Idus
Ha én most, március idusa előtt közintézmény volnék, rögtön elküldetnék az ipari alpinistákért meg a takarítóbrigádért, hozzanak jó köteleket meg szidolt, lesz egy napi munkájuk, kerül, amibe kerül. Közben a bérelszámolási osztály menyecskéit elszalajtanám a vegyesbe, hozzanak cérnát, selymet, zsinórt meg ami kell, álljanak neki varrni, indítsák be a mosógépet, minden munkát tegyenek gyorsan félre.
A zászló meg a vén zászlótartó, az a lényeges mostan.
A gúnyám, az lehetne rongyos, csak a zászló legyen szépen megvarrva, ahogyan a költő is megmondta. Kormányunk immár rendeletileg szabályozta, hogy a zászlóknak kinn kell lenniük, tisztán, ápolt tartóba dugva, szakadás és foszlás szóba sem jöhet, itt a méret sem mindegy, és a színeket pontosan rögzíti a rendelet. Tehát Kormányunk csak ´t, a költőt követi, amikor kissé ingerülten förmed ránk, hogy hát mit csinálunk, mit varrogatunk ott, mikor pedig a zászló foszladozik, túl nagy, még csak nem is színhelyes, a tartója csupa kosz, rozsda marja, nem ragyog, így nem lehet méltón ünnepelni. Mármost aki mindenféle gúnyos megjegyzésekre ragadtatná magát, holmi Fidesz közeli zászlóvarró cégekről meg a szívatás újabb módozatairól fecsegne, az elvétené a lényeget (amellett, hogy nyilvánvalóan az ünneprontó nemzetidegenség uszályának malmára hajtaná a történelem kerekét). Nem, nem erről van szó, hanem a hagyomány és a hagyomány ápolásának súlyos nemzetpolitikai, államvezetési és lakosságjóléti kérdései vetődnek föl.
Ha ünnep van, minden ragyogjon. Rendbe rakjuk a kiskertet, átdobjuk a szomszédba a tejeszacskót, kólásflakont, görbe szögeket, lesöpörjük a járdát, kikészítjük a kispadra a Millenniumi Olvasókönyvet. Rotyog a húsleves, laposüveg a zsebbe, járunk egyet a környéken. Megnézzük, rendesen ünnepel-e mindenki. Áhítat az arcon, jövőt kutató tekintet, makulátlan múlt, ropogós öltöny, csattogó zászló. Ha nem: elő a karszalagot, intézkedést foganatosítunk. Hangoskodás, méltatlankodás, felhánytorgatás ne legyen. Kovácsolódjék a nemzet egységbe. Huncut labancnak be ne dőljön, ne pártoskodjon, holmi részérdekekre ne hajtson.
Ha Mahler azt mondta, hogy a hagyomány slamperáj, akkor így válaszol a fiatal magyar demokrácia első igazán polgári kormánya erre a szép, sokértelmű mondatra, amelyet a (mi tagadás, eléggé nemzetidegen) zeneszerző mondott: nem, márpedig a hagyomány nem slamperáj. Lesz itt rend. Csillogni fognak a vén zászlótartók, suhognak a megfelelő méretű, színű és anyagú lobogók, Szabadság úr pézbüntetés terhe mellett lesz szíves tenni arról, hogy ne hordozzák itten véres zászlóit, pfuj, figyelmeztetjük a tisztelt felkelő urakat, hogy a zászló közepének megrongálása tízezer forintig terjedő helyszíni bírságot von maga után.
Ami fakult, foszlott, sérült, az kiiktatandó a hagyományból, vegyünk minden évben új zászlót, és tartsuk rendben a történelemkönyveinket: legyünk büszkék hihetetlen sikereinkre, amelyeket az elmúlt ezer évben elértünk, tudván tudjuk, kik (voltak) a rosszak, és kiknél (volt) az igazság. Nincs alku, a szabály, az szabály: ünnepre legyen minden tiszta, egyértelmű, rendezett és elvágólagos. Ez ad erőt ahhoz, hogy elleneinkkel szembeszálljunk, az áskálódókat leleplezzük, nemzetünket a fénybe vezessük. Nevezzük meg az ünneprontókat, a slamposokat, a széthúzást szítókat, a bűnösöket.
Az árvizet az orosz titkosszolgálat okozta, a nővéreket szélsőséges csoportok irányítják, a Dunaferr a szcientológusok kezébe került, a Magyar Televízió a homoszexuálisok ármánykodásának esett áldozatul.
