Szent István Intelmeit a szakavatottak immár szavanként elemezték végig, kimutatva az egyes gondolatok összes lehetséges forrását és kontextusát. Merőben laikusként és inkább inspirációként hivatkozom most a leghíresebb hatodik fejezetre, amelyben a nevezetes kitétel is található az egynyelvű és egyszokású királyságról. Ahogy arra sokan rámutattak, a regnum szó itt valóban nem fordítható le minden további nélkül országra. Van, aki egyszerűen királyi udvarnak, kíséretnek (mai szóval: kormányzatnak) fordítaná, azonban a fejezet szemantikai kerete a Római Birodalom mint analógia (aminek gyökere a szakemberek szerint Sallustius Catilina összeesküvése c. művének 6. része), így egyszerű kormányzástechnikai észrevételnél biztosan többről van szó. Ugyanis bár az Intelmekben itt római királyokról olvasunk, nem regnumról, királyságról, hanem imperiumról, azaz birodalomról. Valószínűtlen persze, hogy a szerző cizellált politikai filozófiai mondanivalót akart volna előadni, de a fogalmak efféle összecsúszása vagy csúsztatása valamilyen gondolkodásmódot mégiscsak tükröz vagy legalábbis elindít. Elszakadva a filológiától, de maradva az inspirációnál: a Római Birodalom mintaként, párhuzamként való említése, majd összekötése a sokféleséggel mint az erő forrásával, de szigorúan egyetlen központ, kormányzat kontrollja alatt elég pontosan tükrözi azt a felfogást, amelyet imperialistának nevezek - de nevezhetnék rómainak is.
Mert a nyugati civilizációban Róma és a birodalom lényegében ugyanaz. S ezt Kelet is tudja: Konstantinápoly a második, Moszkva a harmadik Róma. Császár és cár egyaránt cézár. A királyok ugyan nem császárok, de Európában a birodalomépítés királyok alatt is erős késztetésnek bizonyult: Angliából, Walesből, Skóciából, Írországból így lett Nagy-Britannia, Kasztíliából, Aragóniából, Galíciából, Granadából stb. így lett Spanyolország, a többi példát föl sem kell sorolnom. Felénk a Jagelló-, Anjou- és Hunyadi-kísérletek után a Habsburgoknak sikerült a dunai birodalmat tartóssá tenniük, így Szent István örökségét a lehetőségekhez mérten megőrizniük (a Szent István-kultuszban mindig is volt egy erős Habsburg-beütés).
A birodalomépítés azonban nem dinasztiák összeházasítása, címek és címerek halmozása, befolyási övezetek gyűjtése és a fölöttük való aggódás. A birodalomépítés elsősorban civilizálás. Ebben a tekintetben a Habsburg-kísérlet elég felemás eredménnyel zárult. Barokk templomok és kastélyok, kisvárosi pályaudvarok, gimnáziumok és kaszárnyák, némi közigazgatási kultúra, vidékkultusz, operett - nagyjából ennyi a Habsburg-Magyarország. Bécs nem tudott az egész birodalom számára azzá válni, amivé Róma a kereszténység számára, legalábbis ideig-óráig: élő szívvé, amely nem csupán és nem elsősorban kormányzat, központ, jelentőség, GDP, hanem tudat. A Bizánci Birodalom saját lakóit hivatalosan romanioinak nevezte.
De ha Bécs nem is volt igazi szív, megvolt benne Róma önmagáért-valóságának a tudata. Mert a civilizáció és az azt építő birodalom végső soron nem a határtalan terjeszkedésen, hanem az egyetemesség és a határoltság egyensúlyán nyugszik: tudja, hogy mint civilizáció örök értékeket hordoz; de azt is, hogy a határtalanság erre alkalmatlanná tenné. Limesek, Nagy Fal nélkül birodalom nem létezhet. Musil írja Bécsről, s voltaképpen az egész k. u. k. világról, azaz Kákániáról: "Nem élt itt gazdasági és nagyhatalmi becsvágy; hiszen ott volt helyben Európa szíve, a régi nagy világtengelyek metszéspontja; gyarmatok? tengerentúl? kipróbálatlan dolgok, idegen csengésű szavak. Nem hiányzott a luxus; de közel sem volt olyan túlfinomult, mint a franciáké. Dívott a sport is, de nem olyan megszállottan, mint az angolszászoknál. Irdatlan pénzeket öltek a hadseregbe; mégis épp annyit, hogy biztosan megőrizzék második leggyengébb hatalmi helyzetüket." Mindennek van határa: befelé is. Ezért van, hogy igazi szabadság csak birodalmakban létezhet, mivel a szabadság sem más, mint a határok léte és tudata.
Azt mondták régen: magyar glóbusz. Meg hogy extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Ostobaság volt? Önhittség? Volt mögötte bőven ez is, az is. Ám ettől még igaz volt, mert egy alapjában őszinte ihletésű gondolatból eredt, ami nem volt ugyan a sajátunk, de másoknál talán jobban megértettük, legalábbis egy darabig. Volt itt egy egészségtudat. Egy kerekségtudat, az önmagáért-valóság tudata. A természetes elfalazottság (Kárpátok, Alpok!) és a természetes birtoklás élménye, a középpontiság tudata (ha karikatúra is a szívcsakrázás meg az ország "közepének" misztikus ködbe emelése, van mögötte érvényes és univerzális üzenet, amely hangsúlyozottan nem nacionalista, s főleg nem etnicista). Egy alapvetően védekező, befogadó és belakó attitűd. Országlakosok - mondták nem is olyan régen, polgárok, alattvalók helyett. Nem vitás: a magyar birodalmi tudat nem teremtett civilizációt, Bécshez még csak hasonlót sem: de ami abból hiányzott, elsősorban az egészlegesség és az otthonosság tudatát, s valami nem teljesen feudális-nemesi patriotizmust, azt viszont tartalmazta. De a duális monarchia, az integráció nagy kísérlete torzszülött, vagy inkább egyszerre túlkoros és koraszülött maradt. Bécset tiszteltük, de soha nem szerettük és nem értettük meg. A magyar birodalmi tudat pedig tragikusan szűknek bizonyult, kiváltképp abban a korban, amely az imperializmust végleg félreértette, s azonosnak vette a nacionalizmussal, és amelyben a nemzetek már rávetették magukat a birodalmakra.
A birodalmakat mindig is a nemzetek falták fel: így volt ez Rómával, Bizánccal, Britanniával, a dunai birodalommal. Nem volt és nincs ebben semmi új: csak birodalmakat érdemes meghódítani, hiszen csak azokban van érték. Ami utánuk marad, annak önmagában nincs értelme. Számunkra Kis-Magyarország szűk és értelmetlen. Határai irracionálisak, külpolitikája ennek megfelelően súlytalan. Tudata töredezett, szigorúan individualista, mert a szétesést szükségképpen befelé fordulás követi. Közösséget ritkán alkot, akkor is inkább primer emberit, semmint politikait, mivel nem tudja elképzelni saját magát, határok híján. A magyar nacionalizmus minden bűnével együtt is bizonyos fokig igazán tragikus, mert reménytelen: azokkal akarja fölvenni a versenyt, akik a rovására lettek sikeresek (sem a modern görög, sem a modern olasz nemzettudat nem említhető egy lapon az antik athéni, spártai, római eszménnyel), s minél jobban hasonul hozzájuk, annál reménytelenebb és öngyilkosabb stratégiát követ. A capitoliumi farkas és a rovásírás versenye nevetséges. Totemből nem lesz eszme. Róma istenének nevét senkinek sem volt szabad kimondania: el kellett felejteni, hogy a Pantheon létezhessék. A piros-fehér-zöldre festett Horvátország értéktelen hamisítvány.
Az imperializmus halála a nacionalizmus. Ebben az értelemben minél nemzetibb egy ország, annál kisebb, jelentéktelenebb, törékenyebb és szolgaibb a történelem színe előtt. Magyarország legtöbb lakosa valószínűleg sejti is ezt, s kénytelen választani: vagy magyar lesz, azaz egyike az európai egzotikumoknak (hungarikum! - aki ezt kitalálta, történelmi bűnt követett el), vagy semmi (például európai polgár).
A választás nem könnyű.
