Mintha hirtelen mindenkiben feltámadt volna a nemzeti érzés: nehogy már holmi labancok kebelezzék be legnagyobb nemzeti vállalatunkat! Ami akkor is a Mol, ha nem tudjuk pontosan, momentán kik is alkotják a tulajdonosok körét (43 százalék az ismeretlen kisrészvényesek aránya), s akik alkotják, azoknak meg mi közük a magyar nemzethez. A Mol (meg az OTP) attól nemzeti vállalat, hogy nincs nemzetidegen szakmai tulajdonosa. Senkié, vagyis bárkié, tehát akár a miénk is - szól ez a logika, miközben a Mol (és az OTP) részvényeinek többsége külföldi intézményi befektetők tulajdonában van. Annak idején, privatizálásuk során így lett kitalálva, mert a magyar kormány úgy gondolta: nemzeti érdek, hogy továbbra is a (magyar állampolgárságú) menedzsment irányíthassa őket. A külföldi tulajdonlást viszont merő praktikumból nem akadályozták meg, mert hiányzott a befektetésre kész hazai tőke, csupán a tényleges irányításra képes szakmai tulajdonosokat próbálták megfelelő alapszabállyal elkerülni.
A szórt tulajdonosi struktúrát eredményező, s emiatt a menedzsment függetlenségének megőrzésére alkalmas szisztémát először az OTP privatizációja során alkalmazták: az egy tulajdonos által gyakorolható szavazati jog korlátozásával tartották távol a piacvezető banktól a stratégiai befektetőket. Nem véletlen, hogy 75. születésnapján Horn Gyula az OTP-vezér Csányi Sándor díját vehette át kárpótlásul az állami kitüntetés helyett. Horn érdeme az volt, hogy az akkori szakmai-politikai konszenzust felrúgva, mely szerint az állami bankokat szakmai befektetőknek privatizálják, meghajolt az OTP-vezetőség érvei (és érdekei) előtt.
Magyarországon a privatizáció uralkodó módja általában is a szakmai befektetőknek történő eladás volt. A bűnbeesés a szép múltú, bár régóta adósságban úszó Tungsram eladásával kezdődött még 1988-ban, majd sorra jöttek olyan nemzeti gyöngyszemek, mint a Ganz Mávag (szintén nyakig eladósodott) utódvállalatai, a BHG, az Egis, a Chinoin, és a sor hoszszan folytatható. A szórt tulajdon kialakítása, amely a Mol privatizációját is jellemezte, többnyire tőzsdei értékesítés útján ment végbe (a Postabank kivételével, aminek meg is ittuk a levét). Ez nem véletlen, hiszen így a menedzsment hatalmát biztosító, erősen megosztott tulajdonosi szerkezet a cég működésének átláthatóságával és a folyamatos tőkepiaci megmérettetéssel jár együtt, ami egyaránt jelent hatékonysági kényszert és teremti meg a nyilvánosság kontrollját.
Tudni kell persze, hogy a tőzsdei parketten való jelenlét egyúttal felhívás keringőre: ha szépen forog a menyecske, előbb-utóbb úgy beleszeret valaki, hogy kizárólagosságra törekszik. A kérő nem viselkedik mindig elegánsan: nem beszélget el a megkívánt cég menedzsmentjével a hozományról, nem ígér nekik beleszólást a további működésbe, hanem nyersen közli: a célja az, hogy a saját kénye-kedve szerint irányítsa közös életüket. Ezt nevezik ellenséges kivásárlásnak (hostile takeover), amiben persze semmi ellenségeskedés nincs, pusztán a tőkepiac farkastörvénye jut benne érvényre. Ha valaki képes felvásárolni egy vállalatot, akkor ezt a többi tulajdonost (de nem a menedzsmentet!) védő törvények keretei között olyankor is megteheti, amikor a kipécézett cég vezetőinek más az érdekük.
Persze fel lehet készülni a nem kívánatos tulajdonosok kigolyózására, ha valóban tartós nemzeti érdek fűződik hozzá. A Mol nem ma vált azzá, ami: ha most stratégiai vállalatnak számít, akkor nyilván az volt tíz éve is, amikor az állam feladta többségi tulajdonosi pozícióját. Sőt, akkor még inkább az volt, hiszen a kőolaj mellett a gázüzlet is az övé volt, és tíz éve még a kiskereskedelmi piacon is monopolhelyzetet élvezett. Azt is régóta lehet tudni, hogy az Európai Unióban nem tartható fenn az állam különleges jogát biztosító aranyrészvény.
Mindezek miatt álságos az a felháborodás, amellyel a honi politikusok - élükön a miniszterelnökkel, de megtámogatva a koalíciós partnertől és az ellenzéktől - kikeltek az OMV úgymond ellenséges kivásárlási szándékra utaló magatartása ellen. Hogy történhet meg ilyesmi egy baráti ország nemzeti (ráadásul állami!) nagyvállalata részéről?! - rökönyödtek meg honatyáink, mintha bármiféle etikett tiltaná ezt. Pedig jól tudják: az üzletben nincs barátság, mert ha van, akkor az már nem üzlet. Ha a magyar kormánynak fontos, hogy a Mol vagy más stratégiai vállalat ne kerüljön konkurens szakmai befektető kezébe, törvényes módon hozzon létre olyan helyzetet, amely eleve kizárja ennek a lehetőségét.
A magyar kormány azonban nem ezt az utat járta. A tőzsdei értékesítéssel szabad utat nyitott bármilyen transzparens (vagy olyanná varázsolt) felvásárlás előtt, majd amikor megjelent a farkas, nemzetmentő akciót kiáltva maga is farkasként kezdett viselkedni. A kezdetektől, kormányokon átívelően jolly jokerként használt állami MFB révén segédkezet nyújtott a Mol menedzsmentjének, hogy a saját részvényei felvásárlásával állja útját az OMV törekvésének (és ezzel némi extraköltséget okozzon a Mol részvényeseinek, akik a tranzakció számláját állják). Lehet, hogy valóban nemzeti érdek az OMV-tól (vagy az esetleg mögötte settenkedő orosz olajhatalmasságtól) megvédeni a nemzet olajcégét, ezt én nem tudom megítélni. Az utóbbi napokban számos nemzetközi példát hoztak föl az energetikai vállalatok különleges védelmére, az amerikai törvényhozástól az európai kormányok mesterkedéséig. De mit gondoljunk a szlovákokról, akik néhány éve teljes egészében átengedték a regionális vezető szerepre törő Molnak saját nemzeti olajcégüket? Vagy a románokról, akik ugyanezt a hasonló pozícióra vágyó OMV javára tették meg? 'k nem voltak eléggé nemzetféltők?
Az ügy furcsasága még, hogy a Mol-vezetőség érvei előtt meghajló politikuskörrel karöltve a hazai befektetési szakma is összezár. 'k nem az energiaellátás biztonságát féltik, hanem a legnagyobb tőzsdei vállalat esetleges kihullását a magyar értékpapírpiacról, ami hazavágná az amúgy is csekély számú vállalat részvényével működő tőzsdénket és a hozzá kapcsolódó kereskedést. Így aztán tuti nyerőre áll az ügy: nincs senki komoly ember e honban, aki finynyáskodva eltolná a (most éppen a) Molnak pajzsot tartó kormányunk kezét, és arra bírná, hogy előrelátóbban gondolkodjon, s ne pillanatnyi indulattól hajtva cselekedjen. Pedig politikusainkat nem anyaoroszlán szerepre szántuk, hanem arra, hogy a magyar gazdaság szabályrendjét a piac farkastörvényeihez igazítsák. Ha kell, akár védelmi vonalak kiépítésével is - de csak a maguk alkotta szabályok betartásával.
