Kálmán C. György: Magánvalóság (Idus)

  • 2001. március 15.

Egotrip

Ha én most, március idusa előtt közintézmény volnék, rögtön elküldetnék az ipari alpinistákért meg a takarítóbrigádért, hozzanak jó köteleket meg szidolt, lesz egy napi munkájuk, kerül, amibe kerül. Közben a bérelszámolási osztály menyecskéit elszalajtanám a vegyesbe, hozzanak cérnát, selymet, zsinórt meg ami kell, álljanak neki varrni, indítsák be a mosógépet, minden munkát tegyenek gyorsan félre.

Idus

Ha én most, március idusa előtt közintézmény volnék, rögtön elküldetnék az ipari alpinistákért meg a takarítóbrigádért, hozzanak jó köteleket meg szidolt, lesz egy napi munkájuk, kerül, amibe kerül. Közben a bérelszámolási osztály menyecskéit elszalajtanám a vegyesbe, hozzanak cérnát, selymet, zsinórt meg ami kell, álljanak neki varrni, indítsák be a mosógépet, minden munkát tegyenek gyorsan félre.

A zászló meg a vén zászlótartó, az a lényeges mostan.

A gúnyám, az lehetne rongyos, csak a zászló legyen szépen megvarrva, ahogyan a költő is megmondta. Kormányunk immár rendeletileg szabályozta, hogy a zászlóknak kinn kell lenniük, tisztán, ápolt tartóba dugva, szakadás és foszlás szóba sem jöhet, itt a méret sem mindegy, és a színeket pontosan rögzíti a rendelet. Tehát Kormányunk csak ´t, a költőt követi, amikor kissé ingerülten förmed ránk, hogy hát mit csinálunk, mit varrogatunk ott, mikor pedig a zászló foszladozik, túl nagy, még csak nem is színhelyes, a tartója csupa kosz, rozsda marja, nem ragyog, így nem lehet méltón ünnepelni. Mármost aki mindenféle gúnyos megjegyzésekre ragadtatná magát, holmi Fidesz közeli zászlóvarró cégekről meg a szívatás újabb módozatairól fecsegne, az elvétené a lényeget (amellett, hogy nyilvánvalóan az ünneprontó nemzetidegenség uszályának malmára hajtaná a történelem kerekét). Nem, nem erről van szó, hanem a hagyomány és a hagyomány ápolásának súlyos nemzetpolitikai, államvezetési és lakosságjóléti kérdései vetődnek föl.

Ha ünnep van, minden ragyogjon. Rendbe rakjuk a kiskertet, átdobjuk a szomszédba a tejeszacskót, kólásflakont, görbe szögeket, lesöpörjük a járdát, kikészítjük a kispadra a Millenniumi Olvasókönyvet. Rotyog a húsleves, laposüveg a zsebbe, járunk egyet a környéken. Megnézzük, rendesen ünnepel-e mindenki. Áhítat az arcon, jövőt kutató tekintet, makulátlan múlt, ropogós öltöny, csattogó zászló. Ha nem: elő a karszalagot, intézkedést foganatosítunk. Hangoskodás, méltatlankodás, felhánytorgatás ne legyen. Kovácsolódjék a nemzet egységbe. Huncut labancnak be ne dőljön, ne pártoskodjon, holmi részérdekekre ne hajtson.

Ha Mahler azt mondta, hogy a hagyomány slamperáj, akkor így válaszol a fiatal magyar demokrácia első igazán polgári kormánya erre a szép, sokértelmű mondatra, amelyet a (mi tagadás, eléggé nemzetidegen) zeneszerző mondott: nem, márpedig a hagyomány nem slamperáj. Lesz itt rend. Csillogni fognak a vén zászlótartók, suhognak a megfelelő méretű, színű és anyagú lobogók, Szabadság úr pézbüntetés terhe mellett lesz szíves tenni arról, hogy ne hordozzák itten véres zászlóit, pfuj, figyelmeztetjük a tisztelt felkelő urakat, hogy a zászló közepének megrongálása tízezer forintig terjedő helyszíni bírságot von maga után.

Ami fakult, foszlott, sérült, az kiiktatandó a hagyományból, vegyünk minden évben új zászlót, és tartsuk rendben a történelemkönyveinket: legyünk büszkék hihetetlen sikereinkre, amelyeket az elmúlt ezer évben elértünk, tudván tudjuk, kik (voltak) a rosszak, és kiknél (volt) az igazság. Nincs alku, a szabály, az szabály: ünnepre legyen minden tiszta, egyértelmű, rendezett és elvágólagos. Ez ad erőt ahhoz, hogy elleneinkkel szembeszálljunk, az áskálódókat leleplezzük, nemzetünket a fénybe vezessük. Nevezzük meg az ünneprontókat, a slamposokat, a széthúzást szítókat, a bűnösöket.

Az árvizet az orosz titkosszolgálat okozta, a nővéreket szélsőséges csoportok irányítják, a Dunaferr a szcientológusok kezébe került, a Magyar Televízió a homoszexuálisok ármánykodásának esett áldozatul.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.