A fényképész esküvői képeket készített, a lakodalomba is elhívták. Futballmeccsekre járt, elkísérte a helyi csapatot idegenbe is. Csapatképek meccs előtt, meccs után, meg azután, a kocsmában. Néhányan megkérték (titokban, szégyellték a többiek előtt), hogy róluk külön képet készítsen. Hívták otthonukba is, családi képek ünneplőruhában.
Temetésre nem hívták.
Hamar ismert lett, megyeszerte, országszerte, a nagyvilágban. Sok-sok országban megfordult fényképezőgépével, nagy-nagy városokban; leginkább New Yorkot szerette.
Nem, Budapestet.
Megyehármas meccsek után NB I.-es mérkőzéseket fényképezett, sárga fotósmellényben állt a kapu mögött, ahova a gólt várta. Ahova elvárták tőle, hogy várja.
A megyehármas meccseket jobban szerette.
Fiatal korában futballozott az Újpesti Dózsában, ifistaként az NB I.-ben, de nem lett belőle – noha az volt – első osztályú focista.
Fényképész lett.
A Megyei Sport után a Playboyban jelentek meg képei, az Elle-ben, a Cosmopolitanben, a Hamu és Gyémántban.
Kocsmaarcok után híres embereket fényképezett, írókat, futballistákat.
A falunak hívta elő képeit – Berlinben, New Yorkban nyílt kiállítása.
Könyvei jelentek meg.
A fényképészre felfigyelt a falu feletti várhegy kastélyának ura, és magához hívta udvari fényképésznek.
A fényképész majd’ negyedszázadig őt fényképezte.
A kocsmában sokan elhúzódtak mellőle, nem köszöntek. Mások épp ellenkezőleg, keresték társaságát, asztalához ültek, fizettek volna neki. De a fényképész nem fogadta el a meghívásokat, továbbra is csak hallgatott, szótlanul ült pohár bora előtt. És amikor arról kérdezték: de hát miért? Miért ment a kastélyba? Ahova belépni, ahonnan kilépni még nem láttak senkit. Csak annyit mondott: Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Egyszer leült mellé K., a földmérő. Kért magának egy unicumot, üveg plzenit, a fényképésznek egy sportszeletet – tudta, szereti, s ezt elfogadja. Mondta a fényképésznek, jöjjön vele, és fényképezzen. Persze ahogy ideje – és a kastély ura – engedi. Akár most is, mondta a fényképész, és elindultak. K., a földmérő leginkább falusi, külvárosi futballpályákat mért föl, pályaudvarokat és kocsmák közönségét. Örült a fényképész, hogy újra rossz talajú, hátsó földes pályákat fényképezhet, s nem repülőn utazik, hanem Magyarország alsón nézi a lassú tehert, lepusztult váróteremben várja a koszlott személyt, és nem bearanyozott, fennen finom, elzárt termekben, hanem kocsmákban, pinceborozókban, nappali menedékhelyeken fotózhat. Van magának engedélye?, kérdezte egy-egy zord kocsmáros és pultosnő, csak a tulajdonos engedélyével fotózhat!, állt útjukba néhány teljhatalmú pályagondnok. És a fényképész nem mondta (papírral igazolva), hogy kicsoda is ő, nem vette elő igazolványát, hogy igen, van (ipar)engedélye, tanult szakmáját gyakorolná, ha hagynák; mosolygott, eltette a gépet, mentek tovább. B., a fényképész, és K., a földmérő. Engem ne!, mondták sokszor a kocsmában (a híres emberek bezzeg kérdezték, engem mikor fotózol?, örömmel pózoltak és válogattak a portrék közül, melyiken vagyok a legszebb?, mondd meg nékem), és a fényképész ezután telefonjával fényképezett észrevétlen. K., a földmérő alibiből (meg persze jólesett neki) itta az unicumokat, a negyedik kocsmában már csak sört kért. Mindketten élvezték a „munkát” és egymás társaságát, a fényképész visszament a kastélyba, elrepült, visszarepült, megint elrepült, minden tavaszszal és ősszel New Yorkba, de mindig találkozott K.-val, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Csepelen, a Kapufában, például.
Egyszer a fényképész bevitte a földmérőt az örökrangadóra, az Üllői útra (akkor még nem volt Aréna). Az asszisztensem, mondta a biztonsági őröknek, és K. kihúzta magát. B. persze a vendégkapu mögött várta fotóstársaival a gólokat, K. pedig, egyedüli sárga mellényesként a hazai kapunál. A többi sárga mellényes rendező volt. Jött is a gól: a középcsatár az öt és felesen, félfordulatból, kapásból bevágta a léc alá. K. ilyen közelről még nem látta csapata gólját, előtte két méterre púposodott a háló. Gyönyörű gól volt, lett nagy csend a stadionban. Csak a maroknyi vendégszurkoló örült – és K. örömében majd’ berohant a pályára, közel volt. Nézték is a rendezők, ki ez a FOTO feliratos sárga mellényes, aki örülni mer. És fényképezőgép sincs nála. De még egy árva fényképezőgép-állvány sem. Csodálkoztak a kapu mögött melegítő hazai játékosok is. De nem vezették ki, végignézte a meccset. Na, milyen volt?, kérdezte B. Gyönyörű, a gólunk. Kár, hogy csak szépítő volt, és K. köszönettel visszaadta a sárga mellényt.
Egyszer a fényképész elhatározta, bejárja a maga Caminóját. Te vagy az út. Ő, aki mindig másokat fényképezett (kivéve néhány önportrét), mindig társaságban volt; ő, a csapatjátékos, most egyedül akarta megnyerni a meccset, a maga meccsét. Elindult a kék jelzésen. Ment, mendegélt, fényképezett. Tájakat, felhőket, fákat, a fákon a kék jelzést. Növényeket, állatokat. Madarakat. Csurgót, forrást, patakot. Kavicsot, követ, sziklát. Embereket nem. Csak ha a képbe tévedtek, mint felhők az égre. Kocsmát, kívülről, pályákat, játékosok nélkül. Temetőt. A reggeli tojásrántottát. Kávéspoharat. Sörösdobozt. Borospoharat. Romos présházat. Karórát. Az erdőben egy kidobott televíziót. Leült rá, megpihent, folytatta útját. A fényt kereste, az erdőbe beeső fényt. A fényt a levélrésekben. A levelek közé szorult pillanatot. Őt kereste, és nem találta. Amikor exponált, még ott volt, a képen már nem. Eltűnt, mint a Nagyításban, a valóság vészjóslóan susogó zöld parkjából a nyitott szemű hulla. Már nincs ott. Már nincs. Állt a szirten, vándor a ködtenger felett, és eldobta volna fényképezőgépét, le a szakadékba, törjön össze, és a lencse üvegcserepein megcsillanó fény, igen, talán, akkor, ott tetten érhető a pillanat.
Megérkezve a kocsmába, pohár bora előtt feltette magának a kérdést: mit adhat vissza egy fotográfus mindabból, amit kapott? És kinek is? Elhatározta, hogy még egyszer bejárja az utat, visszafelé. De előbb elrepül New Yorkba. És a földmérővel kimennek Nagykovácsiba, felmérik a terepet. A pálya mellett, közvetlenül az egyik kapu mögött, ahol a pálya véget ér, kezdődik a temető.
De már nem ment sehova, betegsége megakadályozta. Aki bejárta a Caminót, akit kiugrattak a felezővonalnál, vagy a védelem csak úgy vaktában előrevágta a labdát, ő megszerezte és ellenállhatatlanul kapura tört, cseleznie se kellett, gyors volt, mint a szél, mint a kibaszott halál.
Mankó, kerekesszék, ágy.
Amikor érezte, eljött az idő, a fényképész kérte fényképezőgépét. Megfogni nem tudta, legnagyobb fia tartotta elé. A tükör felé. Felültették. Az utolsó kép, róla.
A fényképész exponált – lehunyta szemét.
Többé nem nyitotta ki.
A képen a fényképezőgép látszik.
A tükörben sötét van.
