Történelmi glóbusz

"Voltak szörnyű polgárháborús elemei is"

Mészáros Kálmán történész a Rákóczi-szabadságharc értékeléséről

  • Kovács Péter
  • 2012.01.15 12:12

Belpol

2011-ben volt a Rákóczi-szabadságharc lezárultának 300. évfordulója. A "kuruc korszak" emlékét még mindig terheli a nemzeti romantika - épp ideje egy reális értékelésnek. Erről beszélgettünk a korszakot kutató Mészáros Kálmán történésszel.

Magyar Narancs: A Rákóczi-szabadságharcról sokaknak még ma is A Tenkes kapitánya vagy a Rákóczi hadnagya című film hősi kurucai és gonosz labancai jutnak az eszébe. Tartható ez a kép a tudományos kutatás mai álláspontja szerint?

Mészáros Kálmán: Sajátos utat járt be a szabadságharc kutatása és a nemzeti emlékezet is az elmúlt háromszáz évben. A korszak a nemzeti historizmus korában került fókuszba, s a róla kialakított képet főleg Thaly Kálmán történelemszemlélete befolyásolta. Ez a kép sokáig meghatározó volt, ráadásul erre rakódott rá - a népi elemek túlzott hangsúlyozásával - a marxista Rákóczi-kép. A tudomány az utóbbi évtizedekben már többnyire ezektől a beidegződésektől mentesen közelít a témához, de a közvélemény alakításában még komoly munka vár ránk. A magam részéről ugyanakkor veszélynek érzem az öncélú mítoszrombolást, a méltatlan deheroizálást is. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Rákóczi névnek a néphagyományból és a mesterségesen teremtett kultuszból is merítve a magyar kultúrában szimbolikus jelentése van. A történésznek persze nem feladata a hagyománytisztelet, de a közvélemény alakításánál erre az érzékenységre is figyelemmel kell lenni.

MN: A korszak mennyire számít divatos témának manapság a kezdő történészek számára?

MK: Volt idő, amikor a Rákóczi-kor "túlkutatottnak" számított. Ma viszont a kollégák többsége csak valamely nagyobb korszak, téma részeként foglalkozik vele. Jómagam abban mindenképpen kivételnek számítok, hogy elsősorban a legszűkebben vett kuruc korral foglalkozom, és csak ritkán evezek más vizekre. Szerencsére - az eddigi tudományos eredményeken túl - manapság is újabb és újabb források kerülnek felszínre, megannyi új feldolgozás születik egy-egy részletkérdést illetően, sőt a hely- és családtörténészek, muzeológusok kutatásainak "melléktermékeként" is sok új adattal gazdagodhatunk.

MN: A szabadságharcról többször nyilatkozta, hogy nemcsak rendi ellenállási mozgalom és függetlenségi harc volt, hanem polgárháború is. Innen nézve a Rákóczi-felkelés beleillik-e a Habsburg-ellenes mozgalmak sorába?

MK: Egyrészt egyenes folytatása volt a Bocskai- és a Thököly-felkelésnek, az erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes harcainak, hiszen kétségkívül mindegyik a magyar rendi alkotmányosság védelmét tűzte zászlajára. A Thököly-felkeléssel a személyi átfedés is egyértelmű, ugyanakkor a Rákóczi-felkelés egészen más viszonyok között tört ki, hiszen az országban a török már nem szerepelt a hatalmi tényezők között.

MN: Viszont ott volt még veszélyforrásként a déli határon.

MK: Így van, sokan elfelejtik, hogy az Oszmán Birodalom az egész 18. század folyamán még valódi fenyegetést jelentett Magyarországra. Ezért az önálló Magyarországnak nem volt realitása. Európai kitekintésű politikusként ezt pontosan tudta Rákóczi is, ezért fel sem merült benne, hogy maga nyújtsa ki a kezét a koronáért. Külpolitikája végig az európai szövetséges, majd az ónodi Habsburg-trónfosztás után a megfelelő királyi dinasztia keresésére irányult. Ugyanakkor ő sem szabadulhatott az előző évszázad hagyományaitól, ezért - már a szabadságharc alatt, majd főként emigrációjában - végső megoldásként a török támogatást és az érte nyújtandó területi engedmények lehetőségét sem vetette el.

MN: Elmondható, hogy az egész ország azonnal Rákóczi mellé állt, amikor "kibontotta a zászlót"?

MK: A Habsburgok az örökös tartományok mintájára időről időre próbálták a saját értelmezésük szerint modernizálni, központilag irányítani a területeiket. Ez Csehország esetében jórészt sikerült is nekik, Magyarországon azonban - a magyar rendi ellenállási mozgalmak miatt - tartósan sosem. Ilyen kísérlet zajlott a török kiűzése után is, ami egy sor olyan sérelmet generált (vallásszabadság ügye, adók, alkotmányosság háttérbe szorulása), amely a társadalom minden rétegét érintette. Mondhatjuk, hogy a korabeli rendszerváltozásnak valamilyen formában szinte mindenki kárvallottja lett. Ez olyan gyúlékony elegyet képezett, amely bármikor robbanhatott, erre egyébként több magyar főúr, többek között Esterházy Pál nádor és Károlyi Sándor is figyelmeztette a bécsi udvart, kérve a sérelmek orvoslását és a politika változását, ám a jelek szerint az uralkodó elszámította magát. Katonai értelemben is, hiszen 1703 tavaszán a várak őrségén kívül mindössze egy ezrednyi haderő állomásozott Magyarországon. A rendi sérelmekről egyébként még az 1706. évi béketárgyalásokon megjelent angol-holland közvetítők is úgy nyilatkoztak, hogy Magyarországon a szemben álló felek, tehát a kurucok és a labancok számára is ugyanazok a problémák, így a céljaik is közösek, csak eszközeik megválasztásában különböznek egymástól.

MN: Kik voltak hát a labancok valójában?

MK: Itt az ideje, hogy a hazaáruló labancok képével leszámoljunk. Figyelembe kell venni, hogy a politikai hagyományok eltérőek voltak országon belül is. Alsó-Magyarországon és a Dunántúlon a fő- és köznemesség ezer szállal kötődött az örökös tartományokhoz, családi és birtokviszonyaik miatt számukra nehezen lett volna kivitelezhető az átállás. Sokan mérlegelték a katonai esélyeket, és bármily hihetetlen, de komoly taszító ereje volt a rendkívül népszerűtlen Bercsényi Miklós személyének is, akinek még Rákóczi szerint is csak ő volt az egyedüli barátja az országban. A labancok követelései gyakorlatilag megegyeztek a kurucokéival, csak ők a hagyományos sérelmi (alkotmányos) politikával kívántak a jogaiknak érvényt szerezni. A két tábor közötti választást nagyon sokszor az adott szituáció döntötte el, a birtokok fekvése, a személyes kapcsolatok számíthattak meghatározónak. Jól mutatja a labancság valódi arcát, hogy a katonai győzelem ellenére is keresztülvitték a szatmári békét az udvar befolyásos körein.

MN: A két tábor között mégis polgárháború volt.

MK: A szabadságharcnak voltak szörnyű polgárháborús elemei is. A másik táborhoz tartozókat nem pusztán katonai ellenségnek tartották, hanem politikai árulóknak is, ezért mindkét oldalon kegyetlen retorziókat alkalmaztak egyes személyekkel és a polgári lakossággal szemben is. Ebbe a vonulatba illeszkedett bele Turóc vármegye követeinek lekaszabolása az ónodi országgyűlésen. Ez példa nélküli a magyar "parlamentarizmus" történetében, hiszen ehhez fogható esetet legfeljebb a középkorból említhetünk (II. Béla számolt így le ellenfeleivel az aradi gyűlésen), sőt - legalább látszatra - a 20. századi diktatúrák módszerei is kifinomultabbak voltak. Rákóczi sokszor a külvilágnak is demonstrálni akarta az egységet, így az elvesztett területeket kiürítési taktikával is próbálta "hűnek" láttatni, ami a civil lakosságnak okozott számtalan szenvedést, ráadásul a kuruc államháztartást is terhelték a menekültek. Végül volt egy olyan konfliktus is, amely már 1848 borzalmait vetítette előre: a délvidéki szerb határőröknek nem volt miért csatlakozniuk a kurucokhoz, hiszen hajdú jellegű kiváltságaiknál egyebet Rákóczi sem ígérhetett. Itt szörnyű vérengzések történtek mindkét oldalon, főleg Kecskemét szerb feldúlása volt kirívó még a kortársak szemében is. De az örökös tartományok falvai is sokat szenvedtek a "kurucjárások" miatt.

MN: Gyakori mítosz a magyar történelemben a cserben hagyott, a nagyhatalmak által kijátszott Magyarország képe. Mennyiben volt európai ügy a magyar szabadságharc?

MK: Pontosan a súlyának megfelelően. Tudni kell, hogy a korban a nagy konfliktus a spanyol örökösödési háború volt, ahol a spanyol trónért egyik oldalon a franciák, másik oldalon pedig a Habsburgok és a francia hegemóniát megakadályozni akaró angol-holland szövetség szállt harcba. Így Rákóczi természetes szövetségese volt Franciaország, amely a lehetőségei szerint pénzzel és katonai tanácsadókkal támogatta Rákóczi rendi konföderációját. Ugyanakkor a Rákóczi által egyébként csodált XIV. Lajos egyrészt nem köthetett formális szövetséget egy "lázadóval" - részben ezért is mondták ki a Habsburgok trónfosztását a kurucok -, másrészt 1704 után már Franciaország katonai, anyagi helyzete sem tett lehetővé nagyobb támogatást. Rákóczi külpolitikája egyébként végig arra irányult, hogy az örökösödési háborút lezáró majdani nagy európai rendezésbe vegyék bele a magyar ügyet is. Ezzel nem volt szerencséje. Egyrészt nem is volt ilyen nagy konferencia, hiszen a felek különbékéket kötöttek, másrészt azokat is túl későn, 1713-14-ben. Nem járt sikerrel a Habsburg-ház helyett más uralkodóház meghívása sem a trónra. A bajor, porosz próbálkozáson kívül szóba került még az orosz cári család is, ám Nagy Péter ekkoriban a svédek elleni északi háborúban volt lekötve. Az pedig alighanem Rákóczi történelmi megítélése szempontjából szerencse, hogy a sors megkímélte őt attól, hogy török hadak élén térjen vissza az emigrációból. A nemzetközi helyzet olykor azonban segítette is: például az, hogy a Habsburgok a szövetségeseiktől a felvidéki bányavárosok terhére vettek fel hiteleket a háborúkra. Mivel a Garam menti bányavárosok már 1703-ban Rákóczi kezére kerültek, az angolok és a hollandok már csak emiatt is érdekeltek voltak a békében.

MN: Ilyen körülmények között is nyolc évig kitartott a kuruc állam és hadsereg.

MK: Rákóczi óriási energiával megszervezett egy hadsereget, és felépített egy rendi államot, mindkettő a korábbi hagyományok szerény reformjára épült. A fejedelmi udvar és a hadsereg magvát alkotó udvari csapatok például a korábbi főúri, illetve erdélyi fejedelmi udvarok és hadak egyenes folytatásai. Természetesen szó nem volt teljes jobbágyfelszabadítási programról, közteherviselésről és az akkor még alig létező polgárságra támaszkodó modern államkísérletről, ahogyan a marxista történészek állították. Mindeközben Európa egyik vezető katonai hatalmával állt szemben a "féloldalas" kuruc haderő. A végvári harcokban tökélyre fejlesztett lovas portyázó harcmodorral nem tudott mit kezdeni a nyílt színi csatákra kiképzett császári haderő, ugyanakkor tény, hogy még a minden szempontból kedvező körülmények között megvívott, a lehetőségekhez képest legjobban felszerelt kuruc had is vereséget szenvedett a trencséni csatában, ahogy néhány apróbb részsikertől eltekintve minden nyílt ütközetben, elsősorban a modern gyalogság és tüzérség hiányában. E féloldalas háború miatt is cseréltek sokszor gazdát főleg a dunántúli és az erdélyi területek. Az örökösödési háború csillapodtával azonban, 1710-re már 50 ezer főnyi hadsereg állt szemben a kurucokkal, vagyis a háborút katonai értelemben megnyerni nem lehetett.

MN: Miért nem követte a háborút az 1849-eshez hasonló megtorlás?

MK: A történelemben az egyéniségeknek időnként óriási szerepük van. Ilyen volt az 1711-es szatmári béke kimunkálásában Pálffy János császári és Károlyi Sándor kuruc fővezér, de a kevésbé ismert, kettejük között közvetítő Ebergényi László császári tábornok is. Az örökösödési háború után nyilvánvaló lett, hogy a Habsburg-monarchia súlypontja áttevődik Nyugat-Európából a Duna völgyébe, így az udvaron belül is felülkerekedett a békepárt, hiszen kulcsfontosságúvá vált a kiegyezés a magyarokkal.

MN: Károlyi "áruló" szerepét hogyan látjuk ma? Mire kapott felhatalmazást az ekkor külföldön lévő Rákóczitól?

MK: Károlyi volt gyakorlatilag 1711-ben az egyetlen jelentős, aktív kuruc politikus az országban, mással tárgyalni sem lehetett volna. Az egyébként Rákóczi által is igen nagyra becsült főúr az időhúzásra és a látszattárgyalásra kapott megbízást. Károlyi ennek a feladatának - az általam publikált Ebergényi-levelezésből is láthatóan - igyekezett megfelelni, ám a végtelenségig nem lehetett az időt húzni. Jelentős ellentábora volt a megegyezésnek mindkét oldalon, I. József váratlan halálával pedig Pálffy és békepárti politikája is könnyen háttérbe kerülhetett volna az udvarban. Kevésbé ismert tény, hogy Pálffy lánya volt a császár szeretője, így az uralkodó halálával egy időre az udvari női intrika kis híján meghiúsította a békefolyamatot. A béke érdekében mindkét fél tett nagyvonalú gesztusokat: a kurucok átadták az amúgy sem védhető Kassát, Pálffy pedig a sorra meghosz-szabbított fegyverszünetekkel visszatartotta csapatait a megsemmisítő támadástól. A nehezen kimunkált békét mielőbb tető alá kellett hozni, az irreális és értelmetlen további harc ellenében. Az ország a másfél százados török háborúk és a szabadságharc után békét akart, jól példázza ezt, hogy a kurucok összes "elérhető" vezetője kézjegyével szentesítette az okmányt. Károlyi nemhogy áruló nem volt, hanem felelősségteljes államférfiként aláírta a szatmári békét, Nagymajténynál a kuruc hadak földbe szúrták zászlaikat, majd teljes fegyverzetben hazamentek. Ennyit a nemzeti tragédiaként ábrázolt fegyverletételről.

MN: Ön következetesen kiegyezésnek nevezi a szatmári békét.

MK: Mert az is volt, egyike a magyar történelem - sajnos kevés számú - nagyszerű kompromisszumainak. Nemcsak a rendek és az udvar közötti hosszú konfliktust zárta le, hanem újra egységet teremtett a magyar rendeken belül is. Ne feledjük, Mohács óta, ha nem is folyamatosan, de újra és újra szélsőséges megosztottság jellemezte a politikai elitet. A sérelmek nagy részét orvosolták, az országra százévnyi újjáépítés és fejlődés várt. Mondhatni, a háborút elvesztettük, de a békét megnyertük, köszönhetően Pálffynak és Károlyinak. De azt sem szabad elfeledni, hogy Rákóczi nyolcévnyi szabadságharca nélkül aligha lehetett volna rákényszeríteni a bécsi udvart erre a kompromisszumra.

MN: Miért vált mégis - Görgeihez hasonlóan indokolatlanul - árulóvá Károlyi a történetírásunkban és a közemlékezetben?

MK: Károlyi későbbi negatív megítélésében sok minden közrejátszott. Rákóczi Emlékiratainak véleményén túl erősítette a nemzeti romantika történelemfelfogása, sőt késői utódjának, Károlyi Mihálynak szintén vitatott szerepe is árnyékot vetett visszamenőleg a családra.

MN: Rákóczi miért nem élt az amnesztiával?

MK: Rákóczi sem családi hagyományai, sem saját addigi élettörténete alapján nem bízott benne, hogy a Habsburgok végül betartják az egyezményt. Ráadásul egyfajta küldetéstudata is volt Erdéllyel kapcsolatban, amelynek saját vezetése alatti teljes különállását mint a béke biztosítékát kívánta elérni. Ebben szerepet játszott az is, hogy felmenői négy generáción át Erdély fejedelmei voltak. Önmagát az erdélyi trón jogos örökösének tekintette. Ennek azonban ekkor már semmi realitása nem volt. Erdélyt ugyan közvetlenül a császári udvar sem csatolta vissza Magyarországhoz, ám a korábbi önállóságát garantáló török jelenlét is megszűnt. Rákóczi az emigrációban még igyekezett az újrakezdéshez szövetségest találni, ám néhány kivételtől eltekintve lassan emberei is visszatértek a hazájukba. Mozgástere egyre szűkült ahhoz, hogy aztán becsületből is Rodostóban maradjon. Így lett ő a száműzött hős ideális alanya - pedig Rákóczi egy realisztikusabb értékelés után is méltán maradhat a szabadságeszmény megtestesítője.

Névjegy

Mészáros Kálmán (1973) történész a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa. 1998-ban diplomázott az ELTE történelem-levéltár szakán, doktoriját 2005-ben szerezte a debreceni egyetemen. Fő kutatási területe a Rákóczi-szabadságharc, ezen belül a kuruc hadsereg tisztikara. Legrangosabb kitüntetései: Perjés Géza-díj (2006), Bezerédj-díj (2011).


Neked ajánljuk