Folyik a gátépítés
Legfrissebb, még testmeleg élményemet mondom itt tollba. De várjunk csak! Előbb hadd gondolkozzam el egy szón, azon, hogy tollbamondás. (...) Köszönöm, megvan, mehetünk tovább.
Ezt az élményt nem történetisége dúcolta alá, annál inkább a benyomások. De várjunk csak! Előbb hadd gondolkozzam el egy szón, azon, hogy benyomás. (...) Köszönöm, megvan, mehetünk tovább.
A továbbiakban, az egyszerűség kedvéért, nem használom a "de várjunk csak!" égbe kiáltó mondatot, kedvünk szerint emeljünk ki szavakat, és kedvünk szerint gondolkozzunk el rajtuk.
Vasárnap, a pihenőnapomon (a pihe nőnapomon!), 800 forint összértékben (napijegy) horgászfelszerelésünk társaságában tartózkodtunk a Maty-éri Gróf Széchenyi István evezőspálya horgászpályáján. Röviden ennyi.
A tavasz kézzelfogható közelségbe került, rügyek bontakoztak ki a gallyak szorításából. Némely madár torokrésze olajozásért kiáltott. A túlpart szemközti bozótosából nagyobb testű madarak, például fácánok vad turbulenciával emelkedtek a magasba, majd a hátunk mögött sarjadó vetésbe zuhantak. A víz úgy csillogott, mintha minden egyes pillanatban közel ezer japán búvárturista emelkedne ki a vízből, fix fókuszú, vakus polaroid gépével.
Ideális horgászidőben érkeztünk, délelőtt tíz órakor, mikorra a több kilométeres vízpart minden hozzáférhető szakaszát a még hajnalról fönnmaradt kötött sapkában, hóbakancsban és puffasztott dzsekiben ritmusosan álldogáló, számunkra vadidegen horgászok borították be. Úgy tűnt a szép időben, nem lesz más ma nekünk, minthogy 800 forint összértékben horgászfelszerelésünk társaságában a vízparton tartózkodunk. Ekkor minden szemfülességemmel, tehát érzékeim szilaj összecsoportosításával, a vízpart üres, falszakadásos aljában találtam egy padkát, amelyen ideálisan toporoghattunk.
Kizárólag rablóhalat jöttünk fogni, tizenkét darab babahal felcsalizásával. A botokat nem dobtuk be, mert akkor nem lett volna mivel horgászni, hanem csak a csalit, a botokat fölállítottuk a falszakadás aljában a padkán, mi pedig a szakadás fölött foglaltunk helyet a nyitható székeken. Nem telt benne nagy örömünk, de láttuk, hogy a még nálunk is lustábbak most érkeznek, és összevissza autóznak és motoroznak a hátunk megett, szabad partot keresgélve. Ellenben ők jobban szórakozhattak rajtunk, mivel a botok a szakadásban voltak, mi pedig fent, képileg úgy festettünk, mint akik céltalanul üldögélünk a szabadban.
Üldögélésünket csak kisebb események tarkították.
Például a feleségem megpillantott a nádasban egy mókust. Én nem pillantottam meg, mert annyira koncentráltam a kapásra, hogy ilyenkor nem pillantok meg semmit. Ha nagyon sokáig, vagy mint esetünkben, soha nincs kapás, akkor esetleg megpillantok valamit, de az valószínűleg nem egy mókus lesz a nádasban.
Például a hátam mögött, a Doppler-effektus leírását elhanyagolva, valami brummogni kezdett. Mire megfordultam, egy motoros állt ott, erősen brummogott, és azt kérdezte a saját hangján, hogy nem láttam-e elmenni a hátam mögött egy sárga szimszonost. Egy picit elgondolkodtam, hogy mit láttam a hátam mögött az elmúlt fél órában, majd azt feleltem, nem láttam. Megköszönte a segítséget, majd elhajtott. Mármint a motorral.
Ekkor az evezőspályának a szemközti nádas mögötti, nagyobb vízfelületű evezős részét elhagyva, itt, a horgászpályán feltűnt néhány kajakos, akiket imádnak a horgászok, s ha éppen tehetik, megkérik őket, hogy meg ne álljanak hazáig.
A mozdulatlan kapásjelzőktől felbátorodva elindultam megkérdezni a szomszédokat, hogy ők is ilyen békésen üldögélnek-e, mint mi ketten. A közelükben egy egészen apró, fehér-fekete, gömb alakú kutya támadt rám, a szeleppel felém ugatott. Azt mondták ott a szomszédban, hogy fogtak három törpét. Hm! Gondoltam egy iszonyút. Törpéket fogni. Vagy gnómokat, vagy vízitündéreket máglyarakással.
Mikor benyomásokkal gazdagodva visszatértem, arra gondoltam, talán másik vízszakaszon kéne próbálkozni, mondjuk ott, ahol tavaly három süllőt fogtam. Csakhogy azon a másik vízszakaszon azóta van-e szabad hely? Mire egyikünk elmegy megnézni, és később visszaér, hogy van, addigra nyilván elfoglalják. És jött a megoldás egy férfi képében, biciklin. Van-e ott a másik vízszakaszon szabad horgászhely, kérdeztük. Egyet láttam, mondta. Hol, kérdeztük. Ott a fa mellett, és a távolba mutatott. A távolban a vízparton közel kétszáz darab fa állt.
Időközben a szomszédos partszakadáshoz új horgász érkezett. A csobbanások nagyságából és gyakoriságából ítélve három mázsa etetőanyagot dobott a vízbe, jó messzire a másik part tövébe, ez a parttő nem tetszett neki. Ezt csak úgy csinálhatta, hogyha nagyon ügyes volt. Majd hamarosan locspocsolni támadt kedve, a túlpart tövéből húzogatta elő a tenyérnyi keszegeket, de ezzel nem borzolta kedélyünket, csak a vizet, amely számunkra gyakorlatilag gyászosan halott volt. Ámde akkorra estbe fordult az idő, a babahalakat beengedtük a Matyba, és nem lehetett kizárni, hogy a mi apró csalihalainkat fogja sportosan kifogdosni ez az ürge.
Már úton hazafelé gondoltam a Tiszára, hogy ott azért ekkora blama nincs. De a Tiszának tavasszal mindig más dolga van, mint hogy minket horgásztasson. Pontban hat órakor a hírekért nyúltam a rádióhoz, aztán hagytam, elmondtam én magamban helyette: "A Tiszán évek óta hatalmas állami befektetéssel folyik a gátépítés."
