Mert az lett, éspedig függetlenül a kormánypropagandától. Ez elég nyilvánvaló, hiszen a plakátháború és az ún. nemzeti konzultáció egész tematikája és vélhető politikai céljai föltűnően nincsenek összhangban mindazzal, ami az elmúlt hónapok vagy inkább hetek során történt: hogy ti. Magyarország de facto menekült-tranzitországgá vált Nyugat-Európa felé. Ez ugyanis nem be-, hanem átvándorlás. Vélhetően a miniszterelnök is ezért tette szokásos erdélyi eligazításának a végére, nem pedig az elejére a kérdőívezős buli eredményeinek ismertetését. Azoknak ugyanis alig volt közük mondanivalója velejéhez. Mert ez a mondanivaló az európai bevándorlásról szólt, s lényegében minden európai baloldalit elég egyértelműen megszólított: mit gondol saját nemzetéről? (Jellemző, hogy a magyar baloldali pártok azonnal be is kapták a horgot. Fogalmatlanságuk ma már epikus méretű.)
Nem vitás, a nemzet „szeretete” politikailag elég bornírtan hangzik a mai Európában, mert atavisztikus, érzelmi síkra látszik terelni a politikát, amiről a baloldalon úgy tudják, hogy az a háború és az embertelenség táptalaja. Egyébként ha az uniót éppen az újabb háború elkerülése végett alkották meg, akkor annak tényleg van egy alapvető balos vonása. Így az unió már csak azért sem képes érzelmeket kiváltani, leszámítva egyes jobbos körökben az undort, mert ezek ellen eleve immúnis. A Morális Értelem alkotása és győzelme, amelynek azonban szüntelenül harcolnia kell a Blut und Boden ellen, amely annyiszor elbódította még a legcivilizáltabb elméket is. Ebben a távlatban a bevándorlás kétféleképpen érdekes, leszámítva azt az egyáltalán nem elhanyagolható politikai számítást, amely a bevándorlók baloldali szavazókként való kihasználásáról szól. Egyrészt lehetséges, hogy a baloldalon tényleg a nemzeti kötelékek további meglazítására látnak benne esélyt, másrészt viszont a Morális Értelem újabb nagyszabású győzelmét várják tőle. Ha a franciák és a németek képesek voltak egymás nyakába borulni két világháború után, miért ne remélhetnénk ugyanezt, mondjuk, a kereszténység és az iszlám európai találkozásától?
| ||
A harcos jobboldal ezt az indítékot aligha tartja komolyan vehetőnek, s így meg is spórolja az energiát, hogy vitába szálljon vele. Erre viszont, őszintén szólva, igen gyakran oka is van, hiszen a baloldalon a Morális Értelem tekintélyét rendszerint ugyanúgy dorongként használják, mint az emberi jogokat. Evidens, úgymond, hogy a menekülteken segíteni kell, hiszen elemi szükséghelyzetből, életveszélyből és mindenféle borzalmakból menekülnek, traumatizáltak, kétségbeesettek, noha ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint mi. S valóban, az elemi életveszély elhárítása, az emberi szolidaritás alapjai igen erős motívumok, amelyek képesek kultúrák, vallások, nyelvek között hidakat verni. Ezen a szinten nemigen lehet vitatkozni, nem véletlen, hogy a jobboldalon jobbára zavart hallgatás övezi azok heroikus munkáját, akik az egyetemes szolidaritási parancsnak engedelmeskedve szabad idejüket, munkájukat, erőforrásaikat áldozzák ismeretlenek megsegítésére. (Csodákra persze mindig számíthatunk: ki tudja, augusztus 20-án talán nekik is leesik egy állami vállveregetés. Egy keresztény szellemű kormányzattól talán még nagyobb csoda volna…)
De nincs szükség elmélyült lényeglátásra ahhoz, hogy tudjuk, itt nem szökőár-katasztrófáról van szó, ahol az egyetemes parancs azonnali, de korlátozott időtávú erőfeszítésre kötelez. A valóban bajban lévő tömegek egyértelműen tartósan maradni akarnak Európában, homályos vagy inkább fölöttébb töredékes elképzelésekkel a fejükben. S innentől fogva semmi, de semmi fogódzónk nincs, se nekik, se nekünk. Helyesebben a baloldalnak van, vagy hiszi magáról, hogy van neki, s ez nem más, mint a vallásos hit a Morális Értelemben, az egyetemes erkölcsi elvek mindenhatóságában és csalhatatlanságában, amelyek végül elvezetnek az örök békéhez, a testvériség, egyenlőség és szabadság világához.
Nem fognak. S ehhez nem kell immorálisnak vagy cinikusnak lennünk. A baloldali hit ugyanis félreérti a moralitást.
Nálam sokkal okosabb morálfilozófusok is kifejezetten szkeptikusak az egyetemes szolidaritás erkölcsi követelményének nemcsak megvalósíthatóságát, hanem egyáltalán elgondolhatóságát illetően is. Egyszerűbben: az emberbaráti szeretet nagyszerű gesztusa a szomjazónak vizet adni; de morálisan ambivalens, ha tömegek fölemelkedéséért (lásd még: bevándorlók integrációjáért, hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségéért stb.) dolgozunk éjt nappallá téve. Márpedig azok, akik ezekkel a célokkal jönnek elő, miután a szomjoltás parancsát már teljesítettük, rendszerint ezzel folytatják. S ha valaki kételkedne, a szolidaritás elemi parancsából, amely Hume szerint ráadásul teljesen normális morális érzés, minden kételyt elpusztítani, minden ellenvetést máglyára vetni kész bálvány lesz.
Ám semmi erkölcstelen nincs abban, ha valaki nem az emberiség, hanem családja és szűkebb környezete szolgálatában kötelezi el magát. A környezet tetszés szerint tágítható, a politikus számára a nemzet teljesen ésszerűen választható közösség. Sokan más közösséget választanak, munkásmozgalmat, környezetvédő mozgalmat, a Liberális Internacionálét, vagy, mondjuk, Balmazújvárost. Ez a választás nem ésszerűtlen csak azért, mert nem fér bele mindenki. S nem is immorális, mivel az erkölcs számtalan parancsa, helyesebben értéke tökéletesen megvalósítható ezekben a közösségekben is. A 90-es évek óta a kommunitárius, republikánus, konzervatív liberális politikai gondolkodás komoly érvanyagot dolgozott ki ezen a téren, igazolva, hogy még a legegyetemesebb elvek is, mint az igazságosság, értelmesen tűzhetők ki valós mércének korlátozott létszámú közösségekben. Természetesen vannak ellenvélemények, itt csak az a fontos, hogy nincs triviálisan igaza annak, aki szerint az erkölcsi helyesség szükségképpen föltételezi az egyetemes emberiség szempontjainak minden más elé helyezését a mindennapos erkölcsi gyakorlatban.
Ennél még erősebb megfontolás, hogy egyáltalán elgondolható-e egy határozott tartalommal bíró egyetemes erkölcsi parancs, például a bevándorlók összességének befogadási kötelezettsége anélkül, hogy ne veszélyeztetnénk magának az erkölcsnek az épségét. Az egyetemes parancsok (a kanti kötelességteljesítés, a bibliai főparancs, az aranyszabály, a kárelv) inkább magatartásformáló iránytűk, semmint axiómaszerű elvek. Könnyű ugyanis belátni, hogy egy fentihez hasonló bevándorláspárti erkölcsi érvelés a gyakorlatban csak úgy működhet, ha a befogadó társadalom tagjaira egyenként (liberálisok!) és együttesen is komoly terhet rovunk, anélkül, hogy beleegyezésüket kérnénk. Ezzel szabadságukat és autonómiájukat csökkentjük, ami erkölcsileg nem magától értetődően helyes. De még ha beleegyezésüket is kérnénk (amit meg is tagadhatnak, ahogy Svájc kultúrnépe népszavazáson tiltotta meg minaretek építését), akkor sem lehetne nyugodt a (baloldali) lelkiismeretünk, hiszen nem lehetünk biztosak abban, hogy egyáltalán lehetséges-e kellő mélységű tisztánlátás egy ilyen horderejű kérdésben. A nem éppen illiberális Norvégia tavaly több ezer bevándorlót toloncolt ki, s lám, több mint 30 százalékkal visszaesett a bűnözés. Megfordítva: tudjuk-e bizonyosan, hogy a bevándorlás mekkora erkölcsi kockázatot jelent? S ha igen, megelégszünk-e azzal a hittel, hogy az egyetemes erkölcsi elvek, az egyenlőség, az emberi méltóság elvei majd úgyis automatikusan eligazítják a polgárokat? S meg is védik őket? Lehet, hogy a miniszterelnök svéd adatai nemi erőszak és bevándorlás összefüggéséről nem föltétlenül pontosak (a svédek maguk sem látnak tisztán, statisztikai kategóriáik ideológiailag erősen terheltek), de azért elgondolkodtató, hogy a pozitív összefüggést olyan elismert think tankek, mint a Gatestone Institute (elnöke John Bolton volt USA-nagykövet, a tanácsadó testület tagja többek között Elie Wiesel) sem tagadják. S ez a lényeg: amíg egy ilyen konkrét vonatkozásban is homályban tapogatózunk, honnan vehetnénk a bátorságot, hogy a Morális Értelemre hivatkozva eleve eldöntöttnek nyilvánítsuk a bevándorlás és az erkölcsileg helyes politika viszonyának kérdését?
