Egotrip

Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Nyelv, presztízs, imázs

Egotrip

Az alábbi írás a nyelv és identitás viszonyáról szól, ami szerintem sokkal bonyolultabb dolog annál, mint hogy egyszerűen elfogadjuk azt a kézenfekvőnek tűnő tételt, hogy „a nyelv a nemzeti identitás legfontosabb eleme”.

Gondoljunk például arra, amit én csak nemrégiben tudtam meg, hogy Ukrajnában nagyon sok ukrán identitású embernek orosz az első nyelve. Azt annak is tudni lehetett, aki nem volt az ukrajnai nyelvkérdés szakértője, hogy a 16. század óta folyt a nagyhatalmi rivalizálás a „peremrégió” (Ukrajna) megszerzéséért, és ezzel majdnem egyidős az ukrán nemzettudat születése. Viszont új jelenség az, hogy, mint hallom, manapság már a városokban élő ukránok is felemelt fejjel használják az ukránt a korábban beszélt orosz helyett. Elmond valamit az identitás és a nyelv viszonyáról az is, hogy Tarasz Sevcsenko (1814–1861), az ukránul író költő a testvérét figyelmezteti arra, hogy szíveskedjen eztán a neki küldött leveleit ukránul írni. A „nemzeti öntudat” és a nyelv kérdése nyilván összefügg, mindazonáltal egységes ukrán helyesírás csak 1904 óta létezik, a nyelvi normát megtestesítő nyelvtanok és szótárak is csak a 20. század elejétől jelennek meg.

Viszont Japánban például elég régóta értekeznek arról (még komoly természettudósok is), hogy „a japán nyelvszellem” (kotodama) a japánság lényege, mivel az anyanyelv mint­egy kitörölhetetlenül „formatálja” a japán ember agyát. A japán emberek ezért másként érzékelik a hangokat és ízeket, másként gondolkodnak, mint a külföldiek, miközben két japán akár telepatikusan, szavak nélkül is megérti egymást (ishin-denshin). Egyébként, túl a nyelvi miszticizmuson, a nemzeti ideológiának is része szokott lenni az a vélekedés, hogy a közös nyelv a nemzetállam fennmaradásának az előfeltétele. Valójában azonban számos példáját ismerjük annak, hogy a közös politikai akarat fölülírja a nyelvi egység hiányát, csak ezt a tényt a kelet-európai agy nehezebben képes feldolgozni, mint a nyugat-európai. Mert az másként van formatálva.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.