"Van, aki úgy gondolja, ő jobban érzi a néplelket" (Trencsényi Balázs történész)

  • M. László Ferenc
  • 2007. augusztus 30.

Belpol

Tavasszal jelent meg a közép- és délkelet-európai nacionalizmusok formálódását nyomon követő, a nemzeti identitásdiskurzusokat leginkább meghatározó programadó írásokat összegyűjtő és kommentáló sorozat második kötete. A nemzetfogalmak színeváltozásairól a sorozat magyar szerkesztőjével, a Közép-Európa Egyetem oktatójával beszélgettünk.
Tavasszal jelent meg a közép- és délkelet-európai nacionalizmusok formálódását nyomon követő, a nemzeti identitásdiskurzusokat leginkább meghatározó programadó írásokat összegyűjtő és kommentáló sorozat második kötete. A nemzetfogalmak színeváltozásairól a sorozat magyar szerkesztőjével, a Közép-Európa Egyetem oktatójával beszélgettünk.

Magyar Narancs: A történelemtudomány sokáig megkülönböztette az államnemzet és nemzetállam fogalmát, azt hangsúlyozva, hogy a kelet-európai régióban a modern politikai közösségek az etnikai törésvonalak mentén szerveződnek. Tartható még ez a szembeállítás?

Trencsényi Balázs: A 19-20. században sokáig bevett közhely volt az etnokulturális és a politikai nemzet fogalmának szembeállítása, amit elsősorban a francia-német ellentét értelmezésére használtak. Ezt megörökölte a nacionalizmus kutatásával foglalkozó történetírás is. A 80-90-es években aztán a kutatók felismerték, hogy az etnikai tudat egyrészt konstruált és szimbolikus, másrészt a politikai nemzeteknek is erős etnikai vonásaik vannak. Bármelyik nemzeti hagyományt vizsgáljuk, mindkettőt megtalálhatjuk, ráadásul a nemzetfogalmak jelentős átalakuláson mentek keresztül: az 1939-es magyar nacionalizmus más, mint az 1867-es.

MN: A politika nyelvei című, idén megjelent könyvében kimutatta, hogy a két világháború közt a kelet-közép-európai országokban az etnikai alapú nemzetfelfogás vált dominánssá. Miért szorul háttérbe a polgári berendezkedés és az önrendelkezés kialakítására törekvő befogadó nemzet fogalom?

TB: Az említett periódusban valóban az etnikai meghatározottságra került a hangsúly, de nem 1918-ban volt a váltás. Ahogyan Szabó Miklós kimutatta, Magyarországon már a századfordulón kialakul egy antiliberális és antiszemita vonásokkal bíró etno-protekcionista diskurzus, amely összekapcsolódott az agrárius önvédelemmel, illetve bizonyos egyházpolitikai törekvésekkel. Az 1910-es években ezek még kisebbségi, intézményrendszeren kívüli eszmék voltak, de 1919-20-ban épp ennek az intellektuális szubkultúrának az emberei kerültek hatalomra. Jellegzetes képviselőjük Bethlen István miniszterelnök volt, igaz, ő ennek a gondolkodásformának a liberálisabb vonalát képviselte, de Teleki Pál szellemi forrásvidéke is itt van, a "vadabb" figurák pedig a "fajvédő" ideológia képviselői, mint a korai Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Gömbös Gyula. A két világháború közötti politikai, értelmiségi viták homlokterébe a kelet-európai régióban mindenütt a különféle kora újkori és romantikus elemekből építkező nemzetkarakterológiák kerültek, amelyek történetileg kialakult vagy örök érvényűnek tekintett sajátosságokkal ruházták fel a térség nációit, és elsősorban a köztük lévő különbségeket, esetenként ellentéteket hangsúlyozták. Individualizálták a nemzeteket, sajátos lelki alkatot tulajdonítottak nekik. Persze a nemzetek tipologizálásának már az ókorba, középkorba visszanyúló hagyományai vannak. A karakterológiai tipologizálás a felvilágosodás idején is dívott, lásd például Montesquieu-t, majd a nemzeti romantikák igyekeztek beépíteni ezeket a toposzokat saját "megújulás"-koncepcióikba.

MN: Mikor emelkedett a nemzetkarakterológia a tudomány rangjára, és váltak "tudományos igazságokká" a tézisei?

TB: A tipologizálásnak a romantikában még a nemzeti hagyomány tematizálásban volt fontos retorikai szerepe. A keletiek magyarázták a nyugatiaknak, hogy ők is léteznek, kicsodák, micsodák. A Párizsban tanuló moldvai, havasalföldi bojár ifjak a francia értelmiségnek szánt írásaikban arról értekeztek, hogy a román parasztok a szabadságot őrizték kétezer éven át, a dicső rómaiak utódai - nagyrészt olyan fogalmakat és kulturális toposzokat használtak fel, melyeket a nyugatiak is értettek. A 19. század végén mindez a pozitivista konstrukció része lett - a fajkutatás például egy tipikus pozitivista diszciplína. Ez azért furcsa, mert a pozitivizmust rendszerint liberális, demokrata tudásrendszernek tekintik. Mivel az egyik vezető tudományág a biológia volt, az 1870-80-as években kidolgozták a biológiai alapú emberosztályozást is, amely kvázi-tudományos rangra emelte a nemzetkarakterológiát. Az egy más kérdés, hogy ezek a diskurzusok gyakran csúszkáltak a rassz és a nemzet fogalma között. A századfordulós magyar forrásoknál a kutatók általában rövidre zárják a kérdést azzal, hogy a faj alatt a nemzetet értették, de az Oxfordban tanító román történész, Marius Turda nemrég megjelent monográfiájában kimutatta, hogy azért mindez nem volt olyan ártatlan. A faji felsőbbrendűség tudata, illetve a "létharc" eszméje ott bujkált a 19. század végi magyar nacionalizmusban, mint ahogyan ott volt az angolban vagy a franciában is.

MN: Pedig a hazai történészek a román, szlovák, szerb kollégákkal folytatott vitáikban azzal védik a reformkor vagy a dualizmus korának magyar nacionalizmusát, hogy az befogadó jellegű volt, az asszimilálódni akaró nemzetiségeket tárt karokkal várta.

TB: A millenniumi néprajzi kiállítás jól mutatja, hogy a 19. századi "politikai nemzet" fogalma sem vegytiszta, számos etnokulturális eleme volt. A nemzetiségeket egyszer lokális, regionális másságokként tüntették fel, akik "befértek" a magyar korona mint ernyő alá, máskor - ilyen volt Herman Ottó ősfoglalkozásokat bemutató anyaga - élesebbek voltak az etnikai cezúrák. Egyébként nem biztos, hogy az asszimiláló a befogadó, a toleráns. Virágozzék száz virág alapon a herderiánus etnicista felfogás is lehet békés és türelmes. A függetlenségi párti kultúrnacionalista Mocsáry Lajos - az egyetlen politikus, aki a kiegyezés korában szembeszállt az asszimilációs törekvésekkel - úgy gondolta, a nemzetiségek lelkét vennék el, ha a magyarok beolvasztanák őket. Hitt abban, hogy a soknemzetiségű országot a patriotizmus, a közös államhoz való lojalitás képes lehet összetartani.

MN: Csakhogy az etnokulturális nemzetfelfogásnak nem ez a toleráns változata kerekedett felül 1918 után.

TB: Az első világháborút követően kibontakozó népi mozgalmaknak is van egy olyan etnokulturális diskurzusa, amely nem asszimiláló és nem is feltétlenül disszimiláló. Németh László - hiába fájt neki Erdély elvesztése - a harmincas évek elején írott szövegeiben bizonyos értelemben pozitív fejleménynek tartotta a nemzetiségi területek elcsatolását. Véleménye szerint a Monarchia a "népek börtöne volt", asszimilációra kényszerítette a nemzetiségeket, viszont a felbomlás után a kisállami "parasztnemzetek" már kezdhetnek egymással valamit. A problémák ott kezdődtek, amikor az asszimilálódni kész, vagy már asszimilálódott zsidókat és németeket nem tudták beilleszteni ebbe a képletbe, végső esetben az etnicizáló szemlélet kész volt megtagadni őket. Csakhogy Magyarországon - Romániával ellentétben - nem mehetett végbe a teljes etnokulturális fordulat sem, hiszen akkor le kellett volna mondani a revízióról, a történelmi Magyarország helyreállításáról - benne a több millió nemzetiséggel. Továbbélt tehát az a felfogás is, mely szerint mi képesek vagyunk uralni a többi nemzetet, sőt emancipálni tudjuk őket. Bár a területi revízió után a nemzeti identitásukat nem fogjuk bántani, azért szívesen fogadjuk az asszimilánsokat, bizonyíték erre a magyar államiság ezer éve.

MN: Ez inkább Klebersberg Kunó kultúrfölény-elméletére jellemző, nem a népiekre.

TB: 'k élesen kritizálták a Szekfű Gyula vagy Bethlen fémjelezte irányzatot, amely a revízióra készülve megtartotta a dualizmuskori politikai nemzet néhány elemét, vagy legalábbis reflektált rá. Részben etnicista alapról kezdték ki, részben demokrataként szálltak szembe vele, úgy vélték, a magyar demokráciának nem tenne jót, ha a revízió után románok, szlovákok, szerbek millióit kellene elnyomni. A világháború alatt aztán a népfrontos logika rákényszerítette az antifasiszta táborhoz csatlakozó népieket - lásd Szabó Zoltán írásait -, hogy felvegyék a historizáló retorikát, sőt többen eljutottak oda, hogy a magyar nemzet mégsem etnikai alapon szerveződik, mégiscsak valamiféle államnemzetről van szó. Ezzel szemben Németh ragaszkodott az etnicista hagyományhoz, igaz, ez is történeti dimenziót kapott, egyfajta hanyatlástörténeti narratívaként. Ugyanis míg a korszak legeredetibb, egyfajta "nemzeti ontológiát" teremtő román vagy bolgár gondolkodóinál a nemzet történelmen kívüli, "örök" tényező lett, a magyar etnicisták a meggyökeresedett mítoszok miatt - honfoglalás, organikus társadalomfejlődés, az ezeréves multietnikus állam - képtelenek voltak elszakadni a történetiségtől.

MN: Mivel magyarázható, hogy a két világháború között a térségben divatossá vált a nemzeti öncélúság hangoztatása, esetenként a nyugati civilizáció megtagadása?

TB: Trianon a magyaroknak hatalmas - és a politikai elit által szorgosan kultivált - traumát okozott, a politikusok, az értelmiség úgy érezte, hogy a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot. A magyar olvasó számára meglepő, hogy a románoknál is kiütötte a biztosítékot a békeszerződés. A román elitet zavarta, hogy a nyugatiak lekezelően bántak velük, civilizációs normákból oktatták ki őket. Úgy érezték, Nagy-Romániát önerőből teremtették meg, a megszerzett területekért rengeteg vért áldoztak, erre jöttek a nyugati nagyhatalmak, és mindenféle kisebbségvédelmi paragrafussal beleszóltak a nemzet belügyeibe, elrontották az örömüket. Hozzá kell tenni, hogy a nemzeti romantika programjában a kezdetektől benne volt a nemzeti öncélúság, a messianisztikus küldetéstudat. Ilyen a védőbástya mítosza, az a gondolat, hogy mi szenvedünk az egész európai civilizációért a tatárral, a törökkel, az oroszokkal szemben. Csakhogy a korai időszakban ehhez emancipatorikus eszmék társultak, a nemzetépítő programok fő célkitűzése a Nyugathoz való felzárkózás volt. Ebből a szempontból is érdemes tanulmányozni Mihai Eminescu életművét. A 19. század második felében alkotó román poéta, miközben csodálatos verseket írt, gőzös etnicista metafizikát alkotott, fröcsögve gyűlölte a fanarióta görögöket, a zsidókat, a magyarokat. Ugyanakkor politikai publicisztikájában az angol organikus fejlődésmodellt tette meg követendő mintának. Az első világháború borzalmai minden európai nemzetre sokként hatottak, mindenütt megkérdőjeleződött a lineáris fejlődésbe vetett hit. Spenglert ugyanúgy olvasták a franciák, mint a magyarok vagy a románok. Ráadásul a világháború után rövidesen jelentkeztek a nemzetépítési boom utóhatásai is: miközben a korábbi évtizedekben kiépített, de még mindig alacsony színvonalú közoktatás, felsőoktatás ezrével ontotta az erős ideológiai elkötelezettségű értelmiségieket, a hivatalok hamar beteltek. Ez jelentős generációs feszültségeket gerjesztett, a fiatalok fellázadtak a sokat ígérő, de aztán a húsosfazekat kisajátító "alapító atyák" eszméi ellen.

MN: Az analfabetizmus visszaszorítása, az oktatás fejlesztése új kommunikációs csatornákat teremtett, amin "leszivárgott" az értelmiség által kidolgozott, és ebben az időszakban dominánssá váló etnokulturális nacionalizmus.

TB: Összecsúszott a tömegtársadalom kialakulása, a kulturális és szociológiai homogenizáció és a közbeszéd etnicizálódása. 1918-ban az ötszázat sem érte el a szlovák értelmiségiek száma, többségük evangélikus, a csehszlovakizmus híve. A két háború között az oktatás felduzzasztotta a középosztályt, melynek tagjai már főleg a katolikus többségi társadalomból érkeztek. A harmincas években végül ez a réteg lett a szlovák kleriko-fasiszta ideológia hordozója. Hiába nyomták nekik éveken keresztül a csehszlovakizmust, mivel a frusztrációikat a csehszlovák oktatás, állam okozta, adott pillanatban szembeszálltak Prágával.

MN: Lehet azt mondani, hogy az autochtonizmus is importált ideológia, a nyugati fasisztoid eszmék kelet-európai lecsapódása?

TB: A háború után úgy tűnt, egész Európában megbukik a liberális modell. Az olasz fasizmus a húszas években sokkal vonzóbb, dinamikusabb volt, mint a francia republikanizmus. A kelet-európaiak lényegében mintakövetők maradtak, csak más lett a minta. A 19. században a nemzeti öncélúság, az archaizmus szerte Európában az ancien régime ellen lázadó radikális demokraták ideológiája. A konzervatívok legfeljebb a polgári átalakulás előtti időszakhoz nyúltak vissza, azt hangsúlyozva, hogy a nemesek, bojárok idejében rend volt. Ezzel szemben az új nemzedék már az "aranykort" emlegette, az ősök etnodemokrata egységét, amikor nem voltak osztályok, társadalmi konfliktusok. Magyarországon a Habsburgok katolikus, paternalisztikus, felülről civilizáló tevékenységét kárhoztatták, mellyel az ősi sztyeppei kultúrákra visszavetített kurucos, szabadságharcos hagyományt állították szembe. De az is izgalmas, ahogy a térségben az autochtonista eszmék hatottak egymásra: amikor a románok előkapták a dákó-román kontinuitást, a magyar radikálisok már azt hangoztatták, hogy mi nem is uráliak, hanem turániak vagyunk, esetleg sumérok, vagy egyenesen a Kárpát-medence földjéből pattantunk ki. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a két világháború között - főleg a gazdasági válság után - mindenütt a protekcionista, etatista gazdaságpolitika vált meghatározóvá, sőt, néhány országban ennek maguk a "nemzeti liberálisok" voltak a fő szorgalmazói. A harmincas évek közepén már teljességgel anakronisztikusnak tűnt, ha valaki klasszikus szabadelvű nézeteket vallott. Lényegében antimodernizmusról beszélhetünk, ami persze nem amodernizmus. Németh László vagy Mircea Eliade Proustról értekezett, miközben azt hangoztatta, hogy az archaizmushoz visszanyúlva kell túllépni a modernitáson. Azt lehet mondani, hogy bizonyos tekintetben megelőlegezték a posztmodern kort.

MN: Ez nem magyarázza, hogy miért volt szükségük ezeknek az ideológiáknak belső ellenségképre, hígmagyar-mélymagyar megkülönböztetésre.

TB: Ez a nemzetkarakterológiai diskurzus lényege. A romantikától kezdve arra épül, hogy van a normatételező értelmiség és van a néplélek, amely tudattalan, artikulálatlan. Az értelmiség felfedezi, leírja az adott nép sajátosságait, majd visszasugározza a népre. Intézményrendszert teremt, mellyel a népet saját "néplelkére" tanítja. Kelet-Európában a 19. században a népi kultúra persze valójában transznacionális volt, ezért aztán az értelmiségi konstrukciók nem igazán fedték a valóságot. A századfordulón ráadásul a "hibrid" modernizáció más irányba löki a népet, ami a teljes modernizációs projekt csődjét vetítette előre, s így megindult a felelőskeresés. Van, aki úgy gondolja, ő jobban érzi a néplelket, de perifériára kényszerítették, míg azok, akik hatalmi pozícióban vannak, inautentikus irányba viszik el a fejlődést - le kell tehát váltani őket és vissza kell térni a fejlődés kiindulópontjára. Persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez az állítólagos modernista-autochtonista szembenállás is egy leegyszerűsítés eredménye, a szintén sokkal bonyolultabb orosz nyugatos-szlavofil ellentétet vetítjük ki a kelet-közép-európai vitákra. A legtöbb gondolkodónál ugyanis mind nyugati mintakövetés, mind az autochtonizmus fellelhető. Az urbánusok vitatkoztak a népiekkel, Németh Szekfűvel, Szabó Dezső a harmincas években a német nácikat, a nemzetiszocialistákat tartja a fő ellenségnek. Természetesen a vita hevében maguk a szemben álló felek is igyekeznek redukálni a létező pozíciókat, de ez nem jelenti azt, hogy csak két álláspont létezne.

MN: A harmincas évek végén mindenütt megerősödtek, esetleg hatalomra kerültek a szélsőjobboldali pártok, melyek bár az értelmiségi csoportok kidolgozta etnokulturális, faji nyelvezetet használták, élesen szemben álltak velük.

TB: Németországban a nácik által használt nyelvezetet, szimbólumrendszert nagyrészt a "konzervatív forradalmat" szorgalmazó írástudók találták ki. Nagyon jó példa erre Hans Freyer lipcsei szociológus, aki bár mélységesen lenézte a nácikat, kezdetben támogatta őket. Abban reménykedett, hogy a nemzetiszocialisták megcsinálják a várva várt forradalmat, majd a jobboldali gondolkodók elirányítják őket. Amikor kiderült, hogy kezelhetetlenek, Freyer belső emigrációba vonult, a magyarországi német kulturális intézet vezetője lett. Bár ekkor már elutasította a nácizmust, arról írt jelentéseket, hogy a magyar elitben kinek van zsidó felesége. A románoknál ez még érdekesebb, szinte a teljes fiatal értelmiségi elit közel került a Vasgárdához, ők szállították a nemzeti mitológiát a szélsőjobbnak. De a korszakban demokratikus kivételnek tekintett cseheknél is meglepő dolgokat tapasztalhatunk: a müncheni döntést követő két évben - a második köztársaság idején - megdöbbentően radikális antiliberális felelősségkeresés és kisebbségellenes kampány folyt, melyhez a cseh értelmiség egy része vígan asszisztált.

MN: Mindez azt jelenti, hogy a tömegtársadalmak kialakulásának pillanatában egy elemeiben antiliberális, antimodernista, sőt antiszemita etnokulturális nemzetfogalom volt kéznél? Ha ez igaz, kigyógyultunk-e már ebből?

TB: Ezeknek a társadalmaknak is vannak jobb meg rosszabb pillanataik. Úgy tűnik, a magyar társadalom a hetvenes-nyolcvanas évekre valamennyire ki tudott jönni ebből, nem mondható, hogy a nemzettudat teljesen etnicista volt, a kilencvenes években pedig megfigyelhető egy csúszkálás a kétfajta nemzetfogalom között. Persze a kelet-közép-európai társadalmakat az elmúlt százötven évben rengeteg trauma érte, amelyek bekódoltak olyan kollektív reakciókat, amelyektől nehéz szabadulni. A nemzetkarakterológiai beszédmód kiindulópontjával ellentétben a nemzeti identitás, mint minden identitás, nem öröktől fogva létező valami, hanem szituacionális és különböző helyzetekben képes eltérő válaszokat adni. Ugyanabban a nemzeti hagyományban mindig megvan a nagylelkű befogadás és a kegyetlen kirekesztés lehetősége - a társadalom általános állapotától, az elitek, az írástudók felelős vagy felelőtlen viselkedésétől és a "korszellemtől" is függ, hogy melyik diszpozíció kerekedik felül. Nem a kelet-európai nemzeti tudat "filozófiai alapjaiban" rejlik tehát a veszély, hanem a társadalmi traumák kibeszéletlenségében, a társadalmi átmenet vélt vagy valós igazságtalanságainak kezeletlenségében, a felelősséghárítás minden oldalról tapasztalható gesztusaiban és a populista tömegmobilizáció technikusainak gátlástalanságában.

(A könyvsorozat: Discourses of Collective Identity in Central and Southeast Europe, 1770-1945, CEU Press, Budapest-New York, 2006-2007)

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről