Egotrip

K. egy belvárosi eszpresszóban találkozott Németh Sándorral. Meglepte, hogy a neves hitszónok milyen töredezetten beszél: keresi, elharapja, ismételgeti a szavakat. K. találkozott már karizmatikus emberekkel, olyanokkal, akik, ha egy vitában - akár ismeretlenként - megszólaltak, egyszerre csend lett, mert mindenki érezte, hogy az illető a lényeget mondja ki, a vita utolsó szavát. Találkozott olyanokkal is, akiknek meg se kellett szólalniuk: kutató, mélyreható pillantásuk azt a kínos és mégis jóleső érzést keltette, hogy ez a szempár átlát rajtad, figyel és megért. Németh Sándor azonban nem ilyen volt, nem a beszédével, nem a szellemével, nem a tekintetével hatott, de ahogy ott ült a széken, zömök, inkább nehézkes testtel, az embernek az az érzése támadt, körülveszi valami erő, aminek a fizikai erőhöz semmi köze. K. kevéssé volt fogékony az effajta férfi-kisugárzásra, de utóbb többször is érzékelte, hogy a lelkipásztornak - főként nőkre - mágneses hatása van.

1980 nyarán történt, valamikor Wimbledon után. Tizenhárom éves voltam, megint a győztes Borgnak drukkoltam a döntőben, de éreztem, hogy McEnroe játéka és dühe mégis izgalmasabb lehet, így aztán rövid gyakorlás után meg is tanultam úgy járni, ahogy csak ő tudott. McEnroe mindig kicsit rogyasztott, de ruganyos és öntudatot sugárzó léptekkel indult adogatni vagy törülközni; jellegzetes járása valahol félúton volt Travolta és Konrád György között. 1980-ban persze se Konrádot, se Travoltát nem láttam még lépni, abban az időben mindkettőjüktől óvták a magyar fiatalokat, bár Travolta fényképe legalább benne volt a Világ Ifjúságában. Természetesen a teniszben is megpróbáltam utánozni McEnroe-t, szervánál furcsán hintáztattam magam, és gyakran szaladtam be merészen a hálóhoz, szinte lebénítva ellenfeleimet, akik hirtelenjében nem tudták eldönteni, melyik oldalamon használják ki a tátongó űrt. De nem teniszeztem rosszul, főleg apró termetemhez képest, sőt, egyesek kifejezetten ügyesnek mondtak annak fényében, hogy először csak két évvel azelőtt fogtam ütőt a kezembe. Az is mellettem szólt, hogy a lakótelepen akkor még nem volt teniszpálya, csak dühöngő meg betonpingpong, így csupán a nyári szünetben tudtam játszani, bár akkor különös módon valóban idilli körülmények között: apám, nyugdíjba vonulása után nyaranta a tihanyi pártüdülőben kapott munkát, engem meg vitt magával, mert mihez kezdenék egymagamban Kelenföldön, ha anyám reggeltől estig dolgozik.

Az állattól senki sem várja el, hogy elvei legyenek, a civilizált ember azonban elképzelhetetlen ezek nélkül. Elveken általában azok a politikai, vallásos, netán metafizikai nézetek értendők, amelyeknek civilizált társaságban nem illik hangot adni. Illik viszont néma elszántsággal, szenvedélyesen ragaszkodni hozzájuk, velük összhangban cselekedni, és az ilyen elvszerű tettek kellemetlen következményeit semmibe venni. Az ember legyen következetes.

Magamra maradtam a cetlikkel. (Mándy Iván) Sorok. Verssorok. Kocsmák. Restik. Vonatok. Pályák. Foci. Játék. Szó. Szójáték. Álmok. Minden megvan. Minden egész el. Próbállak összeállítani téged. Egy Éva a Pokolban

Vajon közellenség vagy korát megelőző hős-e az, aki - jó pénzért - tudományosan nem alátámasztott és nem engedélyezett terápiában részesít súlyos betegeket? Esetleg a saját pénztárcáját és az adóbevételeket egyszerre hizlaló szemfüles vállalkozó? A bilincsben elvezetett kaposvári őssejtátültető orvosok esete a politika, a közgazdaságtan, a morál és az ismeretelmélet egy különösen mocsaras határterületére vezet minket. Hadd induljak el onnan, ahol a legbiztosabban tudom megvetni a lábam: a közgazdaságtan felől.

Kockázatosabb ügyfeleknek csak magasabb kamatra adnak kölcsön. Ha egy külföldi befektető magyar állampapírt vesz, vagy a bankrendszer közvetítésével magyar félnek hitelt ad, többféle kockázattal is szembesül. Előfordulhat, hogy az adós nem fizet, és a hitelező elbukja a pénzét. Állampapír esetében ez a kockázat persze kicsi, de nem nulla, a pénzügyi válság mélypontján voltak olyanok, akik az államcsőd rémével fenyegettek.

Az 1910-es évek végére Magyarország futballhatalommá vált, játékosaink ugyan még nem játszottak a britek színvonalán, de a kontinensen az MTK-nak vagy az FTC-nek csak néhány osztrák, cseh és spanyol csapat volt egyenrangú partnere. A két klub 1919 nyarán nyugat-európai túrán vett részt, s a háborút követő zavaros belpolitikai helyzet miatt több labdarúgó nem tért vissza Budapestre. E vándorok voltak a budapesti labdarúgók első "csábítói". A Nemzeti Sport már 1919 októberében arról írt, hogy "az osztrákok valósággal sportot űznek a magyar játékosok szipkázásával, mely törekvésükben hathatós támogatásra találnak a már Bécsben tartózkodó magyar játékosokban".

Mondd, apu - kérdezte K.-t a tizenegy éves Sárika -, miért van az, hogy te pont akkor lettél ilyen híres, amikor Kis Jancsi meg a Demszky Amerikában van?

p>A nosztalgia manapság a hét főbűnök egyikének számít. Olyasminek, mint a középkorban a falánkság. Bűnösen rossz modornak minősül többet akarni annál, mint amit a saját kora az ember tányérjára tesz. Ilyenfajta falánkság volt a tizenkilencedik század romantikus vágyódása a középkor után. Az egész századot átható neogótikus hevület tárgya egy nyersebb, vadabb és egyszersmind tisztább, őszintébb szenvedélyektől fűtött távoli világ volt.

A gyerekeim egyszer lefutottak egy meredek hegyoldalon. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, a lejtő közepe murvás, de csak annál vadabbul futottak. A nagyfiú futott elöl, és esett egy nagyot. Sírva fakadt, de már érkezett a húga, ő is rendesen eltaknyolt. ' is sírni kezdett, de amikor azt mondtam, na látod, hát hiába kiabáltam, durcásan megrázta a fejét, és elindult felfelé, hogy újra lefusson. A fiú csak sírt tovább. Erre (rossz szülői reflexszel) ezt találtam mondani: "Ne sírj, látod, a húgod sem sír már." Mire a kissrác arca egy pillanatra teljesen kitisztult, és így szólt: "Az egy másik gyerek." Majd keservesen sírt tovább.

Ma szép nap, esőnap, elmarad a párkányi biciklitúra. A rádió bemondja, sárgán villognak a lámpák a Hentes és a Tagló utcánál, aligha vihar nem lesz. Hentes! Tagló! Itt szeretek élni, mit tudják ezt az amerikaiak, a hülye számozott utcáikkal! Hogy' mondják angolul, tagló? Hentes? (Ezt tudom, Butcher, volt egy ilyen nevű bekk az angol válogatottban, nomen est, egyszer a svédek ellen összefejelt Ekströmmel - jaj! -, sebét később kilenc öltéssel varrták össze, turbánnal játszott tovább, a meccs végére fehér meze csuromvér lett, ahogy ez egy dolgos Hentestől elvárható.) Ha kerékpárral nem megy, Resti Kornél vonatra száll. Irány a Hentes, a Tagló, a Vágóhíd, utca, szép város, Soroksár.

K.-t húszéves barátság fűzte Somogyi Jánoshoz. 1988 tavaszán együtt alapították a Független Jogvédő Szolgálatot, az első, hivatalosan persze még nem bejegyzett civil jogvédő szervezetet Magyarországon. 'sszel együtt kerestek helyiséget megalakítandó pártjuknak, és együtt írták a jövendő párt alapszabályát. 1994-ben Somogyi lett a Magyar Helsinki Bizottság első ügyvédje.

Wimbledonban ismét győzött, ezzel Roger Federer lett a tenisz statisztikai királya: "trónra ült", "megkoronázták" és így tovább. Sokféle királyság létezik, ez nyilván csak az egyik, talán mind közül a legegzaktabb. Szubjektíve persze van, amit ennél is nagyobb királyságnak gondolhatunk; lehet, hogy Don Budge érte el a csúcsot 1938-ban, amikor a Roland Garros döntőjének megnyerése után maga Pablo Casals hívta meg őt egy házi koncertre. A cselló legnagyobb királya a vacsorát követően két órán át muzsikált - kizárólag a bajnoknak. Ez is csak egy történet, a statisztika viszont nem hazudik - mondhatnánk -, de tudjuk, hogy az igazi király leginkább a továbbhagyományozott történetek révén juthat az örökléthez. Ezek egy része olyan, ami csak vele eshetett meg, adott időben, adott helyen. Ennél azonban még többet jelent, ha olyan történetek is születnek, amelyek bárki mással is megeshettek, a továbbmesélők mégis a királyt teszik meg főszereplőnek. Bár a mondák tipológiájában tovább nem merészkednék, annyi azért valószínű, hogy a valódi királyok esetében a két történettípus együtt létezik. Az alábbiakban az egyetlen valódi teniszkirályról és történeteiről lesz szó.

Úgy látszik, egyetlen kormány és egyetlen befolyásos párt sem tud megbékélni azzal a gondolattal, hogy a független nemzeti intézmények vezetőit nem lehet csak úgy fenéken billenteni. Kiszekálni persze bárkit lehet: a legfüggetlenebb intézmények legjobban védett posztjain is előfordulhat, hogy kellő nyomás alatt elszakad a cérna. Az ritkábban (nálunk gyakorlatilag sohasem) fordul elő, hogy önnön hibáját beismerve távozna önként egy tekintélyes vezető. Nyilván eleve csak az vállalja az ilyen intézmény irányításával járó megtiszteltetést, aki nemcsak feddhetetlennek, de tévedhetetlennek is tartja magát.