Furcsa jelenségre lehettünk figyelmesek az elmúlt hetekben, hónapokban. Miközben egy sor kedvezőtlen fejleménynek a papírforma szerint a forint gyengülését kellett volna előidéznie, nemzeti valutánk meglepő módon még erősödött is. A forint árfolyama fittyet hányt például arra, hogy a nemzetközi összehasonlító elemzésekben, versenyképességi és sérülékenységi rangsorokban a magyar gazdaság mostanában hátrafelé araszolgat. Arra sem gyengült a forint, hogy a költségvetési politika fellazítására buzdító népszavazási eredmény nyomán hitelminősítők és elemzők a kockázat növekedésére figyelmeztették a pénzügyi befektetőket. Mondhatjuk persze erre azt, hogy az MNB gyors kamatemeléssel vette elejét a forint megroggyanásának, de azért sejthető, hogy a félszázaléknyi többlet önmagában kevéssé lett volna hatásos, ha más tényezők nem segítenek be. Ráadásul a koalíciós válság kirobbanása sem sokat váratott magára, márpedig az emiatt megnőtt politikai kockázatnak tankönyvszerűen kellett volna megrendítenie a magyar valutát.
Nyilván erre alapozva mondják sokan, hogy már megint fölöslegesen kárognak a bel- és külföldi elemzők, hiszen csak nem állhat túl roszszul a magyar gazdaság szénája, ha ilyen stabil (sőt, erősbödő) a nemzet valutája. És bár az állampapírpiacunkon keletkezett némi galiba, annak oka alapvetően külső tényezőkben, jelesül az amerikai hitelválság tovagyűrűző hatásaiban lelhető meg. Vagyis a magyar gazdaság alapvetően rendben volna, a költségvetési konszolidáció és az eddigi strukturális változások nyomán már jó útra tért a korábbi eltévelygés után.
A közhiedelemmel szemben nem kenyerem a károgás, mégis kénytelen vagyok lehűteni azokat, akik a forintárfolyam aktuális állása és néhány kedvező adat láttán hajlamosak elhinni azt, amit most éppen a kormányfő is szeretne velünk elhitetni: hogy túl vagyunk a nehezén, eztán már kényelmesen galoppozhatunk tovább a konvergencia (magyarul: felzárkózás) útján. Velük szemben - és sok gazdaságelemzővel egyetemben - én úgy látom, hogy néhány egyensúlyi mutató (államháztartási egyenleg, folyó fizetési mérleg) javulása ellenére sem vagyunk még rajta azon a pályán, amely a fejlett világhoz (mondjuk például az EU régi tagországaihoz) történő lassú felzárkózás esélyével kecsegtetne.
A kettős látásmódra az adhat alapot, hogy néhány jelenség közelről nézve kedvezőnek tűnik, kicsit nagyobb rálátással azonban az aggasztó vonások is felsejlenek. Paradox jelenségek közepette valóban nehéz eligazodni a gazdaságban: ki-ki megteheti, hogy saját ízlése szerint értelmezze azokat. Itt van például a külgazdasági paradoxon, amely kettős csavart is mutat. A főbb exportpartnereink (az EU és azon belül főként Németország) növekedésének lelassulása ellenére a magyar kivitel 16 százalékkal nőtt tavaly, ami komoly szerepet játszott egyfelől abban, hogy a lanyha beruházások és a csökkenő fogyasztás ellenére - ha szerény mértékben is, de mégiscsak - nőtt a magyar gazdaság, másfelől abban, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya csaknem teljesen elapadt. Ráadásul a dinamikus export miatt a folyó fizetési mérleg - szokásától eltérően - tekintélyes áruforgalmi aktívumot mutatott, ami a növekvő adósságszolgálat mellett is ötmilliárd euróra mérsékelte a folyó hiányt. A magyar gazdaság finanszírozásának perspektívájából nézve a külgazdasági fejleményeket mégsem lehetünk nyugodtak, mivel - nettósítva - csaknem négymilliárd euró tőke távozott az országból (főként az ún. portfólióbefektetők bő ötmilliárd eurónyi részvényeladásai miatt), ami megnövelte az ország külföldi adósságállományát, és kedvezőtlenül hatott az ország kockázati megítélésére.
Hasonlóképp ellentmondásosan alakult az államháztartás helyzete. A deficit jelentős mértékben, a GDP három százalékával csökkent tavaly, ennek ellenére nemcsak az államadósság, hanem a GDP-arányos adósságráta is tovább nőtt. Ráadásul a hitelpiaci válság miatt likviditási zavarba került külföldi befektetők magyar állampapír-eladásai pont akkor nyomták föl a hozamszintet, amikor végre a mindenki által megszenvedett, fegyelmezett költségvetési politika gyümölcsét szerettük volna learatni. Így a megemelkedett kamatszint is növeli az adósságszolgálatot, ami megnehezíti, hogy a kormány fokozatosan mérsékelje az ország versenyképességét is rontó magas elvonásokat.
A csökkenő külkereskedelmi és államháztartási hiányok ellenére tehát - paradox módon - nemhogy lazult volna, de még erősödött is az ország kiszolgáltatottsága a pénzügyi befektetőknek: a növekvő eladósodottság és külső finanszírozási szükséglet még sérülékenyebbé tette a magyar gazdaságot. A sérülékenység mutatója alapján a csapnivaló hetedik helyezést értük el az ún. feltörekvő országok 40 tagú csapatában: még Bulgáriát és Lengyelországot is megelőztük, nem beszélve a külső finanszírozásnak kevéssé kiszolgáltatott Csehországról és Szlovákiáról. Lehet erre legyinteni, mondván, hogy hiszen szárnyal az exportunk, és az idén már a gazdaság növekedése is meglódulhat, de az önámítással sajnos semmire nem megyünk.
Ugyanígy tudomásul kell vennünk azt is, hogy a magyar gazdaság fejlődését és az elviselhető finanszírozását biztosító körülményeket csak részben alakítja a magyar kormány. A gazdaság növekedése és exportja jelentős mértékben néhány multinacionális vállalattól függ, köztük például a Nokiától, amely - más társaihoz hasonlóan - már megmutatta (legutóbb Németországban), hogy a hatékonyabb működés kedvéért könnyedén odébbáll egy olcsóbb országba. És ami legalább ilyen fontos: a hazai megtakarítások alacsony szintje és a (még mindig) magas államadósság miatt a magyar gazdaság finanszírozása vészesen függ a külföldi pénzügyi befektetők kényétől-kedvétől, illetve az őket orientáló hitelminősítők ítéletétől. A befektetői jóindulat persze kellően vonzó kamatfelárral megvásárolható, ennek árát azonban az adónk mellett a gazdaság lelassulása is bánja.
Egy sérülékeny gazdaságot a szokásosnál is jobban megzavarhat a befektetők nem mindig kiszámítható viselkedése: hol az indokoltnál is optimistábbak, hol meg a pesszimista hangulat uralkodik el rajtuk. Ráadásul a "csordaszellem" is jellemző rájuk, így az sem meglepő, hogy a feltörekvő országokat csoportként kezelik, és gyakran együtt sír és nevet a majd' négy tucat felzárkózni vágyó ország. Ez most éppen előnyös, mivel fölfelé húzza a forint árfolyamát. Ha viszont mégis különbséget tesznek közöttük, abból nem jövünk ki jól, mert a forint kockázati megítélése az utóbbi időben inkább hasonlít a török líráéra, mint mondjuk a szlovák koronáéra, amelyet a jövő évtől már jó eséllyel az euró vált fel.
Egy olyan mértékben nyitott és sérülékeny gazdaság, mint a magyar, aligha tudja magát kivonni a nemzetközi befektetői hangulat hatásai alól - legyen az éppenséggel jó vagy rossz. A hibás gazdaságpolitikát szerencsés esetben felülírhatják a kedvező környezeti hatások, jó hátszelet adva a rosszul kormányzott ország vitorlájának. És ugyanez, sajnos, fordítva is bekövetkezhet: a nagy nemzetközi viharok (amilyenek mostanában a jelzálogpiaci válság újabb és újabb fuvallatai) könnyedén megtépázhatják még egy (tegyük fel) jó úton haladó gazdaság hajóját is. Nemigen tehetünk mást, mint rezignáltan tudomásul vesszük, hogy nem a magyar kormány, de még csak nem is a magyar ellenzék fújja mifelénk a passzátszelet.
