Interjú

„Visszakérdeztem, és ez senkinek nem tetszett”

Máté Dezső szociológus a listázásról és a roma származású kutatók lehetőségeiről
szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár egy kormánylap őt hozta fel példának a Magyar Tudományos Akadémia liberális elhajlására, a roma LMBTQ identitást kutató, meleg és roma szociológus valójában már nincs akadémiai kötelékben. Sőt, az ország elhagyását tervezi.

Hatéves, amikor anyja meghal, csavargó apja egy Somogy megyei romatelep viskójából rabolja el. Hajléktalanként élnek, guberálnak, az apát körözik. Iskolába nyolcévesen kerül, szegregált környezetbe. Jól tanul, viszont magának való, mássága miatt megverik, sértegetik. Az olvasásba menekül, bejut az egyetemre, összegyűjti a pénzt a kollégiumra. Három diplomát szerez, ma társadalomtudósként az ELTE doktorandusza, témája a diplomás romák és a roma LMBTQ emberek identitáskonstrukciói. Miután a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa lesz, egy-két sajtótermék felfigyel a rendhagyó, a „nyomorból az Akadémiára” tartó életútra. A Figyelő első Soros-listájára a Romaversitas Alapítvány volt ösztöndíjasaként kerül fel, de a lap az MTA „liberális ideológia” által vezérelt kutatóit pellengérre állító cikkében képpel, név szerint szerepel – holott a cikk megjelenésekor már nem volt az intézet munkatársa. Máté Dezső állítja, az elmúlt egy évben szinte az összes roma kutató elhagyta az intézetet.

*

Magyar Narancs: Az életed során sokszor ért hátrányos megkülönböztetés, meglepett, hogy a kormánylap a tudományos tevékenységed miatt ellenséget farag belőled?

Máté Dezső: Egyáltalán nem, egy ideje már egyértelmű számomra, hogy nincs jövőm Magyarországon. Ugyanakkor hatalmas megtiszteltetés ilyen neves kutatók között bűnbakként szerepelni. Hiába támadják ezzel az MTA-t, úgy látom, az utóbbi években egyáltalán nem tobzódott a tudományos élet romakutatásokban, sőt szerintem kifejezetten érdeke az államnak, hogy ne legyenek ilyen munkák, kutatások. Az utolsó igazán nagy reprezentatív országos romakutatás 2004-ben volt, amit Kemény István vezetett. Pár hónapja már én sem vagyok a Kisebbségkutató Intézet munkatársa, fogalmazzunk úgy, lejárt a szerződésem. Ellentmondásos, hogy bár most a Társadalomtudományi Központ közleményben védte meg a munkatársait, az elmúlt egy-két évben teljesen szétesett az intézeten belül működő romakutatások osztálya, és az osztályt létrehozó roma kutatók közül mára szinte senki sem dolgozik az intézetben; per pillanat egy fiatal roma kutató, valamint Kállai Ernő, a Kisebbségkutató Intézet egyik alapító tagja dolgozik a Társadalomtudományi Központban.

false

MN: Miért esett szét a romakutatások osztálya?

MD: Mi vagyunk a roma társadalomtudósok első olyan generációja, amely megkérdőjelezi a rólunk szóló kutatások irányát és eredményeit. Visszakérdeztem, és ez senkinek nem tetszett. Úgy éreztem, egy ilyen életúttal a hátam mögött felelősséggel tartozom a többi roma embernek, és nem termelhetem újra azt a tudást, amit a – nem roma – tudósok és tudományos intézmények eddig előállítottak a romákról, és ami véleményem szerint nem mutatja reálisan a rendszerint tárgyként értelmezett roma emberek megélt valóságait. 2015-ben, az akkor még működő romakutatások osztálya rendezett egy konferenciát, ahol csak roma tudósok adtak elő, annyi roma ember jött el a konferenciára, hogy nem fértünk be az egyik legnagyobb akadémiai konferenciaterembe. Kíváncsiak voltak ránk, ami azt is mutatja, hogy a roma emberek is szomjasak a tudásra és a róluk szóló kutatásokra. Sajnos, gyakran ezek a kapuk igen zártak előttük. Olyan sokan eljöttek, hogy tűzvédelmi okok miatt le akarták fújni a konferenciát. Vajon mikor lesz újra ilyen esemény az MTA berkein belül, egyáltalán lesz-e valaha? Az ott előadó kutatók többsége már nem dolgozik az MTA-n, más intézményekbe kaptak meghívásokat és vannak, akik már nem is dolgoznak Magyarországon. Én sem tudom, hogy meddig maradok itthon, mert úgy látom, rám itt nincs szükség. Tény, hogy nem a mainstream, etnográfiai alapú romani studiest képviselem, amelynek művelői hajlamosak arra, hogy sáros roma gyerekeket mutogassanak. Természetesen fontos a szegénység témája a romakutatásokban, de vannak más kérdések is, amelyeket csak elvétve tárgyalnak. Érdekes például, hogyan értelmezhetők a különböző kisebbségi identitások egy személyiségben. Mit jelent romaként LMBTQ embernek lenni, mit jelent a roma nők esélyegyenlősége, a fogyatékkal élő roma emberek problémái, beszélhetünk-e roma feminizmusról? Ők ugyanúgy a társadalom részei, mint a tipikusként megjelenített romák. A legnagyobb probléma, hogy a tipikus megjelenítésekkel a társadalom, az állam, a tudásátadás intézményei akár a jó szándék ellenére is újratermelik az előítéleteket. A roma embe­rek identitását sem csak egy dimenzió határozza meg, az ugyanolyan összetett, mint bármely nem romáé. A nem roma kutatók vezette szokásos romakutatásokkal az a gond, hogy gyakran újratermelik a sztereotip romareprezentációt, holott jelen van egy roma kutatógeneráció, amelynek a tagjai képesek reflektálni a róluk szóló kutatásokra. Kérdés, hogy erre elegendő teret, lehetőséget kapnak-e? Ilyen kérdéseket feszegettem az intézetben a kutatásaimmal, és ezek a kérdések újabb kérdéseket, kételyeket szültek, elsősorban a main­stream kutatókban. Van olyan akadémikus tudós, aki ezt a nézőpontot és az én kutatásaimat csak „szenvedésdiskurzusnak” nevezi.

MN: Ha romakutatóként nagyobb teret és lényegesen több forrást kapnál, mire helyeznéd a hangsúlyt a kutatásaidban?

MD: Nagyon fontos számomra az önnarratíva. Nem tudom és nem is akarom zárójelbe tenni az identitásomat, ami fontos eleme a tudományos munkámnak. Lehet, hogy ez egy bizonyos nézőpontból csak egy szenvedésdiskurzus, de számomra ez olyan különleges saját tudás, amit szeretnék kamatoztatni a munkámban. Nem hagyhatom, hogy rólunk, rólam úgy beszéljenek, mint egy tárgyról, témáról, nem egy projektszám vagyok. Szerintem annak, aki társadalmi egyenlőtlenségekkel foglalkozik, hinnie kellene abban, hogy egy egyenlő társadalom megteremthető, és nem csupán papíron leírva. Úgy érzem, felelősségem megkérdőjelezni azokat a kutatásokat és párbeszédeket, amelyek a roma emberekről szólnak. Szeretnék segíteni a periférián lévőkön, például azzal, hogy megkérdezem a mainstream képviselőit, hogy mit miért gondolnak úgy, ahogy. Ez nem tetszik nekik. Szerintem már a kérdésfelvetéseikben is benne van a mi és az ők elválasztása, és ez nem jó. Az is fontos lenne, hogy itthon tudja tartani az ország azt a néhány roma kutatót, doktoranduszt, akik idáig eljutottak, de ez egyelőre csak vágyálom. Az első pofon akkor ért a tudományos életben, amikor egy oktatáskutató központnál dolgoztam, és készítettünk egy kutatást az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak: a közigazgatásban fellelhető diszkriminációs eseteket, atrocitásokat térképeztünk fel. Felkerestünk diszkriminációt megélt embereket, meghallgattuk őket, majd továbbálltunk. Magukra hagytuk őket. Nem tehettünk semmit, mert az elvileg már nem egy kutató feladata. Az én pozícióm inkább egy részt vevő, aktivista kutatás. Nekem a roma ember soha nem lesz csak kutatási téma vagy egy objektum, ezt én nem tudom elfogadni. Az is kérdés, mit jelent az, hogy valaki objektív? Ha egy romatelepen beszélek valakivel és felhasználom az életét az elemzéseimhez, mint egy kívülálló? Ki vagyok én, hogy elemezhetem őt, és miért? Az is kérdés, hogy a tudomány mit tart objektívnek, és mi, roma emberek mit tartunk társadalmi valóságnak. Ez a kettő nem nagyon ér egybe sajnos. Szerintem az is lehet objektív, amikor bevisszük a saját tapasztalatainkat a tudományos párbeszédbe. Nem biztos, hogy mindig a külső szemlélő ad objektív képet. Nem tudom kihagyni a kutatásból a saját perspektívámat, azt, hogy roma meleg ember vagyok. De látom, hogy erre a nézőpontra és a roma LMBTQ identitás kutatására a magyar intézmények nem vevők, ellentétben a külföldiekkel. Sokáig hittem benne, hogy valamit hozzá tudok adni az össztársadalmi értékekhez, de mára ez elmúlt, úgyhogy el fogom tolni a biciklit én is. Igazság szerint Magyarországon ez egy hatalmas szélmalomharc. Már az elmúlt években is különböző külföldi ösztöndíjakból finanszíroztam a kutatásaim jó részét.

MN: Az állam mennyire segített abban, hogy ilyen gyerekkorral a hátad mögött értelmiségi lettél?

MD: Szinte semennyire. Szakközépiskolai tanulmányaim alatt kaptam egy minimális ösztöndíjat, de azt is azért, mert volt egy önkéntes mentor tanárom, aki azt látta, hogy ebben a gyerekben van valami. Az első komolyabb esélykiegyenlítéseim a Romaversitas Alapítvány és a Roma Oktatási Alap ösztöndíjai voltak az egyetemi tanulmányaim során. Ebben csak az a csavar, hogy addig valahogyan el is kellett jutnom. Roma többségű szegregált iskolába jártam, ahol jobb és rosszabb képességű csoportok voltak. Én a rosszabbak közé kerültem, ahogy a romák többsége, viszont jobb jegyeim voltak, mint a nem romáknak. Egyébként már az óvodában kisegítő iskolába akartak küldeni, de azt édesanyám nem hagyta. Amikor meghalt, és apám elrabolt, nem is jártam be az iskolába. Úgy mentem végig az első három osztályon, hogy nem tudtam írni és olvasni. De továbbengedtek, mert senkit nem érdekelt, tudok-e olvasni, bejárok-e, egyáltalán hányadikos vagyok. Évekig hajléktalanok voltunk, a vasútállomáson laktunk. Párszor kijött a rendőrség, olyankor el kellett bújni előlük. Apámat körözték, zűrös ügyei voltak akkoriban. Segítséget sehonnan nem kaptunk. Azok, akik a jobb képességű csoportban tanultak a szegregált iskolában, mára szakmunkás-bizonyítványt vagy maximum érettségit szereztek.

MN: Mi kellett ahhoz, hogy kitörjél?

MD: Nem tudom. Akarat, szerencse… Egy mentor? Magányos diák voltam, sokat olvastam, a versek adtak valami erőt, a könyvtár volt a menedékem. Az iskolai évek alatt kezdtem rájönni, hogy nem csak a bőrszínem miatt vagyok egy kisebbség tagja, bár a meleg identitásom letisztázása csak az egyetemi éveimben sikerült. Az biztos, hogy ha nem költözöm el, ha maradok a telepen, akkor most lenne egy feleségem, gyerekem, és hatalmas hazugságban élnék. Szerencsére nem így alakult.

MN: A Pride-on nem először lesz roma LMBTQ kamion, a szervezésben te is részt veszel. Hiszel abban, hogy letehetők egy roma LMBTQ aktivizmus alapjai?

MD: Önkéntes munkának köszönhető, hogy önerőből tudunk az idén is indítani egy roma LMBTQ kamiont. Jó lenne egy egyesület, fontos lenne felmutatni, hogy létezik ilyen identitáskonstrukció, csakhogy van egy olyan érzésem, hogy egyik oldalról sem támogatnák igazán ezt – sem az állam, sem a roma, sem pedig az LMBTQ szervezetek. Kisebbségeken belüli kisebbségekről van szó, és ha ezt elkezdjük feszegetni, hamar kiderül, hogy a kisebbségi csoportok sem egységesek, sőt nem feltétlen elfogadóak más kisebbségi csoportokkal szemben: az LMBTQ csoporton belül van romafóbia, ahogy a roma közösségeken belül is van homofóbia és transzfóbia, sőt a melegcsoportokon belül is jelen van leszbofóbia és transzfóbia. Mégsem akar erről egyik csoport sem beszélni. Pont ezért lenne fontos az aktivizmus és a tudományos kutatás összekapcsolása, hogy beszélhessünk a kategóriákon első ránézésre kívül eső identitásokról is, bevigyük ezt is a tudományos párbeszédbe – ahogy azt elkezdtük ezt néhány velem hasonlóan gondolkodó emberrel és elindítottuk a hazai roma LMBTQ témáját, a párbeszédet.

MN: Mit adott neked ez a rendhagyó élettörténet?

MD: Mindent megkérdőjelezek, semmit sem hiszek el. Újra és újra azt kérdezem magamtól: mi alapján hozzuk meg a döntéseinket és ítélünk meg más embereket? Ha biológiailag férfinak születtem, máris jogom van megítélni egy transznemű embert? Ha nem romának születtem, akkor máris megkérdőjelezhetem a roma emberek identitásait és értékeit? Az az élettörténetem tanulsága, hogy folyton azon gondolkodom, hogy az a társadalmi realitás, amit magunk körül látunk, nem igaz. Ki vagyok én, hogy bármit mondhatok a másikról? Például te szakállas vagy, most akkor megkérdezhetem tőled, hogy miért vagy szakállas?

MN: Én azért kérdezlek, mert fontosnak tartod, hogy a nyilvánosságban is elmondd a tapasztalataidat.

MD: Az én történetem csak egy. Nekem valami miatt sikerült. Több ezer roma egyetemista és diplomákkal rendelkező roma ember ért el nagyon szép sikereket, csak sajnos sokan közülük elhagyják az országot. Van egy mély történetem, próbálok rajta túljutni, csak elég nehéz. Ennyire sikerül. Rémálmaimban úgyis visszakúsznak a traumatikus élmények.

MN: Milyen élmények?

MD: Iskolai atrocitások jönnek elő a legtöbbször, a lebuzizások a telepen, tízévesen, amikor még azt sem tudtam, mit jelent a szó, mit jelent melegnek lenni. De a többiek már érzékeltek valamit. Megvertek, sokszor. Én is éreztem, hogy más vagyok, hogy nem tartozom a többséghez, de nem feltétlen tudtam, miért. Ezt érezték rajtam, „nem tartozik közénk”, ezt mondták. És tényleg olyan voltam, aki nem tartozik közéjük. Most is olyan vagyok. Az LMBTQ közösségben is előjön, hogy nem tartozom közéjük, a roma közösségben is, a tudományos életben is érzem, hogy szerintük nem tartozom közéjük, a magyar közösségben meg pláne… nap mint nap.

Névjegy

Tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen romológia, mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint a Fontys University of Applied Sciences Social Studies szakokon végezte. Munkatársa volt a T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ Zrt.-nek, az Egyenlő Bánásmód Hatóság megbízásából részt vett a Diszkrimináció a közigazgatásban elnevezésű országos kutatásban. Tanított a Gandhi Közalapítványi Gimnáziumban, a Dél-Zselic Középiskola – Konrád Ignác Általános Iskolában, és a Darányi Körzeti Iskolában. A Romaversitas Alapítvány és Roma Education Fund ösztöndíjasa volt. Jelenleg az ELTE Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris Társadalmi Kutatások programjának doktori hallgatója, témája a roma identitáskonstrukciók Magyarországon a rendszerváltozás óta, ezen belül a reziliencia hatásmechanizmusának feltárása: olyan reziliens emberek életútját vizsgálja, akiket a társadalom (valamint saját maguk is) sikeresnek és romának definiál.

szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 6
    rworse
    2018. július 18., szerda 08:36
    Vajon, ha Kovacs Magyarországon élne, oppardon, lakna, mert élni itt nem lehet, hogyan csinálná? Elkötne egy tankot és belevezetné a Lendvay utcai székházba? Vagy hogyan?
  2. 5
    tiszapolgári
    2018. július 18., szerda 07:50
    Szuper jó interjú, gratulálok!
  3. 4
    hóvarjú
    2018. július 17., kedd 17:31
    Igen, nagypofájú gyáva szarok vagyunk, jogtalanul, menthetetlenül.
  4. 3
    Kovacs
    2018. július 17., kedd 15:52
    A két antirasszista kommentelő humorral öntelt megjegyzése legalább olyan "leleményes", mint a magyar ellenzék, amikor szavaz. (kacsintás nélkül)
  5. 2
    hóvarjú
    2018. július 17., kedd 13:30
    Plusz még a Soros-bérencek LegSoros-bérencebbike, aki ráadásul áldozat-üldözöttként láttatja magát, nem emlékeztet ez valakikre? (kacsintás)
  6. 1
    rworse
    2018. július 17., kedd 11:28
    anya halála, csavargó apa, hajléktalanság >>> semmiség

    roma LMBTQ identitást kutató, meleg, roma, szociológus >>> halmozottan hátrányos helyzetű

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra