Keresztury Tibor: Keleti kilátások (Jótevőm, Lajos)

publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mindig mondtam (Egyszer mondtad. A péntek mint olyan, MaNcs, 1996. november 28. - A szerk.) a szaunába kell menni, ha nagy a baj: itt van, nesztek, Dantét olvas a kabinos. Ez nekem például több napra elég, egy ilyenből vígan megvagyok. Támadtam gyanútlanul, menekülő lendülettel, mint rendesen, szerbusz, Lajos, alig vakkant, nem mint máskor, fel se néz, mit olvasol olyan nagyon? Dante, mondja, tisztán, érthetően, de mint a Népsportot, úgy, intenzíven mozgó szemgolyókkal követve közben a sorokat. Akasztottam volna éppen le a kulcsot, de megállt a mozdulat, úgy maradtam, felemelt jobb kézzel, ahogy a sixtusi kápolnában látható, óvatosan körbenéztem, hol vagyok. Lógó faszú, törülköző delikvensek, négy-öt elhízott férfitest; gatyák, szekrények, vállfák és papucsok: jól van, nyugi, nem tévedés, nem történt meg, amitől oly nagyon tartok, ez itt a gyógyfürdő, abban az öltöző, ez pedig benne a Lajos. Csak éppen Dante van mától műsoron. Megéledt a szobor, levettem a kulcsot, arrébb tapogattam, mit álljak itt: ha Dante, akkor Dante, én már ebben az életben semmin sem csodálkozom. Nagy dolog, Dantét olvas a kabinos. Az a lényeg, hogy nem képzelem mindezt, az a csoda, hogy egy ilyen éjszaka után még mindig magamnál vagyok.

Mindig mondtam (Egyszer mondtad. A péntek mint olyan, MaNcs, 1996. november 28. - A szerk.) a szaunába kell menni, ha nagy a baj: itt van, nesztek, Dantét olvas a kabinos. Ez nekem például több napra elég, egy ilyenből vígan megvagyok. Támadtam gyanútlanul, menekülő lendülettel, mint rendesen, szerbusz, Lajos, alig vakkant, nem mint máskor, fel se néz, mit olvasol olyan nagyon? Dante, mondja, tisztán, érthetően, de mint a Népsportot, úgy, intenzíven mozgó szemgolyókkal követve közben a sorokat. Akasztottam volna éppen le a kulcsot, de megállt a mozdulat, úgy maradtam, felemelt jobb kézzel, ahogy a sixtusi kápolnában látható, óvatosan körbenéztem, hol vagyok. Lógó faszú, törülköző delikvensek, négy-öt elhízott férfitest; gatyák, szekrények, vállfák és papucsok: jól van, nyugi, nem tévedés, nem történt meg, amitől oly nagyon tartok, ez itt a gyógyfürdő, abban az öltöző, ez pedig benne a Lajos. Csak éppen Dante van mától műsoron. Megéledt a szobor, levettem a kulcsot, arrébb tapogattam, mit álljak itt: ha Dante, akkor Dante, én már ebben az életben semmin sem csodálkozom. Nagy dolog, Dantét olvas a kabinos. Az a lényeg, hogy nem képzelem mindezt, az a csoda, hogy egy ilyen éjszaka után még mindig magamnál vagyok.

Zuhantam ébren órákon át, mint mikor a hullámvasút megindul lefelé, s a levegő így bennakad, mit könyörögtem, hogy felülhessek rá, hülyegyerek. Most megkaptam, megengedték végre, csak ennek meg nem volt vége, nem akart vége lenni sehogy. Ömlött az izzadság, majd a hideg rázott, szolidárisan ugrált velem és az ággyal mélyen alvó hitvesem. Ennyi volt, gondoltam, akkor most eltűnök, beszív az örvény, mint gyerekkori álmaimban a hörgő lefolyó, csak ahhoz még volt levegő legalább. Levegőt kapni, közlöm mindenkivel, nagy dolog. Elmásztam a telefonig többször, de a végén mindig erőt vettem magamon; nem vonzott az osztály, ahová a héten kellett beszállítsuk a barátom volt kedvesét: négyen dugdosták egyszerre a lóvét, nem hitték el, nem a kapcsolat vagyok, s a többi kóválygóról akkor még nem szóltam egy szót sem. Egy fehér szőrű, megszaggatott kóborkutya segített át végül a nehezén: míg fuldokoltam a feltépett ablakban, nem szaglászott, végignézett, el nem mozdult volna, ott maradt.

Megpirkadt azután, fuvallatok jöttek, szárba szökkenek, gondoltam, hogy gondoljak valamit, s mert rájöttem, hogy ez a tavasz. Viszonylag jól kiteleltem, megvolt habnak ez az éjszaka is, most az új évszakot kell minimálprogramként teljesítenem. Adott a feladat, túllépek magamon, vidámkodok, überkedek, kompenzálok, sokadszor is talpra állok, legfeljebb majd dölyfös leszek és nagyképű, mint a többi szar. Csak előbb még megtörlöm a fiam fenekét, tíz perce kiabál. Az utcán aztán már, az óvodába menet, csökkent a lendület, erőből kellett nézni a házakat, hogy ne befelé lássak már megint. Megvolt mégis a célba érkezés "vérrel, verítékkel", ahogy a tájhaza népi kultúrájának fényes állócsillaga, a Tankcsapda mondja. Micsoda képlet vagyok én, gondoltam akkor, egy órája még az éjszakai izgalmaktól a budiba hányok egy nagyot, most meg álomszép verseket olvasok, s a szerzőjükkel meghitt szakmai beszélgetést folytatok, majd vigasztalásképpen Tandori kéziratába kapaszkodok: "Mit érdekel engem bármi bajom - most épp -, jókedvű lettem, és a természet része vagyok így, jókedvű vagyok, mert a természet, a természetesség része lettem legalább így..."

Na, itt hagyjuk abba, menjünk akkor a természetbe kifelé laza természetességgel, az lesz a megoldás - most épp - természetesen. Róttam a köröket ólomlábakon a nagyerdei stadionnál, ismerősként frocliztak a kurvák, dolgoztak közben még persze a mestertől némely további mondatok. "Nem bőgni, bár elég szomorú lesz a végkifejlet, egyelőre fejletlen, fejlődő állapotában is." "Ez a háború, ez a rendkívüli állapot sosem ér véget. Csak a halálommal. Meghalni, pedig, írnám, nem óhajtok egyelőre", igen, evvel magam is így vagyok, csak az a feltételes mód ne csengett volna a fülemben még az uszoda vizében is.

De az önkínzó izzadást már az én jótevőm aranyozta be. Biztosan éreztem, valamin újra, ismét, megint csak túl vagyok, s a gyógyírt a sebekre úgy hívják: Lajos. A hajdani tahó, neveletlenül nyomuló, lelőhetetlenül bizalmaskodó, egy percre meg nem álló, el nem hallgató, kinél a változást a jóra kevéssé fogékony, éretlen személyzet őszinte részvéttel, össze-összesúgva, széttárt kézzel konstatálja most. Megírlak, gondoltam, meglásd, megírlak, Lajos; ilyet én kitalálni nem tudok. Azon vettem észre magam, a kamra meghitt magányában - te tetted ezt, Lajos - vöröslő fejjel vígan dúdolgatok: "Emese jött, és megállt / egy gyógyszertárban, s arra várt, / hogy a tudomány leszállítsa azt a szert, / amitől jobban lesz, és várta / egész nap, bedagadt a lába", tí-raramra-tíra-raramram. Nem tudtam a szöveget tovább, de ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy az összevetés fényesen a javamra dőljön el, hisz nekem itt van példaképnek, a siker zálogának az önerőből finoman szólva is gyökeres fordulaton átment Lajos. A pozitív kabinos. Arra gondoltam, megerősítésképp, végső bizonyságul jóslatnak tekintem a tettét, felteszem rá, mint egy lóra, az életem, megtesztelem rajta a jövőt. Három óra eltelt, mióta bejöttem: ha még mindig olvas, ha nem kisiklás volt, önálcázás, móka, néhány perces megtévesztő intermezzo, pillanatnyi elmebaj, akkor innentől én is megleszek, hosszú távra helyreáll a rend -legyen ez, bocsánat a szóért, sorsom fokmérője, dőljön a történet akkor ezen el.

Nagy volt a tét, remegett a lábam, ahogy jöttem a zuhanyozóból kifelé. Tele volt a kezem a csöpögő gatyámmal, tusfürdős flakonnal, samponnal meg a törülközőmmel, így vállal nyomtam meg az ajtót résnyire. Dobogott a szívem, amikor kilestem, okot adott a reményre már az öltözőben uralkodó síri csend, az asztal felé sandító vendégek diszkrét pislogása, az önkiszolgáló ügymenet. Akkor dőlt el mégis végképp az életem, amikor szemüveg nélkül is kristálytisztán láttam, jó Lajosom atlétatrikóban a mellére hullt állal, miként egy hős ült a helyén rendületlenül, s mint kinek a világon egyéb dolga nincsen, olvasott, olvasott és olvasott.

publikálva
1998/9. (03. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk