Schneller Istvánnal, Budapest volt főépítészével: ő is így lehetetlenült el egy éve.)
Ingatlanörökség
Az új elnök kinevezését Hiller István azzal indokolta a Narancsnak, hogy "az ingatlanörökség-védelem" eredményei elismerése mellett "modernizációra szorul". "A hatósági munkában a szolgáltatói szemléletnek kell teret nyernie, az önkormányzatokkal, civil szervezetekkel, az ingatlantulajdonosokkal partneri kapcsolatra kell törekedni" - írta a miniszter. Mezős Tamás állítja: az ő elnöksége alatt nem fordulhat elő, hogy a KÖH állandóan lépéshátrányban legyen például azért, mert két önkormányzat a hivatal megkerülésével engedélyezi egymásnak a házak bontását. A rugalmasabb együttműködés zálogát az új elnök nemcsak saját kompromiszszumkészségében, hanem a jelenleg főépítészi székekben ülő, illetve építészként praktizáló volt tanítványaival ápolt jó kapcsolatában is látja. "Fontos, hogy építész vagyok, és ki szeretném használni, hogy ha bemegyek egy kerületbe, tízből öt lánynak adok puszit" - nyomatékosította a szavait.
Mezős Tamás 2003 óta vezeti a Műegyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékét, de huszonöt éve tanít, s a tanításról elnöksége mellett sem mond le. Ambíciói a dékáni pályázatig vitték, de végül a gazdasági dékánhelyettesi poszttal kellett megelégednie. Ismerői kiváló oktatónak tartják, aki nem sulykolja a saját szakmai preferenciáit. Építészek között műemlékesnek számít (mert "csak építőmérnök" és műemlékvédelmi szakmérnök végzettsége van), műemlékesek között építésznek tartják, így nem tagja a különböző klikkeknek, viszont jóban van mindenkivel. Lehetséges KÖH-elnökként felkeresték úgy az Orbán-kormány idején, mint 94-ben vagy éppen fél évvel ezelőtt, amikor Varga Kálmán távozása biztossá vált. "Bármit elvállal. Érvényesülésben rettentően tehetséges" - hallottuk valakitől.
Mezős kitüntetett terepe a szombathelyi ókori lelőhely, ahol mestere, Hajnóczy Gyula hatvanas években kezdett munkáját folytatja. Míg Hajnóczy kikezdhetetlen szaktekintélynek számított a maga idején, Mezősnek a szemére vetik, hogy hajlamos a saját szája íze szerint újjávarázsolni régi emlékeket. A szakma zöme ugyanis berzenkedik a romokban fennmaradt emlékek kétséges hitelű és értékű visszaépítésétől, ami iránt ellenben széles, önkormányzati megbízásokban is jelentkező társadalmi igény mutatkozik. Mezősnek nincsenek ilyesfajta gátlásai; a szombathelyi Isis-szentélyt kiegészítő és használható épületté tevő tervét szíve szerint egy új, ezerháromszáz fős amfiteátrummal is kiegészítené, és Savaria szellemét római kori témaparkkal idézné meg. A szakma fenntartásaiból adódott az a faramuci helyzet, hogy az Iseum tervei nyolc évig nem kaptak engedélyt, végül tavasszal adott neki zöld utat az a tervtanács, amely rövidesen már Mezős hivatali elnöksége alá tartozott.
A Grand Belvár fényárban áll
"Amíg Varga Kálmán háromszáz házat védett, addig én háromezer-ötszázat fogok" - tromfolt Mezős a Narancsnak. "Nincs zsidónegyed, számomra a Dunától a Hungária körútig terjedő belváros van. Azt senki nem vette figyelembe az egyedi védéseknél, hogy a városból egyetlen elemet sem lehet kiemelni, mert zavar támad a többivel. A háztömb az a minimális alapegység, amiben a problémát meg kell oldani." Az elmúlt öt évben viszont a házak egyenkénti védelme nélkül simán lebontották volna mindet, hiszen a területi védelem vagy a világörökség rávezető zónája titulus jogi értelemben kevésnek bizonyult az önkormányzatok és a házak opciós tulajdonjogát homályos körülmények között megszerző cégek akaratával szemben. A hihetetlen mennyiségű rossz állapotú és korszerűtlen épület felújításához szükséges forrás és a városrehabilitációval kapcsolatos konszenzus hiánya miatt sem lehetett a védésnek alternatívája.
Mezős a pesti belváros helyzetének átgondolására féléves építésügyi moratóriumot szeretne, ami alatt néhány mintatömbre, minden érintett féllel egyeztetve kidolgozhatók új megoldások (a tilalomnak mindeddig az önkormányzatok álltak ellen, amelyek egyedül elrendelhették volna). Míg az új elnök korábbi nyilatkozataiból sokan azt vélték kiolvasni, hogy ő afféle "fászádista" lenne, a Narancsnak határozottan elutasította ezt a vádat. Szerinte a fászádizmus a régi homlokzatok mögött összenyitott telkeken új házak építését jelenti, míg az ő meggyőződése, hogy az utcai frontokat és a telekstruktúrát is meg kell tartani. "Általános esetben minden határon túl az utcaképet kell védeni. Aztán a telekstruktúrát, ami minden település életében a legtovább él. Ha olyan, az egész házat, de az utcai szárnyat mindenképp."
Egy friss, noha némiképp ellentmondásos példával maga is szolgál a praxisából. Az Akácfa utcában három egymás melletti lerobbant ház áttervezésével bízta meg a Sabor Kft., a hetedik kerületben jelentős mennyiségű ingatlannal jelen lévő, egy izraeli-amerikai magánszemély és egy off-shore cég tulajdonában levő társaság. A háromból két házat tavaly januárban védett le a KÖH, amivel megakadályozta, hogy a kerület érvényesíthesse a sebtében kiadott bontási engedélyt. Mezős visszaépítené az egyik ház második világháborúban lerombolt részét, a két védett háznak pedig megtartaná az utcai frontját. Mögülük kivenné a gangos oldalszárnyakat, és az így egybenyitott telkek végében, ahol a tűzfal magasodik, lépcsőzetesen engedne emelkedni egy új épületszárnyat. A gondolat a tervtanácsot nem, de Hunvald György polgármestert és a Sabort meggyőzte. De a Király 40.-re is van már Mezős-féle javaslat (erre egyébként pályázatnyertes, habár eltérő szellemű terv már van): "egy szuperexkluzív, tizenkilencedik századi enteriőrsorból álló finom lakóházat" képzel a Hild-féle homlokzat mögé. Hogy a most még szárnyaló fantáziának mi szabhat határt, hamarosan kiderül.
Dagasztás, faragás
A KÖH, amely a 2001-es átalakítás során dagadt a mai monstre hivatallá (a védett műtárgyak és a régészet is beleolvadt), Varga Kálmán idején vált működőképes, regionális hálózattá. Noha a hivatal állandó forráshiánnyal küzd, a költségvetési megszorítások a másik két örökségvédelmi intézményhez (új nevükön a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága és a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat) viszonyítva kisebb mértékben érintették: tavaly 2,7 milliárd forint volt a büdzséje, idén százharmincmillióval kevesebb; a műemléki keret nyolcszázmillióról a felére csökkent. Az összevont minisztériumon belül azonban devalválódott az örökségvédelem státusa (az elnök korábban államtitkári rangot viselt). Szintén a KÖH hatalmát nyirbálja az új rendelet, mely a jelentősebb munkákat már nem a hivatal műemléki tervtanácsa, hanem az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumban a központi építészeti tervtanács közös zsűrije elé rendeli.
Az elmúlt évek következetlen átszervezései jócskán hagytak nyomot az örökségvédelmi intézményrendszeren: a regionális irodák szakemberhiánnyal küzdenek (előfordul, hogy regionális felügyelőként régész dönt építészeti kérdésekben, és gyakori, hogy a "központból" járnak le vidékre a kollégák); a régészet a súlyához képest alulreprezentált; a felügyelők túlzottan beágyazottak a helyi politikába; párhuzamos, papíralapú nyilvántartások alkotják az archívumokat. Többször felmerült már - s ismét napirenden van -, hogy megszüntessék azt a jogilag abszurd helyzetet, hogy az engedélyezés első és másodfoka egyazon intézményhez tartozik. Mindeddig nem érvényesült az a Vargának köszönhetően törvénybe foglalt lehetőség, amely a magánszféra számára adó- és illetékkedvezményekkel tenné vonzóbbá a műemlék-felújítást. Az új elnök ígéri, hogy minderre megoldást kínál.
