Húsz év nőtörténeti kutakodás után a mesterséges intelligencia magabiztosságával lennék képes cikket írni a nők korokon átívelő szellemi alacsonyrendűségéről, olyan mennyiségben kerültem érintkezésbe ilyen szövegekkel. Az ember az elsőnél még őszintén felháborodik, hogy miként lehetett egy jogfosztott és biológiai funkciója börtönében tartott csoportot képességek hiányával vádolni, aztán másodjára is percekig elidőzik az érveken, de a harmadik után érzelmileg úgy ellankad, mint a frontkórház ápolónője 1914 decemberére. A leszakított végtagok, lőtt sebek és beszakadt koponyák mindig rémisztők, de az ezredik után mások sorsa már csak meló. Javarészt az alábbi írások alkotják ugyanis a 19. századi nőtörténet korpuszát: előlép egy önelégült közéleti férfiú, aki azt ecseteli, hogy a nők számára szerencsére nem adottak az oktatás és hivatásgyakorlás férfiakéval azonos lehetőségei, és testük sajátosságai révén nem úgy gondolkodnak, viselkednek és cselekszenek, mint a férfiak. Akik minden őket ért hátrány ellenére képesek ugyanolyan gondolkodásra, viselkedésre és cselekedetekre, azok módjával megdicsérendők, de kordában tartandók. Argumentum ad nauseam, de azért néhány még így is megmaradt a fejemben. Például Gyulai Pál minden tárgyilagosság mellett is arrogánsnak nevezhető hőzöngése a gombamód szaporodó, viszont ostobácska írónők miatt 1858-ból. Lakits Vendel budai iskolaigazgató nőiértelmiség-ellenes kirohanása A fővárosi tanítónők férjhezmeneteléről című 1880-as pamfletben. Esetleg a nemzetközi nagykutyák közül Otto Weininger Nem és jellem című, konkrétan is súlyosan nőgyűlölő könyve.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
