Egotrip

Némileg fölzaklatta a kedélyeket itt-ott Nouriel Roubini közgazdász háromperces eszmefuttatása arról, hogy Marxnak, úgy látszik, mégis igaza volt: a kapitalizmus összeomlik, mégpedig elkerülhetetlenül. A három percbe a folyamat okainak kimerítő elemzése is belefért. A kérdező újságírónak sem volt jobb dolga vagy tehetsége, mint a hívószavak (Marx! öszszeomlás! elkerülhetetlenség!) hangsúlyozása egy visszakérdezéssel, az érvek érdemi firtatása elmaradt. Roubini közgazdász nézeteivel különben tényleg nem szükséges mélyebben foglalkozni, már csak azért sem, mert hangoztatott ő már Keynest és az osztrák iskolát is idéző véleményeket egyaránt. Dr. Doom, ahogy egyesek nevezik, a válságot is hosszú évek óta jósolja azonnalra, míg végül aztán igaza lőn. Ez persze nem nagy művészet, mivel válság volt, van és lesz.

Végjátékához érkezett a magán-nyugdíjpénztári rendszer tizenhárom éves története. A végelszámoló pénztárak a napokban fizetik ki egykori tagjaiknak a befizetéseikből felhalmozott tőke reálhozamát. A hatóság látványos szigorral ellenőrzi, hogy az érintett pénzintézetek megfelelően számítják-e a törvény által előírt járandóságokat, s nem rövidítik-e meg az állami rendszerbe visszatérő polgárokat.

Vannak, akik szeretik a dolgokat mindenáron bonyolultnak látni, mert akkor jól el lehet egerészni a finom részleteken. Ilyen például az a levélíró, aki legutóbbi témánkról, a hallgatólagos tudásról gondolja, hogy ha azt valaki olyannak látja, amin esetleg öt szóval lehet változtatni, akkor az biztosan félreérti. (Lásd: Olvasói levelek, Magyar Narancs, 2011. július 28.) Hülyén néz ki, ha a céltábla visszalő, ezért nem reagálok erre, hanem inkább felállítok egy másik céltáblát. Einstein szokta volt mondani: mindent le kell egyszerűsíteni annyira, amennyire csak lehet, de nem jobban - hát próbálkozzunk.

Az utóbbi hetekben a frank példátlan erősödése vált a hazai gazdaságpolitika fő kérdésévé. Az MSZP devizaadás-felelőse, Szanyi Tibor például a bankok megrendszabályozását sürgette, hiszen szerinte olyan mértékben nőttek meg a törlesztőrészletek, amit már nem indokol az árfolyam változása. Ezt persze - kizárásos alapon - a kamatok emelése okozhatta, ami ugyan 2009-ben történt, de tény, hogy azóta sem csökkentek. Az LMP a Nemzeti Eszközkezelőt erősítené, jóllehet az a legtöbb adós számára korlátozott vonzerővel bír, hiszen - legalábbis a neve alapján erre lehet következtetni - elvenné a lakásukat. Az ezotéria iránt fogékonyak az úgynevezett hitelkárosultak mozgalmának örvendhetnek, amely képviselői bíróságon próbálják majd érvényteleníteni a hitelszerződéseket.

Ikkyu-, a 15. századi zen költő írta: Aki elgondolkodik a dolgokon, ne gondolna az öngyilkosságra? Mono omohu hito, dareka jisatsu wo omohazaru? A legnagyobb japán írók - Natsume So-seki, Akutagawa Ryu-nosuke, Dazai Osamu, Mishima Yukio, Kawabata Yasunari - maguk vetettek véget az életüknek. Mishima szerint a sodródó ember az öngyilkossággal mintegy visszanyeri az uralmat a világ egy szelete, a saját teste felett. Az önként vállalt halállal az ember legyőzi a félelmet: a közmondás úgy tartja, aki képes meghalni, bármit meg tud tenni. Amíg a gyermek autonóm lényként való felfogása szokatlan volt a japán közgondolkodásban, az emberek nem ítélték el a családi öngyilkosságokat (oyako-shinju). Tisztelet és megértés fogadja az életüket már nyomorultnak, feleslegesnek ítélő öregek öngyilkosságát. Japán lakosságának negyede 65 évnél idősebb: közülük minden ötödik magányosan él. Japán az 5. az öngyilkosságok arányszáma tekintetében, 1998 óta évi 30 ezer esetnél többet regisztrálnak. Nincs eutanáziatörvény: a bírói döntések a büntető törvénykönyv két paragrafusán (199., 201.) és korábbi ítéleteken alapulnak. A japán kultúrában a végletes közösségiség mellett is él az egyén méltóságának és autonómiájának a tisztelete. A test jogának, a ius corporisnak a közgondolkodásban integráns része a songenshi, az emberhez méltó halál. Európában sem volt ez másként.

Hol volt a 33-as pályája? Hát esetleg itt volt, egy telken, vagy a Tisza Kálmán téren, a Rókus kórház mellett, a Rákóczi úton, a Külső-Kerepesi úton, Gödöllőn, Kistarcsán; Kistarcsán nem, maradjunk Gödöllőnél; mindenhol volt a 33-as pályája. Mindenhol volt és sehol se volt. Mint ahogy az egész csapat elszállt, eltűnt, a dresszükkel, a klubszeretetükkel és Zsákkal együtt. (Mándy Iván)

Még össze sem számlálták a halottakat az oslói robbantás színhelyén, illetve Utsya szigetén, sokan már az iszlám terrorizmus újabb sikerét vizionálták. A tragédiasorozat másnapján a Jane's Intelligence Weekly, a neves hírszerzési elemző központ is olyan helyzetjelentéssel állt elő, mely ugyan négy lehetséges verziót ajánlott megfontolásra, ám közülük elsőként mégis az iszlám kapcsolatot valószínűsítette. Nem véletlenül persze. Ám mindaz, ami az elmúlt napokban Norvégiában lezajlott, egy szélesebb eseménysor tartozéka, aminek megértése nélkül a kortárs történelmi folyamatok lényege sikkadna el.

A mai világban annak is nehéz hit nélkül élnie, akinek a láncain kívül is van vesztenivalója. Aki saját, bár hitellel terhelt lakással rendelkezik, és akinek van (még) munkajövedelme vagy tűrhető nyugdíja, esetleg némi pénzügyi megtakarítása is. Amikor újabb és újabb hírek rendítik meg abbéli bizalmát, hogy megmarad a létbiztonságot nyújtó vagyona, különös jelentőséggel bír, hogy talál-e hitelesnek tekintett személyeket, intézményeket.

Sajtóhibák táján kapirgáltunk a múltkor, a szövegkörnyezetszennyezés - azaz a filológiából ismert szövegromlás - egyszerre tanulságos és mulatságos példáit vettük szemügyre. Utoljára egy Shakespeare-t, Aranyt és Márait csokorba kötő szöveggubancot oldozgattunk.

Hosszú éveken át, havonta százmilliárd forint nagyságrendben öntik ránk nagyvonalú uniós polgártársaink a pénzüket, hogy abból fejleszszük a hont. Kézenfekvő lenne, hogy a mezőgazdasági nagyvállalkozók támogatása, a McDonalds fejlesztése, a diákhiányban amúgy hamarosan bezárandó iskolák tatarozása után megmaradt néhány tízmilliárdot a szegények kapják.

Nem csodálkozom, hogy a zavarodottságon, amit a Lantos Intézet első rendezvénye utáni botrány okozott, inkább kínos hallgatással próbálta magát gyorsan túltenni mindenki. Mint ismeretes, a Demokrácia és emberi jogok című eseményre egy olyan egyiptomi politikus is meghívót kapott, aki a konferencia szünetében a Washington Times jelen lévő tudósítójának lazán gyermekmesének nevezte a holokausztot, Anna Frank naplóját hamisítványnak, ráadásul a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadást megpróbálta az amerikaiak, úgy általában a CIA és a "katonai-ipari komplexum", valamint az izraeli Moszad nyakába varrni.

Irodalmi szövegek tájékán kapirgálunk ezúttal. S hogy címünket is megmagyarázzuk: avval foglalkoznánk, hogy az irodalmi szövegek környezete (a szöveget előállító és életben tartó technikai apparátus: a kiadói szerkesztő, a kézirat-előkészítő, a nyomdai szedő és a korrektor, de a szöveg fogyasztói: a professzionátus és a laikus értelmező, azaz az irodalomtudós és az átlagolvasó is) miként szennyezi a szövegeket - vagy, szelídebben fogalmazva, miképp szemetel bele a szövegekbe. Tehát nem a szövegek okozta környezetszennyezésről lesz szó. (Bár egyesek szerint van ilyen, az úgynevezett szellemi környezetszennyezés - legalábbis kölcsönösen evvel vádolják egymást baloldaliak és jobboldaliak, "mutáns kommunisták és liberálisok" egyfelől, "nemzeti, keresztény elkötelezettségű magyar tudósok, politikusok és polgárok" másfelől - az előbbiek az utóbbiakat kevés, az utóbbiak az előbbieket viszont teljes joggal, állítja meggyőződéssel Hankó Ágnes a Magyar Demokrata 2002. szeptember 19-i számában.)

A kínai kormányfő budapesti látogatása után számos elemző próbálta megfejteni, vajon miért emlegette Orbán Viktor a két ország közötti szövetség alapjait megerősítő időszakként épp az elmúlt hatvan évet. Ha eltekintünk a Konfuciusz Intézet által két éve rendezett tudományos konferencia maradandó emlékétől ("A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve"), a nagyvonalú kerekítéstől vagy a diplomatikus csúsztatástól, tulajdonképpen csak egy logikus magyarázat akad: a magyar miniszterelnök az 1951 óta többé-kevésbé eleven kínai-magyar futballkapcsolatokra utalt. A gondolat elsőre merésznek tűnhet, de egyrészt mostanában minden politikai utalásnak futballfelhangja van, másrészt a kínai-magyar közeledések az elmúlt évtizedekben valahogy mindig összefüggésben álltak a labdarúgással is.

"...ám ott kívül a magyarázat." (József Attila) Nemrég olvastam valami olyasmit, hogy a kínaiak és japánok alig ismerik a humort, mert náluk a mosoly és a nevetés úgymond csak a feszültség és zavar feloldására szolgál, nem is beszélve az iróniáról, amelyet ezek a keletiek még megérteni sem képesek, mert a "kommunikációjuk" annyira más. Ez az egzotikus ostobaság magyar földön legalább Jókai Mór akadémiai székfoglalójáig megy vissza ("Chinában kevés nyoma van a húmornak", A magyar néphúmorról, 1860), de talán nem kötelező elhinnünk, hogy van olyan kultúra, amelyből hiányozna az irónia és a humor, melyeknek közös vonása ugye az, hogy a helyzetek komolyságán, a kínos vagy fájdalmas dolgokon felül tudunk emelkedni, azaz könnyed és játékos módon tudjuk kezelni a problémákat.