Mérő László: Maga itt a tánctanár?

Olyan, mint az ország

  • Mérő László
  • 2012. május 5.

Egotrip

Basescu román elnök egy alkalommal a kocsmából kijőve beült az autójába, és elindította. Amikor a rendőrök ezt szóvá tették, büntethetetlensége tudatában így válaszolt: nálunk ez így szokás. Kétségtelenül volt benne igazság.

Basescut pont azért szerették a románok, mert maguk közül valónak érezték, valóban az embereket képviselte. Amikor 2007-ben, miután "többször is megsértette a játékszabályokat" és a parlament felfüggesztette az elnökségből, azt mondta a mellette tüntetőknek: "Nem hagyom magára a román népet." A románok ezután népszavazáson közel 75 százalékos arányban megtartották hivatalában (igaz, a részvétel még 50 százalékos sem volt). Mára azonban megfordult a helyzet, az elnök egyértelműen népszerűtlenné vált. Románia ma már másmilyen ország akar lenni, mint korábban volt.

Irigylem a románokat - ha így haladnak, és mi pedig úgy, ahogy az elmúlt húsz évben (az utolsó kettőt is beleértve), akkor néhány éven belül ugyanúgy fognak elhúzni mellettünk, mint az elmúlt években Szlovákia, csak ez sokkal fájdalmasabb lesz nekünk.

Schmitt Pál is olyan, mint az ország. Ő nem ittas vezetés, hanem egy plágium ügyében hivatkozott arra, hogy ő nem hibázott, nálunk ez így van rendjén. Jó okkal mondta Orbán Viktor, hogy ő képviseli az embereket, ezért sérthetetlen. A kérdés csak az volt, hogy az ország akar-e továbbra is olyan lenni, mint eddig volt. Ha Schmitt Pál doktorijának ügye ennek végiggondolását segítette, akkor elnökünk akaratlanul is sokat tett azért, hogy körvonalazódjon, milyen is lesz a 21. századi Magyarország.

"Tegye fel a kezét, aki még sohasem puskázott!" - olvastam egy Facebook-bejegyzésben, bár ott nagyon lehurrogták a kommentelőt, tartok tőle, hogy valójában nem a lehurrogók, hanem épp a kommentelő olyan, mint (jelenleg) az ország. Fogalmam sincs, a magyarok hány százaléka gondolja úgy, hogy Schmitt Pál plágiumügye csak fel lett fújva, nem is olyan nagy ügy. Lehet, hogy a többség. Van az úgy, hogy valami a világban nagy ügynek számít, nálunk meg természetes dolog, ilyen például a kedvenc mákos gubám fogyasztása.

A mákos guba ügyében az EU elfogadta, hogy ez egy ártatlan helyi népszokás, ami teljes mértékben tolerálható akkor is, ha a többi országban tiltott. Az ország magánügye, nem közügy. Néhány mostanában hozott törvényünkről azonban nem így gondolták, és azok esetében léptek is. A plágiumról sem fogják így gondolni, ebben az esetben is külső erők fognak megmozdulni. Nagyon meglepne, ha a NOB szó nélkül hagyna egy ilyen tényt az egyik tisztségviselője esetében. Ez azonban már nem a mi ügyünk. A mi ügyünk csak annyi, hogy szégyelljük-e magunkat miatta, mint a németek a védelmi miniszterük ennél sokkal enyhébb plágiumügye miatt, vagy legyintünk egyet, hogy nálunk ez így van rendjén, és kész.

Széles a skálája az ilyesféle ügyeknek, és erősen változik az erkölcsi megítélés is. Mi lett volna, ha Schmitt Pál megkéri Georgiev urat, hogy illő tiszteletdíj ellenében írjon helyette egy saját, külön bejáratú doktori értekezést? Akkor ez már semmiképp sem plágium, hiszen egy valódi, eredeti értekezést nyújt be. Van az a pénz, amiért ezt valaki megtette volna. Mára komoly piaca alakult ki a bérírásnak, a szemináriumi dolgozattól a PhD-ig. Nyilván ez is csalás, de mégis más. Főleg azért más, mert a plágium a könyvtár szégyene, valami, aminek nem lenne helye ott, mert már ott van úgyis. A bérmunkában írt műnek, ha eléggé színvonalas bérmunkás írta, jogos a helye a könyvtárban, mivel eredeti, új alkotás.

A plágium az ilyesfajta ügyek legalja. Schmitt Pált én elsősorban a pitiánersége miatt ítélem el, mert - a szó minden értelmében - olcsóbb megoldást választott. Az már csak ráadás, hogy ezt még férfimunkának is tekinti.

Volt olyan hallgatóm, akinél pontosan éreztem, hogy bérmunkás írta a szakdolgozatát, mégsem léptem fel ellene. Nem azért, mert nehéz lett volna bizonyítanom, felkészült a védésre, pontosan ismerte és értette a dolgozatát, a bérmunkás pedig aligha vallott volna ellene. Hanem azért, mert az illető amúgy teljesen diplomaérett volt. Már az egyetem közben alapított egy céget, amely sok százmilliós árbevételre tett szert innovációkból. Mire eljött a diplomaírás ideje, az ő ideje már sokkal értékesebb lett, mint hogy a diploma megírásával töltse. Jogos kérdés, hogy akkor miért kellett neki a diploma, de ennek ezernyi más oka is lehet, a családi nyomástól a pályázati feltételekig. Igazságtalannak éreztem volna, ha bakafántoskodok, ráadásul valószínűleg veszítettem volna a végén. Beszélgettem erről külföldi kollégákkal, akik egyrészt elítélték a magatartásomat, másrészt bevallották, hogy alighanem ők is így tettek volna.

Azt teljesen természetesnek vesszük, hogy a miniszterelnök beszédeit egy profi csapat írja, és ez minden országban így van rendjén. Sokkal értékesebb az ideje annál, mint hogy beszédek írásával töltse. Ezek akkor is az ő beszédei, ha mások írták. Ezért mondom, hogy széles a skála, a plágium a legalja, a legteteje pedig már olyasvalami, ami egy picit sem elítélendő.

Schmitt Pálnak nem azért kellett mennie, mert egyszer elkövetett egy huszárcsínyt, és az ellenségei ezt húsz év után felmelegítették. Nem is azért, mert külföldről valakik így akarták. Azért kellett mennie, mert az ország másmilyen akar lenni, mint korábban volt. A plágiumot vagy a puskázást minden tanár élesen elítélte korábban is, de ezt csak nehezen, többnyire erős kompromisszumokkal tudta érvényesíteni, mivel a környezete (a diákok, a szülők, a barátok - egyszóval: az ország) távolról sem ítélte el annyira, mint ő. Az egyes országok gazdasági fejlettségi rangsora azt mutatja, hogy ebben minden bizonnyal a tanároknak volt igazuk korábban is - azok az országok váltak fejletté, amelyekben a társadalom egyetértett velük.

Ha Schmitt Pál mégis megmaradhatott volna Magyarország elnöki posztján, akkor azért maradhatott volna, mert az ország akar maradni olyan, amilyen volt, és inkább elviseli, hogy a szomszédai sorra elhúznak mellette. Úgy tűnik, ez mostanra megváltozott.

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.