Tény, hogy Haszan Rohani iráni elnök idei győzelmét követően alaposan megváltozott az iszlám köztársaság diplomáciájának hangvétele és készsége is, hogy átalakítsa az ország külkapcsolatait. Igaz, egyelőre csak az igen sürgető problémák kerültek terítékre, így az iráni atomprogram jövője és ezzel kapcsolatban a nemzetközi - az ENSZ által is többszörösen jóváhagyott - szankciók jövendő sorsa.
Obama elnök késznek mutatkozik változtatni az eddigi washingtoni engesztelhetetlenségen. Mit kínált cserébe Irán? A november 24-én Genfben tető alá hozott megállapodásban vállalta, hogy atomprogramját szigorúan polgári és nem katonai célokkal fejleszti tovább, ám két nappal később, az iráni főtárgyaló, Szejed Abbasz Araghcsi külügyminiszter-helyettes már úgy értelmezte a megállapodást, mint amely elismeri Irán jogát, hogy tovább folytassa az urándúsítást. Négy nappal később Mohammad Dzsavad Zarif külügyminiszter, megkapván Teheránból a legújabb politikai eligazítást, már meg is cáfolta a genfi fogadkozásokat, hisz kijelentette: tovább folytatják az araki nehézvízalapú nukleáris erőmű építését, ezzel megnyitva a lehetőséget plutónium kinyerésére.
Persze felfogható e kommunikációs zavar akként is, hogy az új iráni vezetés komolyan keresi a kiutat a három és fél évtizedes lehetetlen helyzetből, a teljes nemzetközi elszigeteltségből, de közben nyugtatni akarja a nyitás belső ellenfeleit is. Ha ez így van, a baj akkor sem kisebb, mintha az ország vezetése arra törekedne, hogy tényleg lóvá tegye Amerikát és a többi nagyhatalmi partnert, melyek ugyancsak ott ültek a genfi tárgyalóasztalnál (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína). Ugyanis a nyitást kezdeményező elnök hatalma gyakorlatilag nulla a legfelsőbb vallási vezetők befolyásához képest, de eltörpül a Forradalmi Gárda befolyása mellett is, melynek Amerika-ellenessége egyenesen létéből fakad - a szankciók túlnyomó része épp e terrorizmust támogató szervezet ellen irányul.
Nehéz ellenállni annak az örömnek, amit a genfi megállapodás ébresztett világszerte, s nehéz nem zavarónak értelmezni azt az intranzigens álláspontot, amit Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök hangoztat, miszerint az iráni álláspont nem őszinte; a perzsák csak időnyerésre játszanak, és eszük ágában sincs lemondani a nukleáris fegyverek előállításáról. Ám azt, aki a dolgok mögé néz, s aki a térség hatalmi játszmáira is odafigyel, aligha nyugtathatják meg az eddigi fejlemények.
Netanjahu a múlt héten a német Bildnek adott interjújában arra intett, hogy a zsidók és az arabok csak nagyon ritkán és nagyon kevés dologban szoktak egyetérteni, ám ha ez bekövetkezik, arra tanácsos jól odafigyelni. Márpedig az utóbbi időben Izrael, Egyiptom, Szaúd-Arábia és a többi öböl menti állam, továbbá Jordánia is hasonló álláspontot alakított ki az Irán jelentette veszélyről. Nem egyszerűen síita (perzsa) és szunnita (arab) ellentétről van szó, az csak mintegy színesíti a konfliktust, hanem arról, hogy melyik állam válik domináns hatalommá a térségben. Ha az Irán körüli nemzetközi szorítás oldódik, akkor atombombák nélkül is a térség vezető - katonai és gazdasági - hatalma lehet. Ezt érzékeli Obama, sőt épp ezért akar áttörést, megalapozandó a kiegyensúlyozott, jó viszonyt Teheránnal. De Izrael meg a térség arab államai is ezt érzékelik, amelyeknek nem a távoli lehetőségek a fontosak, hanem a közeljövő iszlamista kihívása.
Mindkét megközelítésnek vannak kockázatai. Amerika könnyen elszámíthatja magát, ha a belső iráni hatalmi helyzet megtorpedózza Rohani közeledését a Nyugathoz. De könnyen alááshatja Rohani politikai pozícióját az a túl heves, intranzigens politikai narratíva is, ami eleve őszintétlennek gondolja az elmúlt hetek iráni diplomáciai kezdeményezéseit.
Az ellentét feloldása az lehetne, ha Amerika, tovább folytatván a párbeszédet Teheránnal, hasonló nyomatékkal kezdené meg kapcsolatépítését az Iránt gyanakodva figyelő ellenoldallal. Csakhogy ennek kevés a jele. Soha ilyen mélyek nem voltak még az Amerikával - és személyesen Obamával - szembeni kételyek a hagyományosan Amerika-barátként ismert Szaúd-Arábiában és Egyiptomban, mint ezekben a hónapokban. Nem véletlen, hogy mindkét ország olyan gesztusokat tett Oroszország felé, amilyenekre nem volt példa - Szaúd-Arábia esetében soha, Egyiptom részéről pedig 1972, a szovjetek kiszorítása óta. A napokban bejelentett amerikai fegyvermodernizációs projekt ugyan fontos gesztus Izraelnek, ugyanakkor megkésett, és nem is teljesen alkalmas arra, hogy helyreállíthassa sok izraeli polgár bizalmát Obama valódi szándékaival szemben.
A Washingtonnal kapcsolatos gyanakvást nemhogy csökkenti, de egyenesen tüzeli az Egyiptom és Törökország között nemrég kitört diplomáciai háborúskodás. Mint ismeretes, Recep Tayyip Erdogan iszlamista török miniszterelnök súlyos szavakkal bélyegezte meg a Mohammed Murszi volt elnököt elmozdító katonai hatalomátvételt, s most, hogy a volt elnök ellen bírósági eljárás indult, Kairót a per félbeszakítására szólította fel, illetve követelte az elnök visszahelyezését posztjára. Erdogan mindeközben még csak nem is leplezi, hogy a Murszival együtt félreállított, radikálisan iszlamista Muszlim Testvériség oldalán áll, ami hibát hibára halmozott, amikor hatalmon volt, elképesztő kormányzati kudarcait pedig azzal próbálta leplezni, hogy békétlenséget szított Egyiptom polgárai között. Továbbá tolerálta - ha nem egyenesen segítette - az országban megtelepedett al-káidás sejtek szervezkedését (a benghazi amerikai képviselet megtámadását is Egyiptomból szervezték), s igyekezett érvényre juttatni a szélsőséges iszlám törvénykezést, a sariját. Nem csoda, hogy Washington, ha nem is kezdeményezte, de végül áldását adta a hatalomátvételre, ugyanakkor most passzívan figyeli a szócsatát, amely Ankara és Kairó között zajlik, s aminek legfrissebb következménye, hogy Egyiptomból kiutasították a török nagykövetet, a diplomáciai kapcsolataikat pedig lefokozták. Ám azzal, hogy Washington megpróbálja fenntartani a kiemelten jó szövetségesség látszatát mind Egyiptommal, mind Törökországgal, tulajdonképpen azt sugallja a térségnek, hogy nagyhatalomként nem tud és nem is akar részt venni az ottani problémák megoldásában.
Akkor milyen alapon bízzon bárki is egy olyan szövetségesben, amely bizonytalanságot és tanácstalanságot sugall, s miért hinné el neki, hogy Teherántól fontos változásokat vár, nem csak a látszatok fenntartását? Ideje tehát ismét feltennünk a kérdést: hogyan kerülheti el Obama, hogy Jimmy Carter váljék belőle?
