Ekotrip

Egotrip

Reformok és fejek

Az 1766-ban trónra lépő gyengeelméjű VII. Keresztély helyett néhány évig háziorvosa, a német Struensee (1737-72) irányította Dániát. A fizikusként és csillagászként is ismert orvos-miniszterelnök a felvilágosodás szellemében fogant rendeletek sorával próbálta modernizálni a társadalmi viszonyokat. Struensee kormányzását több száz reformlépés jellemezte, amelyek közül ellenségei nyomására sokat előbb visszavont, majd újból bevezetett. A reformok ellenzői a nemzeti érzelmeket is felhasználták a német orvos ellen, s ebben az éppen akkoriban fellángolt vita is segítette őket, amely arról folyt, hogy az udvarban és a hivatalokban elfogadott német mellett megmaradjon-e önálló hivatalos nyelvként a dán. A kiváltságaikban megrövidített csoportok hamar megelégelték Struensee reformdiktatúráját, s rávették a királyt, hogy erőszakkal (jelesül: az orvos lefejeztetésével) vessen véget a számukra hátrányos reformkorszaknak.

A kormányfői tervek szerint most induló új magyar reformkorhoz passzoló sztori felidézését korántsem reformellenes példabeszédnek szántam. A koppenhágai Nemzeti Múzeum történeti kiállításának felirata azonban éppen azokban a napokban (május első hetében) került a szemem elé, amikor különösen fogékony voltam az ilyesféle szövegekre. Akkor már éppen túl voltunk a parlamenti választáson, a sajtó pedig megtelt önkéntes csapatok és magányos harcosok reformjavaslataival, noha a kormány még meg sem alakult, s így programmal sem rendelkezhetett.

Tudtam persze, hogy ósdi történetekből akkor sem illik mára vonatkozó következtetéseket levonni, ha amúgy nagy rá a kísértés. Próbáltam is gyorsan elvonni figyelmemet valami egészen mással: átugrottam a dán történelem 200 évét, hogy elmélyülten tanulmányozhassam a Christiania nevű "szabad várost" megalapító hippimozgalom úgyszintén izgalmas történetét, de hiába, a reformanalógia már mélyen befészkelte magát a még könnyű droggal sem elkábított agyamba. Hiszen a tüdőm nem a koppenhágai miliőben telt meg reformlevegővel, hanem már korábban itthon, s hazaérkezve újult erővel töltekezhettem belőle. Megnyugodva konstatáltam, ötletekben itt sincs hiány: a magyar értelmiség színe-java százával ontja a reformjavaslatokat. Különösen az én generációm. Na ja, mi már erre lettünk szocializálva: elménk '68 táján nyiladozott, a nyolcvanas években pedig már ilyen-olyan reformbizottságokban ücsöröghettünk, vagy dolgozhattunk legalább az ott ücsörgők keze alá.

Muszáj itt kalapot emelnem nagy formátumú reformközgazdászunk, Tardos Márton előtt, aki éppen most hagyott magunkra minket, amikor újra a reformidők szele fújdogál. Pedig a mai reformjavaslatok megfogalmazói is főként tőle tanulták, hogyan lehet praktikusan ötvözni az elméleti tudást és a gyakorlati tapasztalatokat a jövő jobbítása érdekében, és miként kell a gazdasági racionalitás követelményét a társadalmi hatásokra is tekintettel megfogalmazni. Persze akkoriban, a hatvanas és a nyolcvanas évek reformhullámaiban a gondolkodás terét jócskán behatárolták a létező szocializmus tabui. A szintén zenész, akarom mondani, reformközgazdász Antal László szavait kölcsönvéve: az akkori újítások a "Hogyan tehetjük ízletesebbé a műpiacot?" című vegetáriánus reformkutatásba illeszkedtek.

Tardos Márton azonban nemcsak a gondolkodásnak ebben a leszűkített mezőjében nyújtott kiemelkedő produktumot, hanem a rendszerváltással együtt járó nagyszabású átalakulásnak is meghatározó szellemi ereje volt. És mégis, mindezek ellenére, meg kell állapítanom: a most esedékes reformhullám akkor sem az ő reformkora lenne, ha megérhette volna. A rendszerváltást követő-kísérő társadalmi egyenlőtlenségek láttán az ő gondolatait egyre inkább a közelmúlt hibáin való töprengés kötötte le. Mit rontottunk el? Hogyan kellett volna másként csinálni, hogy elviselhetőbb társadalmi viszonyok jöjjenek létre? - ilyen kérdések gyötörték őt az utóbbi években, kevés helyet hagyva az aktuális reformjavasla-tok kiötlésére. Hiába mondogattuk: igazad van, Marci, tényleg nem így képzeltük el a rendet, de a "rend" természete már csak ilyen - nem tudott napirendre térni a kérdés felett.

Nem újdonság, hogy a reformerséghez hozzátartozik az ifjonti hevület, amely segít abban, hogy a zavaró kérdéseket könnyed mozdulattal félredobjuk, meg abban is, hogy elhitessük magunkkal (no meg másokkal): tévedhetetlenek vagyunk. Struensee orvos-miniszterelnök is még csak krisztusi korban volt, amikor az ambiciózus reformfolyamatba belevágott; két évvel később pedig már a feje sem volt a helyén. Ma már persze nem ilyen időket élünk: a fizikai fejvesztés kockázata szinte elenyészett. Annak a ve-szélye azonban ugyanúgy fennmaradt, hogy a jogaikban csorbított erős érdekcsoportok haragja elsöpri a reformkormányt.

Már most látni-hallani az ellenerők szerveződését. A gazdasági lobbik a kritikus egyensúlyi állapothoz mérten alulszabott közterheik megnövelése ellen érvelnek, s szívesen látnának gyengébb forintot, akár magasabb infláció árán is. De egyes (hangos) fogyasztói csoportok is ellenállnak az esedékes adóreformnak, hiszen meglévő kedvezményeiket vesztik el akkor, ha a rászorultság elve megvalósul a jövedelmek újraelosztása során. Aztán ott van a felsőoktatásban részesülők népes tábora, amelyre a '68-as diáklázadások óta minden kormány csaknem akkora félelemmel néz, mint a zetorokkal fenyegetőző gazdákra és az utak elzárására szintén képes fuvarozókra. A méltánytalannak aligha tekinthető, jövedelemfüggő utólagos felsőoktatási hozzájárulás hírére a Fidelitas egységfrontba szólította más pártok ifjúsági szervezeteit, s bár tőlük kosarat kapott, a hallgatói önkormányzatok (érthető módon, hiszen ezek valóban érdekképviseletek) máris felsorakoztak mögötte. Az egészségügyi reform megszellőztetett lépéseinek hatására az orvostársadalom hangos csoportjait képviselő kamara vette fel újból a kesztyűt, az oktatási reformjavaslatok miatt pedig a pedagógustársadalom zárta összébb sorait.

Többnyire előre tudható, hogy milyen reformlépésre milyen szervezetek hördülnek fel, s ez így van rendjén. Az ellenzéki pártoknak természetes céljuk a kormány lejáratása és megbuktatása, az érdekképviseletek eszköztárának pedig szerves részei a nyomásgyakorlás különféle formái, a tárgyalástól kezdve a demonstrációkon át egészen a sztrájkig. A társadalom közös érdekeit azonban a parlamenti többség által legitimált kormány képviseli (hol jól, hol rosszul), neki kell döntenie a társadalmi csoportok, illetve a generációk közötti tehermegosztás mikéntjéről, mérlegelnie a jelen s jövő dilemmáját.

A hatásos reformok megtervezéséhez ésszel-tudással teli fejekre van szükség, s a végrehajtás sem mehet fejetlenül. Hogy utána lesz-e fejvesztés, s ha igen, kinél és mikor, az már jórészt a kormányfő bölcsességén és előrelátásán múlik. Meg persze rajtunk, állampolgárokon.

Neked ajánljuk