Mi változott az elmúlt húsz év alatt?
Megcsappant a jó szándék, felgyűlt a politikai sandaság, igyekezetről meg már nem is érdemes beszélni.
A tagállamokon és a tagság várományosain körbetekintve elmondhatjuk: az 1993-ban rögzített elgondolások általában beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Mára viszont jócskán túllépett rajtuk a történelem. Már megszületésük pillanatában látnunk kellett volna, hogy bár érvényük örök, azaz alapértékeket definiálnak, érvényesíthetőségük adott szituációkban korlátozott lehet. Ma pedig ilyen szituációban élünk.
Húsz évvel ezelőtt még sokakban élt a kelet-európai rendszerváltások forradalmi romantikája. Különösen azok gondolták úgy, hogy az ezredfordulón automatikusan átléphetünk a 20. századi modernitásból a 21. századi posztmodernitásba, akik egységes egészként szemlélték a helsinki folyamattal induló (1975), majd a globálisan demokratikus és liberális világrenddel beteljesülő nagy történelmi ívet. A koppenhágai kritériumokban két igazi posztmodern élmény fogalmazódott meg: egyrészt hogy a transzatlanti térség alapértékei a lehetséges világok aktuális legjobbikát képesek létrehozni; másrészt hogy kimúlt az az alantas szándék, amely ellenséges ezekkel az értékekkel szemben, s amely ha hozzájárulását is adja az érvényesülésükhöz - mint 1975-ben Helsinkiben -, csak az alkalomra vár, hogy megszegje ígéreteit.
Európának az ezredforduló környékén már rá kellett volna ébrednie: ha az elvekkel nincs is semmi baj, baj van a hozzáállással, az elkötelezettséggel, a gyakorlattal, az értékek komolyanvételével. Elsőként számos nyugat-európai állam adta fel ezt a szellemet akkor, amikor nem mutatott kellő szolidaritást az iszlám fundamentalizmus által megtámadott Amerikával. Igen, voltak kivételek - elsősorban Nagy-Britannia és Spanyolország -, de az unió képtelen volt egységesen reagálni. A NATO berkeiben is megmutatkozó bizalmi válság erre vezethető vissza.
Ahogy annak idején a helsinki megállapodást gyakorta felhígító, relativizáló gazdasági érdekek győzni tudtak a tágabb perspektívájú politikai elgondolások felett, úgy az ezredforduló táján az Oroszországgal kiépülő anyagi kapcsolatok tették zárójelbe a koppenhágai kritériumok gyakorlati érvényét. A Vlagyimir Putyin Oroszországához fűződő különleges és gyakran elnéző viszony először azokat a kétoldalú kapcsolatokat mérgezte meg, amelyek a volt szovjet térség államaival formálódtak az olyan uniós társulási, illetve partneri viszonyok jegyében, mint a Keleti Partnerség. De ez a szemhunyás bátorítást adott számos olyan tagországi politikai mozgalomnak is, amely a posztszovjet térség módszereinek átvételével próbálja helyettesíteni az uniós normáknak megfelelő gyakorlatot. Erre nyilvánvalóan Magyarország a legbeszédesebb és egyben legundorítóbb példa.
Most a legfőbb veszélyt mindarra, aminek megvalósulását az unió a kritériumok szellemétől és működőképességétől várná, épp néhány tagország jelenti. A múlt héten lezajlott bulgáriai választások rosszabb helyzetet produkáltak, mint azok az okok, amelyek miatt az előre hozott választásokat ki kellett írni. A megosztott társadalomnak szükségképpen döntenie kell, mely kétes megoldás mellett kötelezze el magát. A volt kommunista titkosszolgálat egyik figurája által vezetett jobboldalnak adjon-e esélyt, vagy annak a baloldalnak, amely populizmusban képtelen felvenni a versenyt vetélytársával. Mindeközben egy szélsőjobboldali pártocska vetemedik csak arra, hogy megszólaljon komoly, az egész társadalmat érintő kérdésekben; a nyugati világban oly kívánatos liberális eszméket pedig csak a megvetett török kisebbség pártja írja a zászlajára. Ugye, ismerős a kép?
Július 1-jével 28. tagállamként Horvátország is az unió tagja lesz. Az ország úgymond teljesítette a csatlakozási kritériumokat - miközben társadalmában zsidók híján is erős az antiszemitizmus; jellemző rá a nemzetieskedő homofóbia; a korrupció pedig áthatja már nemcsak a gazdaságot, de a politikai élet csúcsait is. Az efféle társadalmak nemcsak azért veszélyesek az egész unióra, mert a nyitott (gazdasági) határok révén a sajátos balkáni megoldások könnyen exportálhatók, hanem azért is, mert felmentést adhatnak gátlástalan politikusoknak, hogy rendcsinálásra hivatkozva ne csak élére álljanak a maffiává szerveződő politikai alvilágnak, de "erőskezű" kormányzás meghirdetésével leépítsék a demokratikus rendszert is. Horvátországban erre legalább akkora az esély, mint Magyarországon.
A koppenhágai kritériumok meghirdetésekor elkövetett legnagyobb hibának ma már egyértelműen az tekinthető, hogy a szöveg megfogalmazói tényként kezeltek számos olyan dolgot, ami valójában nem létezett. Mindenekelőtt azt a politikai kultúrát, amely működtetni képes a rendszert, fenntarthatóvá képes tenni az egyes társadalmak önvédelmi mechanizmusait a politikai populizmussal és az autoriter törekvésekkel szemben.
A koppenhágai kritériumok az unió egyben tartásának, kohéziójának legfőbb elemei közé tartoztak. Ma már nyilvánvalóan nem töltik be maradéktalanul ezt a funkciót, ezért változniuk, azaz bővülniük kell. Egyrészt feltétlenül szükséges kiegészülniük olyan garanciákkal, melyek az elmúlt húsz év tanulságaiból fakadnak, megelőzendő olyan államok felvételét, amelyek integrálásával az unió komoly kockázatokat vállal. Másrészt olyan külön szabályozás szükséges, ami lehetővé teszi azoknak a kormányoknak a megfékezését, amelyek feladják korábbi vállalásaikat, vagy vitatják a közösségi elvárásokat. E kritériumok már nem az egyben tartás elemei kell legyenek, hanem az egység - vagyis a föderáció - fejlesztéséé, s ez egyfajta elkerülhetetlen nemzetállami önfeladást feltételez.
