Gondoljunk például arra, amit én csak nemrégiben tudtam meg, hogy Ukrajnában nagyon sok ukrán identitású embernek orosz az első nyelve. Azt annak is tudni lehetett, aki nem volt az ukrajnai nyelvkérdés szakértője, hogy a 16. század óta folyt a nagyhatalmi rivalizálás a „peremrégió” (Ukrajna) megszerzéséért, és ezzel majdnem egyidős az ukrán nemzettudat születése. Viszont új jelenség az, hogy, mint hallom, manapság már a városokban élő ukránok is felemelt fejjel használják az ukránt a korábban beszélt orosz helyett. Elmond valamit az identitás és a nyelv viszonyáról az is, hogy Tarasz Sevcsenko (1814–1861), az ukránul író költő a testvérét figyelmezteti arra, hogy szíveskedjen eztán a neki küldött leveleit ukránul írni. A „nemzeti öntudat” és a nyelv kérdése nyilván összefügg, mindazonáltal egységes ukrán helyesírás csak 1904 óta létezik, a nyelvi normát megtestesítő nyelvtanok és szótárak is csak a 20. század elejétől jelennek meg.
Viszont Japánban például elég régóta értekeznek arról (még komoly természettudósok is), hogy „a japán nyelvszellem” (kotodama) a japánság lényege, mivel az anyanyelv mintegy kitörölhetetlenül „formatálja” a japán ember agyát. A japán emberek ezért másként érzékelik a hangokat és ízeket, másként gondolkodnak, mint a külföldiek, miközben két japán akár telepatikusan, szavak nélkül is megérti egymást (ishin-denshin). Egyébként, túl a nyelvi miszticizmuson, a nemzeti ideológiának is része szokott lenni az a vélekedés, hogy a közös nyelv a nemzetállam fennmaradásának az előfeltétele. Valójában azonban számos példáját ismerjük annak, hogy a közös politikai akarat fölülírja a nyelvi egység hiányát, csak ezt a tényt a kelet-európai agy nehezebben képes feldolgozni, mint a nyugat-európai. Mert az másként van formatálva.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
