A ki nem végzett Szókratész

Szókratész Amerikában I.

(E-mail Szókratésznek New Yorkba) Amikor már tudtam, hogy Amerikába mész, öreg barátom – megint nem tudom, melyikünk az öregebb, a fene megeszi –, megkértem New York-i barátaimat, segítsenek majd venni neked egy laptopot vagy okostelefont, s tanítsanak meg e-mailezni. 

Bocsánatot kérek, tudom, hogy nemigen szereted az ilyen ördögi praktikákat. De ha te egyszer már arra vetemedtél, hogy elrepülsz Amerikába! Nem gondoltam volna, de belátom, nem figyeltem rád igazán, tudod a tóga, a szandál, meg a göcsörtös bot… – meglátván téged a Kavics utca tetején minden ellenkező kétezer-ötszáz éves híresztelés ellenére, olyan Szókratész-szerűnek hittelek, oszt’ kiderült, nem is alaptalanul – szóval arra következtettem, hogy szokásaidat illetően konzervatív vagy. Eszembe sem jutott, hogy egy szép napon majd repülőgépre szállsz. Olyan türelmesen végigbattyogtad Európát és Ázsiát Lisszabontól – képzeld, ott én nem jártam, s ahogy elnézem magam, nem is fogok; én ugyanis, veled ellentétben, öregszem – egészen Vlagyivosztokig – ott sem jártam, apám viszont igen, miután az első világháborúban fogságba esett, az oroszok elcipelték magukkal egészen odáig, ahol aztán elszegődött egy teherhajóra és hazajött –, hogy megtévesztettél engem. Azt hittem, még vonatra sem szálltál soha. De ha repülés, akkor aztán már minden lehet, még e-mail is; s kell is, feltétlenül.

Képzeld, Szókratészem, ahogy az emberek megtudták, hogy elmentél Amerikába, szinte kétségbeesetten kérdezték, hogy ezzel most már vége is, mármint a beszélgetéseinknek. Alig győztem őket megnyugtatni. De hogy a Szókratész elment Amerikába… Miért engedted? Azt hitték, hogy egy Szókratésznek lehet valamit csak úgy megengedni, vagy nem megengedni… Pedig olvasták Platón Kritónját. Hogy könyörgött neked kedves tanítványod, Kritón, hogy lépjél meg Athénból, ne hagyd, hogy kivégezzenek, te meg – bár szeretted a fickót, s jól tudtad, hogy a többiek is ezt szeretnék – egy pillanatig sem hezitáltál. Egy athéni polgár, ha halálra ítélik, meghajlik polgártársai akarata előtt. S lám, kétszeresen is igazad volt. Egyrészt az emberek csodálják hősiességedet, az emberi nagyság szobrának tekintenek – követni téged persze eszük ágában sincsen; változnak az idők, változnak a szokások, o tempora, o mores! –, ha hazajöttél Európába, megbeszéljük majd ezt is. Másrészt, lám, az istenek, akiket állítólag megtagadtál, mégis életben hagytak.