Lent a parton nincs karácsony. A csónakház ilyenkor bezár, a büfé idén már ki se nyitott. Vasárnaponként lehetett jönni, forralt bort inni, dumálni, várni a szezon kezdetét, a tavaszt. Most nincs hova, a büfét ledózerolták. Nem jön Gyula, Böbe és Endre, Kata se, szatyrában Delfin-, Albatrosz-, Galaktika-könyvekkel. Ezeket árulta, meg magát. Nem jön Gilisztás, hemzsegő cipőkrémdobozait nem kínálja a horgászoknak, akik az erzsébeti és a csepeli parton várnak a csodára, a nagy karácsonyi halra, hiába. Néma, üres volt a víz. A parton nincs karácsony.
Először a Gubacsi lakótelepen, a Téglagyár tér egyik házának negyedik emeletén állt meg a háziasszony a konyhában - mintha megmozdult volna a ház. Bement a szobába, kérdezte a férjét, aki nem észlelt semmit. "Pihenj le, fáradt vagy, biztos megszédültél." Aztán a Téglagyártó utca második emeletén lakó, épp vitte le a szemetet, a lépcsőkorlátnak tántorodott. "Orvoshoz kell mennem az ünnepek után." Később a Téglaégető utcában már kimentek a lakók a gangra, "éreztétek ti is?". "Egy kis földmozgás, semmi." "Nana", mondta valaki, "mindig ilyenkor vannak a nagy katasztrófák, megfigyelték? Az a nagy cunami is karácsonykor volt." "Indonéziában. És még nincs karácsony. Ne keltse itt a pánikot." Valaki emlékeztetett rá, a lakótelep és a lakópark az egykori téglagyár helyén épült, vastag agyagrétegre. "Feltöltötték a bányatavakat. Metán is lehet még alattunk." "Ne beszéljen hülyeségeket!" Hallgatták a híreket, nem mondták be, megnyugodtak, lefeküdtek. Gyanús jeleket észleltek a Mediterrán lakóparkban is (kilengtek a kilógatott fenyőfák), de csend volt, világítottak az ablakok, nézték a tévét. Itt se mondtak semmit. Cigaretták parázslottak az erkélyeken, fönt csillagok. Tiszta volt az idő.
Hajnalban, mikor már derengett, mozdult meg a föld, omlottak össze a házak, egy pillanat alatt. A lakótelepen és a lakóparkban minden ház összedőlt - a környék érintetlen maradt, mintha mi sem történt volna. Állt a Gubacsi híd, a csepeli átjáró, egykedvűen folyt a Duna. A lakótelep és a lakópark a földdel vált egyenlővé. Emberek hevertek, ültek, álltak a földön. Minden elpusztult, de nem halt meg senki. Személyi sérülés nem történt. "'k mentettek meg bennünket", gondolták a lakók, mert szólni nem tudtak; nézték az erkélyekre kitett, ablakokon kilógatott, spájzban elrejtett, most a levegőben lebegő fenyőfákat.
"Karácsonyi csoda" - így emlegették a történteket, pedig még csak december huszonegyedike volt.
Amikor leghosszabb az éjszaka.
December huszonnegyedike
Gáspár a Kvassay-zsilip, Menyhárt a csőhíd felől érkezett, csónakkal; Boldizsár a Gubacsi hídon ugrott le egy tehervonatról. Idáig vezette őket, most megállt a Duna fölött a csillag, melynek neve "Üröm". Nézték a lakótelep és a lakópark romjait - Úristen, mi volt itt? A HÉV-megálló büféjében találkoztak, bort ittak. Gáspár pirosat, Menyhárt fehéret, Boldizsár zöldszilvánit. "Piros, fehér, zöld, ez a magyar föld! Egészségetekre!" És ittak, ittak, míg meg nem jött Gilisztás.
Gilisztás egy a környék sok hajléktalanja közül. Most itt alszik az átjárónál, a "bungiban", de van kalyibája a lemezdarabolónál, a csepeli erdőben, meg máshol is. Az ötvenegyes busz végállomásán, a kiserdőben, Bulgárföldön gyűjti a gilisztákat a horgászoknak, körme alatt föld, vastag kék dzsekijéből dől a földszag. Mondják, ezek a giliszták a vízben óriásira nőnek, berántják szerencsétlen horgászokat, fölfalják őket, leúsznak a Fekete-tengerig, és minden útjukba kerülőt fölzabálnak; uszadékfát, csónakot, csónakost, kajakost, egész hajókat. A "dunai szörnyek" hossza elérheti a kilenc métert. De hát ez csak legenda, így magyarázzák a rejtélyes eltűnéseket. Gilisztástól elhúzódnak, a szaga miatt, "a halál rokona", suttogják, de azért fizetnek neki. Nem árt jóban lenni a halál rokonával.
"Hol van?", kérdezi Gáspár, mikor Gilisztás megitta a szokásos három deci pirosat. "Kérek még egyet", tolja oda poharát Gilisztás, most Menyhárt fizet. "Hol van?", kérdezi Menyhárt. Gilisztás cigarettát sodor, Fesztivál dohány, rágyújt. Ujjai, mint a giliszták. "Hol van?", kérdezi dühösen Boldizsár. Gilisztás nem szól, végigszívja a spanglit. "Kérek egy szál Szimfóniát." Boldizsár vesz neki egy dobozzal. Gilisztás kér még egy pohárral. "Ez az utolsó", mondja Gáspár, "majd utána iszunk a Dini-Daniban".
Átmennek a Gubacsi hídon Csepelre, a kiserdőbe. Itt-ott foltokban hó; egyszer esett, az is elolvadt. Idén sem fehér a karácsony. "Itt van?", kérdezi Boldizsár. Gilisztás egy fa alá megy, két kézzel elsepri az avart. "Itt van." Gáspár, Menyhárt, Boldizsár nem értik, nézik a földön a "Kellemes karácsonyi ünnepeket!" feliratú reklámszatyrot. Aztán Gáspár fölveszi a földről, belenéz. "Úristen!", és eltartja magától a szatyrot. Menyhárt elveszi tőle, belenéz, visszaretten. Boldizsár nem meri megnézni. Gilisztás kibontja a reklámszatyrot, kicsomagolja. "Fiú. Megvan három kiló. Ma találtam rá." Gáspár, Menyhárt, Boldizsár megtanácskozzák, hogy eltemessék-e, vagy a Dunába dobják. "Maradjon itt, ahol volt", mondja Gilisztás, és tíz körömmel ássa a földet. A többiek nézik, nem segítenek.
Aztán Csepelen ittak a Dini-Daniban, a Gyilkosban, átmentek Erzsébetre, a Gúnárba, és a HÉV-megálló büféjében fejezték be. Gilisztás ma melegben, lépcsőházban, radiátor mellett alszik, nyitva hagyják a kaput jóakaratú emberek. Gáspár a csőhíd, Menyhárt a Kvassay-zsilip felé indul csónakon, Boldizsár felmegy a Gubacsi hídra, várja a vonatát; nézi, hogyan távolodnak a többiek. Megszólalnak a harangok, éjfél.
És akkor nagy fényesség támad a Duna fölött, és feltámad a halottnak hitt Duna-part. Kinyit az erzsébeti strand, a papírgyári uszoda, a Duna csárda, a csónakház, a csónakházban a büfé, mindenütt emberek a parton, a vízen. A Dunából felbukkannak a rejtélyesen eltűntek, a Hepaj nem győzi fölvenni az új születésnaposokat. Integetnek a hajónak a partról, ők visszaintegetnek. A strandon is mindenki integet, csak egy csecsemő rugdalódzik a pokrócon, mellette "Kellemes karácsonyi ünnepeket" feliratú reklámszatyorban pelenka, naptej.
"Megint sokat ittam", gondolta Boldizsár, és felugrott az érkező tehervonatra.
Gáspár és Menyhárt már rég eltűntek a csőhídnál és a Kvassay-zsilipnél, de a Duna még most is hullámzik a nyomukban; Boldizsárt is rég elvitte, de a vonat tovább csattog végeláthatatlan a Gubacsi hídon.
Da-dam, da-dam.
