Változó versenytörvény és a Gazdasági Versenyhivatal: Cserét kérnek

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

a kisebbségben maradt ellenzéki vélemény szerint kár volt hozzányúlni az 1996-os versenytörvényhez.

Mikor az ezeréves hon polgárai jó egy évtizede úgy döntöttek, hogy egy majdnem liberális-demokrata és kapitalista (piacgazdasági) rendszerre váltják le az addigi államszocialistát, egyben a versenyt is választották (package deal, mondják napnyugaton), bár ez utóbbi tetszési indexe még ma is igen alacsony. Utálja a versenyt kicsi és nagy, felnőtt és gyerek, kis cég és multi - legfeljebb ez utóbbinak módja van arra, hogy ki- és megkerülje. Pedig a verseny pont nekünk, kispénzű bennszülötteknek jó, mert ha nincs, annak mi fizetjük meg az árát - például a monopolisták járadékának formájában. Persze ne féljünk: a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) létének értelme - amit az 1996-os, a tisztességtelen piaci verseny és a versenykorlátozás tilalmáról szóló s most renoválás alatt lévő törvény is szigorúan rögzít - a verseny fenntartását célzó közpolitika szavatolása, vagyis hát a fogyasztók jólétének fokozása. A GVH és a mindenkori felelős kormány végső céljai tehát, mint e ponton is jól látható, tökéletesen egybeesnek. Ez sokak szerint meg is látszik nevezett közhivatal meg az irányítása alá tartozó versenytanács működésén.

Ami jól hangzik, de nem biztos, hogy (mindig) igaz.

Nézzük, hogy működik ez a magyar valóságban.

Pirulát ír

Lássuk, mi történik, ha például pattogni kezdenek a gyógyszergyártók, s érdekeiket - a GVH álláspontja szerint - felettébb nemtelen módon próbálják érvényesíteni.

A versenyhivatal gyanúja szerint mindez úgy történt, hogy a három nagy ágazati érdekképviselet (a magyar gyógyszergyártók szövetsége, továbbá az ún. innovatív és a generikus gyógyszergyártók egyesületei) összebeszélt, majd a nagy pusmogás után hirtelen mind a hatvan gyártó úgy határozott, hogy egyszerre, egy időben és egyformán 8,5 százalékos mértékben emeli az árakat. A GVH erre persze beintett, s a gyógyszergyártók menten visszakoztak. Érthető, hogy nem kívánták túlfeszíteni a húrt; fő s úgyszólván monopolmegrendelőjük az állam (tekintve, hogy a visszaállamosított, felosztó-kiróvó rendszerű társadalombiztosítás állja a gyógyszerköltségek javát), amely saját jól felfogott érdekeiből kifolyólag mindenáron gátolná a gyógyszerárak emelkedését.

A gyógyszergyártók galádságaira vonatkozó, az árkartell gyanúját tápláló iratokat az Egészségügyi Minisztériumból kapta a versenyhivatal - derült ki Nagy Zoltán GVH-elnök (az Antall-kormány egykori pénzügyi államtitkára) egyik nyilatkozatából. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy a GVH a kormány utasítására dolgozna; a hivatalhoz bárki fordulhat panasszal, nem csak a minisztérium.

Például a Magyar Köztársaság kormánya is, amelynek a még nyáron támadt erős gyanúja szerint a Mol drágán méri a benzint, ami a taxisblokád óta legalábbis kínos téma a mindenkori kormányzat számára. A versenytörvény szerencsére sok mindent lehetővé tesz az aggódó kabinetnek: például joga van ún. versenypolitikai összegzést kérni a versenyhivatal elnökétől, aki ily esetben megosztja a miniszterekkel tapasztalatait. Ez hangsúlyozottan nem vizsgálat, így azután az érintett cégektől csak azon adatokat kaphatják meg, amelyeket azok önként átadnak. A versenyhivatal elnöke amúgy - a túlzott kormánybefolyás gyanúját oszlatandó - rendre elmondja, hogy még a versenytanács is a hivataltól és annak elnökétől függetlenül szokott dönteni. A kormányzati kérés nyomán mindenesetre a GVH saját hatáskörében megvizsgálta, hogy érvényesít-e a Mol benzináraiban extraprofitot, amit ugye mint domináns, majdnem monopolpozícióban lévő cég, vidáman megtehetne. A vizsgálat eleddig nem igazolta a gyanút, ami persze még nem jelent semmit. A kormány kontra Mol háborúba amúgy látnivalóan senkinek sem tanácsos beleszólnia: legutóbb például a kormány által bevezetni szándékozott kettős gázárrendszer egyik ellenzéki kritikusát figyelmeztette a kormány illetékes államtitkára (Glattfelder Béla), hogy a Mol szekerét tolja, még ha nem is tudja, mit cselekszik, ami Hegel szerint is gyakorta előfordul az emberrel.

Sír a telefon

Érdekes a GVH hozzáállása az egyik közismert és népszerű távközlési kvázi-monopolistához, a Matávhoz, amely az év elején benyelte a két Westel-céget is. A hivatal megvizsgálta az esetet, de miután a Matáv - nála lényegesen gyengébb - konkurensei sorra kijelentették: nekik aztán semmi kifogásuk az üzlet ellen, végül maga is áldását adta a tranzakcióra. A GVH részben arra hivatkozott, hogy a ma még drága mobil nem is igazi versenytársa a vezetékes telefonnak, ráadásul a Matáv azt is megígérte, hogy nem olvasztja be a két mobilcéget, s erőfölényével visszaélve nem is próbálja meg levinni az árakat, ily módon tönkretéve a vetélytársakat. A Matáv amúgy korábban nem tartozott a GVH liblingjei közé: két éve a versenyhivatal megtiltotta a Jásztel felvásárlását (amin kapva kapott a Vivendi, és bespájzolta a céget), majd a GVH javaslatára jelentősen korlátozták a Matáv kábeltévés terjeszkedési lehetőségeit. Ez utóbbi esetben a hivatal azzal indokolt, hogy a Matáv (melynek távközlési monopóliuma 2002-ben lejár) kábeltévés vágyainak visszaszorítása az ára annak, hogy az eddig félénknek bizonyult newcomerek érkezzenek erre a piacra, s ezáltal élesedjék a verseny, lejjebb menjenek az árak, és végre mindenhol fogni lehessen a Zenit tévét. A GVH nem kímélte a UPC-t sem; a céget, miután az konkurensei javát felvásárolta, s úgyszólván domináns szolgáltatóvá lépett elő, többször is megbüntették erőfölénnyel való visszaélés miatt (hálózatfejlesztés előfizetőkre terhelése, előfizetési díjak drasztikus emelése és egyéb csekélységek okán).

Maci a pácban

A jelenlegi kormányzat, mely a pályáztatástól, nyílt versenyeztetéstől láthatóan undorodik, stratégiai partnert talált a Postabanknak: az OTP-t. A GVH ígéretéhez híven most aprólékosan megvizsgálja: az egyesült nagy magyar lakossági bank nem lesz-e túlzottan erős. Már most is tudható, hogy a banki szolgáltatások többségében gyakorlatilag egyeduralkodó lesz, a kisebb bankok pediglen bizonyosan nem fogják tudni megszorítani, nem is szólva a gávavencsellői takarékszövetkezetről. A mérlegelést persze nehezítheti, hogy magyar versenytörvény nem szab meg számszerű kritériumot a gazdasági erőfölény mérésére: azt mindenesetre több elemző is kiszámolta, hogy egy hipotetikus Postabank-OTP-házasság nyomán létrejövő szuperbank számos piaci szegmentumon belül oly erőfölényre tesz majd szert, amit a német és az amerikai versenytörvény már kritikusnak tart. A GVH eddig nyilvánosságra került vélekedése szerint őket speciel különösebben nem is zavarná, ha az új, egyesült bank majdan a lakossági betétek felét is begyűjtené, de eddig még nem derült ki, hogy a versenyhivatal milyen szempontok alapján mérlegeli majd az ügyet; az viszont biztos, hogy ha nem tetszik a majdani döntés, úgy a bíróság elé kerülhet az ügy.

A jognak asztalánál

A kormány valamely rejtélyes oknál fogva éppen idén ősszel látta szükségét annak, hogy belenyúljon a versenytörvénybe. Dávid Ibolya miniszter asszony a törvényjavaslat expozéjakor főképp azt tartotta érdemesnek kiemelni, hogy bár a törvény alapvetően jól működik, a területet szabályozó anyagi jog, az eljárási szabályok, valamint a versenyjogi testületek kinevezési rendje mentén van még mit kapargatni. A legfontosabb változás szerint a GVH-nak a továbbiakban módja lenne ágazati vizsgálatokat indítani, ezenkívül maximálnák a kiszabható bírságokat, és módosítottak a határidőkön. Egyes kormánypárti hon- atyák súlyt helyeztek arra is, hogy bebizonyítsák: a verseny nem rossz dolog, nem állítja szembe egymással a népeket, még csak rossz vért sem szül, ott van például mindjárt az olimpia (Horváth János fideszes vezérszónok). Ezzel szemben a szocialista és szabaddemokrata hozzászólók már aggályosabbnak látták a dolgot: Szalay Gábor képviselő (SZDSZ) például hasznosnak igen, de feltétlenül szükségesnek nem tartja az anyagi jogon megejtett változtatásokat, s hivatkozott arra is, hogy az Európai Bizottság Agenda 2000 című jelentése alapján pont úgy jó minden, ahogy van - s akkor még nem is szóltunk az idei országjelentésről. A képviselő pontokba szedve kifogásolta, hogy a tervezet szerint a versenyhivatal elnöke maga választaná ki a helyetteseit, közöttük a versenytanács elnökét, így az személyesen függne tőle, esetleg a kinevezésre javaslatot tévő miniszterelnöktől, és szerinte az sem jó, hogy ezentúl a vitás ügyekben eljáró versenytanács tagjait határozott időre neveznék ki, s hogy ezentúl a versenytanács elnöke egyben maga is eljáró tanácstag lenne. Ugyancsak elvetendőnek tartja mindkét ellenzéki párt a GVH közleménykibocsátási jogosítványát, amivel mintegy überolhatnák az eredeti törvényszöveget, esetleg csorbítva annak élét.

Aki túlzottnak tartaná a szőrözés fenti mértékét, annak figyelmébe ajánlhatjuk Gidai képviselő asszony (MIÉP) véleményét, aki szerint a versenytanácstagok kinevezési idejének megszabása a törvénymódosítás legfontosabb vívmánya, mely által lehetővé válik azon eddigi tanácstagok eltávolítása, akik - Gidai Erzsébet finom célzásai szerint - puhánynak bizonyultak a monopolista multik elleni harcban. Gidai amúgy is hangsúlyosabbá tenné a nemzetközi multik meg a karvalytőke elleni fellépést: kérdéses, hogy vállalkozhat-e ilyen embert próbáló harcra a Gazdasági Versenyhivatal, amelynek amúgy is ott van az Elmü meg a többi lelkesen számlázgató honi brutál. A képviselő asszony szerint amúgy a fenti testületnek tennie kell az ellen is, hogy a magukat elunó multik egyszerűen továbbállnak (s ismét előkerül a legendás bélapátfalvai cementgyár, pedig arról minden jótét léleknek a szilikózis jut az eszébe), meg azért is, hogy végre redukálják a gombamód szaporodó plazák számát, elvégre a nyugdíjasok például sokkal jobban szeretik a kis boltokat, ott legalább nem téved el az ember.

Egyet azonban már most látnunk kell: a mostani változások nyomán sem lesz képes majd a GVH egzakt módon meghatározni, mikor számít kritikus mértékűnek egy adott résztvevő piaci túlsúlya - az OTP-Postabank jellegű ügyekben marad tehát a hasra ütés és a mérlegelés, ami persze merő véletlenségből egybeeshet akár a mindenkori kormányzati szándékokkal is.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2000/50. (12. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra