Amikor két barátommal megalapítottuk a cégünket, azt mondtuk, játsszuk azt, hogy itt van Amerika. Mindhármunknak lett volna módja Amerikában élni, hívtak, de maradtunk, ugyanolyan okokból, mint amit az idén készült ostoba kampányvideó ("Minden ideköt") sugall. Itt akartunk élni, ha van rá mód, és akkoriban jó okkal reméltük, hogy lesz - éppen ezért ostoba az idézett kampányvideó, mert a dolognak ezt az oldalát még csak nem is súrolja.
Még jóval a rendszerváltás előtt jártunk, de már lehetett céget alapítani. A kft. mint forma még nem létezett, az akkori vállalkozási formák pedig számunkra nem feleltek meg, mert mi úgy terveztük, hogy nagyrészt külföldre fogunk dolgozni. Végül egy bátor állami cégvezető befogadott minket, így lettünk a sülysápi Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet Átalány-elszámolásos Ipari Részlege, szoftverfejlesztés profillal. Külföldi partnereink nem is értették, ez mi fán terem. Azt még felfogták volna, ha az anyaszövetkezetünk a befektetőnk, de nem az volt. Szerencsére a zűrzavar elmúlt, még mielőtt komolyabb gondot okozott volna, és idővel a szocialista állam is befogadta a tőle idegen, de jól bevált kapitalista vállalkozási formákat.
A cég majdnem húsz évig élt, a rendszerváltás után már teljesen normális kisvállalkozásként. Nem gazdagodtunk meg, de nem is keseredtünk meg. Éltünk. Aztán amikor az életünk (és a szoftverpiac) másfelé fordult, a vállalat csendben kimúlt.
A cégvezetésben szerzett tapasztalataim alapján jelentem: nem itt van Amerika - de ezzel egyetlen olvasót sem fogok meglepni. Viszont azt is jelentem: semmi különösebb akadálya nem volt annak, hogy úgy viselkedjünk, mintha itt lett volna. A környezetünk elfogadta, hogy ilyenek vagyunk, kaptunk feladatokat, a megrendelőink általában korrektül fizettek, az adóhivatal vagy más kormányzati szerv sem tett tönkre bennünket, és befektetőket is találtunk, amikor ennek jött el az ideje. Nem akadályozta meg senki, hogy álmodozzunk, és hogy álmainkból megvalósítsuk, ami tőlünk telik.
Az Amerikai Álom Amerikában is csak keveseknek jön össze - és Magyarországon is van, akinek összejött. Van egy Graphisoftunk a német tőzsdén, van egy LogMeInünk az amerikain, és van még jó néhány igen sikeres, itthon a nulláról indult cégünk. Emellett van Molunk és OTP-nk, amelyek magyar cégként válnak lassanként regionális multivá. Ebben nem állunk sokkal rosszabbul, mint mondjuk Észak-Karolina, amely az USA egy nagyjából hozzánk hasonló népességű állama. (Aminek mi is a fővárosa? És miért csodálkozunk, ha egy amerikai meg Magyarországét nem tudja?)
Amerikában a gazdagok adójának emelését gyakran a szegények ellenzik a legélesebben: you kill my dreams, mondják, megölitek az álmaimat. Ettől még persze időnként megemelik, ha muszáj, de ez a gondolatvilágbeli különbség a legfőbb ok, ami miatt mégsem itt van Amerika. Nálunk ha egy kormány még végszükségben sem hajlandó a gazdagok adóját emelni, mint a jelenlegi, az a legkevésbé sem a szegények álmainak tiszteletben tartása miatt történik.
Nem azért csináltuk a cégünket itt Magyarországon, mert mélyen átéreztük, hogy "itt élned, halnod kell". Pontosan tudtuk, hogy a nagyvilágon e kívül is van számunkra hely, hiszen időről időre egészen jó helyeket ajánlottak. De ha egyszer itthon is van, akkor mi inkább itt akartuk megtalálni. Kormányok jöttek és mentek, volt hatalmon jobboldal, baloldal, de ebben egyik sem akadályozott meg minket.
Ez a mostani kivándorlási hullám éppen azért keserít el, mert eddig ilyen nem volt, legalábbis távolról sem ilyen mértékben. Mindegyik eddigi kormányunk csinált feltűnően nagy baromságokat, de azok nem vezettek ilyen tömeges emigrációhoz. Ez az első olyan kormányzat a rendszerváltás óta, amely az emberek sokféle álmait öli meg azzal, hogy az egész országban mindent igyekszik a saját világképéhez szabni.
Immár két éve nagyon rossz az állampolgári közérzetem, de nem ez a baj. Az előző nyolc évben a jobboldali törzsszavazóknak volt nagyon rossz, most a baloldaliaknak - ezt már megszoktuk. Itt négyévenként az ország harmada gyászol, harmada ünnepel, a harmadik harmad pedig eldönti, hogy kinek melyik jusson a következő négy évre. Ez a harmad egyszer (2006-ban) kipróbálta azt is, hogy mi történik, ha újabb négy évre ugyanaz marad a leosztás, de ebből azután annyira kiábrándult, hogy 2010-ben egyöntetűen a másik oldalra voksolt. Ez a harmad most már azt is tudja, hogy ezzel valójában teljes körű felhatalmazást adott az arroganciára és a mások álmainak totális negligálására. Ez nemcsak a baloldaliak álmait öli meg, hanem mindenkiét, azokét is, akik inkább egy jobboldali politikai kurzustól remélnek olyan környezetet, amely álmaik megvalósítását jobban segíti.
Aki rab, az szökni akar - ez ugyanolyan természeti törvény, mint a fizika törvényei. Ezt még a jog is elismeri, és a börtönből való szökést önmagában nem tekinti bűncselekménynek. Akit semmibe vesznek, az rab, és szökni akar, főleg ha fiatal, és a nagy világon e kívül is van számára hely - miközben Magyarországnak éppen őrá lenne a legnagyobb szüksége.
Magyarország fő problémája az, hogy Budapestet körülveszi egy ország. Van egy főváros, amelynek GDP-je jóval az EU átlaga felett van, és körülötte egy ország, amelynek GDP-je az EU átlagának a fele. Nem csoda, ha hallgatóim nagy része Pesten marad, noha az ország első egyeteméről lévén szó diákjaink nagyjából reprezentálják az országot. Itt van számukra hely, itt maradnak hát akkor is, ha a szülőhelyükön is égető szükség lenne rájuk. Szükség lenne, de hely nincs, kivéve azt a néhány várost, amely óriási erőfeszítésekkel mégiscsak csinál számukra helyet.
Magyarországot pedig körülveszi egy olyan világ, ahol a legjobbak számára mindig van hely. Ezért kell mindent megtennünk, hogy megtartsuk azokat, akik számára a nagy világon e kívül is van hely. Nem látványos, de ostoba kampányvideókkal, hanem azzal, hogy elfogadjuk, az ő álmaik másmilyenek, és ezek megvalósításában legalábbis nem akadályozzuk őket. Kedves kormányom, ez a fő bajom a működéseddel, és nem az, hogy nem az én álmaimat valósítod meg.
