Változnak a nyugdíjszabályok: Jottányit előre

  • Mészáros Bálint
  • 2006. november 16.

Belpol

A nyugdíjrendszer mindkét pillére (a magánnyugdíj-pénztári és az állami nyugdíjbiztosító) roskadozik, és a kettő viszonya is torz. A kormánytervek a legégetőbb problémákat orvosolják, de ez csak az első elemnek egy kis részét érinti.
A nyugdíjrendszer mindkét pillére (a magánnyugdíj-pénztári és az állami nyugdíjbiztosító) roskadozik, és a kettő viszonya is torz. A kormánytervek a legégetőbb problémákat orvosolják, de ez csak az első elemnek egy kis részét érinti.

Meglepetés nincs, a kormány által beterjesztett törvényjavaslatok pontosan követik a konvergenciaprogramban kijelölt irányt. Az alapprobléma jól ismert: az aktív korosztályok járulékai már ma sem fedezik az államháztartás csaknem negyedét kitevő nyugellátásokat, a GDP 2 százalékának megfelelő hiányt így a központi költségvetésből - adókból - pótolják, ráadásul a társadalom tovább öregszik, egyre kevesebb gyerek születik. Ha ez nem volna elég, néhány év múlva nyugdíjba vonulnak az ötvenes évekbeli abortusztilalom és gyermektelenségi adó miatt igen népes generáció tagjai, majd 2035-2040 között e réteg szintén nagyszámú utódai. (És ezt már nem kompenzálja népes járulékfizető korosztály, a "Ratkó-unokák" már nem születtek meg.) A befizetői oldalt pedig a nagyon alacsony foglalkoztatottság sújtja, miközben a bejelentett munkavállalók fele minimálbér után fizet. Afelől sem lehet kétségünk, hogy e honfitársaink jó része majdan bekopog az államhoz a neki járó nyugdíj-kiegészítésért, és nyomatékképpen esetleg felemlíti egyértelmű szavazási preferenciáját is. Mindezt

nagyon régóta tudjuk

De amíg például a lengyelek tíz éve ráncba szedték a nyugdíjrendszerüket, mi ráértünk - amihez meg hozzányúltunk, még zavarosabb lett.

A nyugdíjrendszert négy paraméter határozza meg: a járulék, a korhatár, az induló nyugdíjak helyettesítési rátája és az évenkénti emelés mértéke (indexálás). (Az induló nyugdíjak helyettesítési rátája egy kb. másfél oldalas képlet segítségével kiszámolt érték, amely az életpálya átlagjövedelmének bizonyos százaléka. A számításnál csak az 1988. január 1. utáni kereseteket veszik figyelembe.) A járulék nagyfokú emelése politikailag nemigen képzelhető el, és a versenyképességnek sem tesz jót. Másfelől az is igaz, hogy az Orbán-kormány tízpontos csökkentése sem vezetett megugró versenyképességi és foglalkoztatási adatokhoz, miközben kötelezettségeit tekintve egy teljes GDP-nyi összeget vett ki a rendszerből.

A (2009-től mindenkire érvényes) 62 éves korhatár a nyugdíjban várhatóan eltöltött évek száma alapján megfelel az európai átlagnak, bár az örvendetesen növekvő átlagéletkor miatt utóbb nyilván további emelésre is sor kerül. A baj az, hogy a legtöbben (a híradások és a sajtótájékoztatók folyvást emlegetett adata szerint 94 százalékuk) ennél előbb, sőt egy részük jóval előbb, alkalmasint ötvenes évei közepén kéri a nyugdíjazását. A kormány javaslata szerint ezért a lehetséges legkorábbi életkort 2012-ig folyamatosan kitolnák 60 évre, és az előrehozott nyugdíjazást a mostaninál jobban büntetnék, az elhalasztottat pedig erőteljesebben jutalmaznák: a csökkentés 0,1-0,2 százalékról 0,3-0,4-re változik évenként, a 40 év szolgálati idő feletti többletévek a mostani 1,5 helyett 2 százalékkal emelnének. Aki előrehozott nyugdíj mellett dolgozik, jövőre a keresete után - az eddig is beszedett munkáltatói járulék mellett - a 8,5 százalékos munkavállalóit is fizeti, ami további 0,4 százalékos évenkénti emelést keletkeztet. Ámbár hogy a 100 ezer forintos jövedelemnél jelentkező havi plusz 400 forintos nyugdíj mire ösztönöz, egyelőre nem tudni. A legfontosabb, hogy aki a minimálbérnél többet (az átmeneti évek letelte után bármennyit) keres, az ez idő alatt nem kaphat előrehozott nyugdíjat, hiszen eme ellátás éppen azt szolgálja, hogy a munkájukat a korhatár előtti néhány évben elvesztők ne maradjanak jövedelem nélkül. Márpedig valaki vagy tud dolgozni, vagy nem, a segélyezés nem a nyugdíjrendszer reszortja. Ez a legtöbb európai országban így van, a felháborodás nem is igen érthető.

Ugyanígy rettenetes állapotok uralkodnak az induló helyettesítési ráta meghatározásánál, ezért a nyugdíjak mértéke leginkább attól függ, kit mikor ér az öregkor. Az átlagos érték a normálisnak mondható 64 százalék, de a hatalmas szórás miatt ennek nincs különösebb jelentősége (akinek manapság állapítják meg, bizonyos feltételek esetén lehet 100 százaléknál nagyobb - tehát több lesz a nyugdíja, mint a fizetése volt). A legrosszabbul járó generációknál a tavalyi módosítás már végrehajtott némi korrekciót, az akkori hiánynövelő lépést most újabb, kétségtelenül igazságosan korrigáló intézkedés követi. Eddig az 1988. január 1. és a nyugdíjazás előtti harmadik év közötti kereseteket szorozták fel a nyugdíjazás előtti második év szintjére, mostantól teljes valorizálást alkalmaznak, tehát az utolsó évek is beleszámítanak az alapba. Ezzel párhuzamosan 2008-tól a járulékok nélkül vett tényleges nettó kereset lesz a számítás alapja. (Vajon eddig miért nem így volt?) Mindezek eredőjeként a kezdő nyugdíjak 7-8 százalékkal alacsonyabbak lesznek.

A személyi jövedelemadó-törvény módosítása miatt jövőre a nyugdíj beleszámít az adóalapba. Igaz, nullaszázalékos kulccsal adózik, de a többi jövedelmet mindenképpen feljebb tolja, a nyugdíjtörvény pedig 2013-tól rendesen adózó nyugdíjról szól. Valóban helyesebb az akár-milyen jövedelmet a keletkezése helyett a felhasználásakor megadóztatni, csakhogy most nem ez a helyzet: a nyugdíjjárulékot a nettó jövedelemből vonják le, tehát előre kifizetjük utána a személyi jövedelemadót. Így a fenti folyamat eredménye a kettős adóztatás lesz, ami csúnya dolog. Ehelyett a bruttó bérből kellene levonni a munkavállalói járulékot, ami viszont most bevételkiesést jelentene; nyilván nem véletlenül halogatják.

Végül a javaslat lehetővé tenné, hogy gyanú esetén a rokkantnyugdíjasok jogosultságát az előírtakon kívül bármikor lehessen ellenőrizni, s ha ennek az érintett nem tesz eleget, ugrik a járadéka.

Ennyi

Pontosabban itt volna még az embert a szokásosnál előbb elhasználó szakmában dolgozók korkedvezményes nyugdíjazása. A több mint 800 munkakör felülvizsgálata igencsak indokolt lenne, de a kezdeti elszánást mintha megtörte volna az érintettek ellenállása, legalábbis törvényszerű javaslat végül nem született. Pedig nem feltétlenül indokolt, hogy mondjuk a világéletében irodai munkát végző katonatiszt - az állami ellátással elvégzett katonai középiskoláját, az egyetemi/főiskolai időszakot és a teljes fizetés mellett további sosem hasznosított diplomák megszerzésére fordított éveket is a szolgálati időhöz számítva - cirka évtizednyi effektív munka után 39 évesen vonuljon nyugdíjba (és jelentős nyugdíja mellett természetesen vígan dolgozzon tovább). A kormánynak amúgy nem sürgős, a tíz évvel ezelőtti megállapodás jövőre jár le, ha nincs új, mindenki 62 éves koráig dolgozik.

Az intézkedések tehát a legsürgetőbb problémákra reflektálnak, de ennél sokkal több az, ami érintetlenül marad. A svájci indexálás (az évenkénti nyugdíjemelés felét az infláció, másik felét a reálbér növekedése adja) például nem változik. Igaz, a kilencvenes évek megroppanó gazdaságában ez éppenséggel kasszakímélő megoldás volt (és az lesz most két évig), de a reálisan feltételezhető növekvő gazdaságban plusz 10-20 százalék kiadásnövekedést okoz. A nyug-díjas fogyasztói kosár szerinti ár-indexálás is szinten tartja a járadékokat, csak a béremelések felét nem adja oda - utóbbi olyan luxus, amiről szinte már mindenhol lemondtak. Az önmagában 8,3 százalékos kiadásnövekedést jelentő, gazdagoknak-szegényeknek egy-aránt folyósított 13. havi nyugdíj pedig olyan agyrém, amelyet későbbi korok kutatói az évezred eleji politikai és mentális állapotok modellezésére fognak használni. Ráadásul gyakorlatilag visszavehetetlen.

Bevételi oldalon elkerülhetetlen a foglalkoztatás bővítése, amit önmagában a nyugdíjrendszer nyilvánvalóan nem tud kezelni, hiszen ez a magyar társadalom legnagyobb nyűge. A szemléletváltást, azaz a járulékfizetési hajlandóságot azonban idővel kedvezően befolyásolná (és ha ez sem, akkor semmi), ha minden hónapban világosan lehetne tudni, hogy eddigi befizetéseink alapján milyen nyugdíjra lehet számítani; jelenleg ez laikusként meg sem tippelhető. Előbb ugyan el kell dönteni, hogy ez a német pontrendszer vagy a virtuális egyéni számlák alapján történjen, de talán menni fog. E szisztéma azon haszna pedig szinte felbecsülhetetlen volna, hogy pillanatok alatt mindenki világosan látná: jövőbeli jussára miként hatnak a radikális járulékcsökkentésre vagy a 14., 15. havi nyugdíjra vonatkozó baromságok.

Az 1997-es nyugdíjreform kidolgozói máig hőstettként értékelik a tőkésített magánnyugdíjpénztárak létrejöttét, pedig a máig érvényes szabályozás

több kárt okozott,

mint hasznot. Az engedékeny vagy figyelmetlen, vagy dilettáns törvény igen elnéző a pénztárak hatékonyságát illetően, ezért az oda (bármelyikbe) átlépők lassan kénytelenek megbarátkozni a gondolattal, hogy kevesebb lesz az össznyugdíjuk, mintha az állami társadalombiztosításnál maradtak volna. Ha valami sürgősen nem történik, ez igaz lesz a pályakezdőként csatlakozókra is, tehát mintegy 2,5 millió emberrel babráltak ki (ellenben csodás székházak épülnek, és az is valami). Továbbá járadékszolgáltatásra sem kötelezi a pénztárakat a jogszabály, s így a tenyérjósok sem tudják megmondani, hogy annak milyen "kezelési költségei" lesznek, megmarad-e legalább a fele. Ebből következően a magánpénztárak sem közlik, hogy az általuk kezelt pillérből mekkora nyugdíjra lehet számítani.

A pórul jártak azzal sem vigasztalhatják magukat, hogy a közösséget szolgálják. A tőkésítés - ebből a szempontból lényegtelen, hogy magáncégek a vagyonkezelők - legfontosabb célja az volt, hogy a várható demográfiai krach ne vigye padlóra a jövő generációit. Az első pillérből hiányzó járulékokat azonban nem többletből, hanem hitelfelvétellel pótolja az állam. Márpedig a hitelből folytatott spórolás nem szokott kifizetődő lenni, az 50 évvel későbbi aktív korosztálynak édesmindegy lesz, hogy a nyugdíjasok eltartása vagy az államadósság és kamatainak törlesztése miatt kell égbeszökő adókat fizetnie. Az állam amúgy a bevételek és szolgáltatások két pillér közötti megosztásakor is igen szemérmesnek bizonyult. A járulékok valamivel több mint kétharmadáért a tb háromnegyednyi nyugdíj kifizetését vállalja, és az első pillér tartalmaz olyan szolgáltatásokat is, amelyeket a második nem.

De a fenti problémák egyelőre még csak nem is körvonalazódó megoldásakor is számos strukturális kérdéssel kell szembenézni. A szakmai tudással és ambícióval láthatóan nem lesz gond, ugyanis mostanság a szakértők ritkán látott publikációs inváziója figyelhető meg. Az Élet és Irodalomban, valamint a portfolio.hu-n megjelent "hatszerzős" tanulmányon, illetve az utóbbi orgánum hónapok óta tucatnyi szerző részvételével folytatott vitáján kívül szinte hetente rendeznek a tárgyban konferenciát, és már az első szakmai összefoglalások is megjelentek. A különböző beállítottságú hozzászólók értelemszerűen igen eltérő válaszokkal szolgálnak, és nem győzik hangsúlyozni: az alapértékeket, a nyugdíjrendszer által elvégzendő feladatokat előbb ki kellene jelölnie a politikának. Az egyik ilyen kérdés például, hogy legyen-e állampolgári jogon (befizetéstől függetlenül) járó, kisebb összegű alapnyugdíj. Egyfelől az állam úgysem hagyhat senkit éhen halni, ez egy átlátható szolidaritási elem volna, és kompenzálná azt, hogy a gazdagok úgyis tovább élnek, tehát végül is a szegények befizetéseiből "potyautaznak". Másrészt éppen az öngondoskodás ellen hat, leértékeli a nyugdíj jövedelemtől függő részét, és bármikor a politika játékszere lehet. Vagy: kötelező legyen-e részt venni az öngondoskodásra épülő alrendszerben vs. rá lehet-e bízni a döntést felnőtt emberekre? És így tovább.

A mostani javaslatok költségvetési kihatásait firtató kérdésünkre a Szociális és Munkaügyi Minisztériumban annyit közöltek, hogy az intézkedések törvényerőre emel-kedése esetén a nyugdíjkiadások 2050-re a GDP 1 százalékával mérséklődnek (részletesebb adatokért a Pénzügyminisztériumhoz irányítottak bennünket, ahol ismét az előterjesztő tárcát ajánlották - itt feladtuk a próbálkozást). Ezért csak remélni lehet, hogy a konvergenciaprogram idevágó fejezete inkább egyfajta minimumtervet vázol, és a kormányzat ezután még nem dől hátra a jól végzett munka mámorával. A program ugyanis kissé szomorkásan csupán annyit állapít meg: a nyugdíjalap hiánya ezután is emelkedik, 2050-re pedig eléri a GDP 3,9 százalékát. Mit lehet tenni?

Neked ajánljuk