Egotrip

Aki nem (csak) önmagáért szereti a demokráciát, az abban bízik, hogy szorgos működtetése jó szakpolitikai döntésekhez vezet. Miért lehet ebben bízni? Mert a parlamentben többségben ülő és a kormányt adó politikusok boldogítani akarják a népet, leginkább azért, mert újra akarják választatni magukat. A nép pedig arra szavaz, aki úgy kormányoz, ahogy az neki jó.

Ugye ismerik? "Nem vak az a ló, csak bátor..." - mondja a kupec az eladásra kínált lóról, amikor az nekimegy a falnak. És ha nem megy neki, akkor biztosan lát? Mi van, ha egyszerűen csak szerencséje volt? Vagy ha - mi, akik látunk - tényleg láttunk arra valami falat, de mire a jószág odaért, a fal már nem volt ott?

Ugye ismerik? "Nem vak az a ló, csak bátor..." - mondja a kupec az eladásra kínált lóról, amikor az nekimegy a falnak. És ha nem megy neki, akkor biztosan lát? Mi van, ha egyszerűen csak szerencséje volt? Vagy ha - mi, akik látunk - tényleg láttunk arra valami falat, de mire a jószág odaért, a fal már nem volt ott? Na jó, nem feszítem tovább, úgysem lovakról lesz itt szó, hanem monetáris politikáról. A kérdés azonban ugyanaz: megalapozott, a helyzet alapos mérlegelését tükröző döntés volt-e az MNB Monetáris Tanácsa részéről, hogy már tavaly augusztusban elkezdte csökkenteni az alapkamatot, vagy csak szerencséje volt, és - a körülmények előre nem látható pozitív megváltozása nélkül - akár baj is lehetett volna belőle?

1925. március 17-én Winston Churchill, a konzervatív pártba és a kormányba visszatérő új brit pénzügyminiszter vacsorára hívta John Maynard Keynest, a neves közgazdászt, Otto Niemeyert, a minisztérium első tanácsosát, Lord Bradburyt, a pénzügyekkel foglalkozó összevont parlamenti bizottság vezetőjét, és a korábbi pénzügyminisztert, Reginald McKennát.

Az Európai Unió húsz éve, 1993. június 20-án fogadta el az azóta koppenhágai kritériumok néven ismertté vált alapelvárásokat. Ezeket, mint jól tudjuk, minden olyan államnak teljesítenie kell, amely tagja kíván lenni a közösségnek. Komoly kondíciók, melyek jó szándékot és igyekvést feltételező ellenőrzési mechanizmusokkal párosulnak.

Rui Tavares úr tagadhatatlanul alapos munkát végzett: Jelentése a magyar közjog elmúlt hároméves történetének egyik legjobb összefoglalása, mint forrásmunkát és mint források forrását csak ajánlani tudom érdeklődő hallgatóknak és publicistáknak egyaránt.

Ismét változnak nálunk a köztéri elnevezések. A politikai térfoglalás új hulláma máris kicenzúrázta Rooseveltet és Moszkvát ebből az igen fontos jelképi szférából, s további változások várhatók, ezúttal akadémiai bizottság szakszerű közreműködésével. Ilyenkor hasznos lehet némi kapirgálást végezni a köztéri nevek és elnevezések háza táján. Igyekszünk mi is szakszerűek lenni, persze mértékkel: fejtegetéseinket bizonyos alkalmazott névtani szempontok, közelebbről a politikai onomasztika megfontolásai fogják alkalmilag vezérelni.

Talán sokan ismerik, de akik esetleg nem, azoknak ezúton ajánlom Kálmán László és Nádasdy Ádám Hárompercesek a nyelvről c. könyvét (Osiris, 1999). A kötetben van egy esszé a pragmatikáról, azaz a nyelvhasználat és jelentésértelmezés tudományáról is, ami örvendetes, mert ma is sokan úgy gondolják, hogy a pragmatika túl nehéz és unalmas a normális emberek számára.

Nem kétséges, hogy a 48 órás mérlegelési határidő túllépése a rendőrség és a tevékenységének kereteit kijelölő kormány felelőssége. Az is a rendőrség és a kormány felelőssége lett volna azonban, ha a holokausztmegemlékezést a világ szégyenére egy jogellenes szélsőjobboldali demonstráció zavarja meg.