Egotrip

Mert a sport most, Athéni Olümp, érzület lesz, józan eszemnél voltam, s két - ah, aktualizálás az élet sója! "a" tematikus lapszám! - sportos felkérést is rajzokkal elégítettem ki (remélem!), itt az olimpiai köröket mindenféle változatban produkáltam. Például négy karikából bringást, ahogy zúdul, felette az ötödik karika a nap, az áldó, mely szegény Pantaninkra egy reggel nem így virradott. (Aztán még egyszer végképp nem.) Vagy Hérakleitosz is jól bejött: a hullámzást duplán rajzoltam, így ha nem is öt kör lett (öt ilyen hullámpáros készült), hanem öt vízszintes helyzetû tojás, sebaj, hû voltam az Örök Változás Mesteréhez, vagyis birodalmába iktattam a szent jelvényt. S tovább, tovább. Talán megjelennek, látni lehet majd, másutt, jobb s elegyesebb sikereimet. Rajzoltam, ahogy az általam oly sokat pedzett, kipedzett, kezdett és kikezdett Humor (Irónia, a humor irónja, hogy nagyon gyenge legyek) általában mellébeszélés (is lehet); vagy nem akarja kimondani az illetõ, amit ki akarna mondani, vagy nem lát tisztán maga se, és akkor jobb is; a humor huncut dolog, de úri dolog (mi az?), néha úri huncutság.

Már régen elmúlt húsvét, de a locsolóversek maradtak, mint az is, amit csodálkozó kisgyerek pózban, felnõtt szereplõvel kell elõadni: "Zöld erdõben jártam / a lakást bezártam / a kulcsot elhagytam / itt maradhatok egy kicsit?"

A múltkor zsörtölõdtem itten, hogy a nyelvrokonságot sokan olyasmire akarják fölhasználni, amire nem alkalmas, tehát hogy népek származását, karakterét, értékét (vagy értéktelenségét) bizonygassák vele. Ettõl azonban a nyelvrokonság még roppant izgalmas dolog, mint minden tudományterület, hiszen ez is rejtett összefüggéseket mutat föl, és az ember azt mondja: nahát, ki hitte volna!

Egy rokonom az 1950-es évek elején minden este elalvás elõtt elõvette a furulyáját, eljátszott egy magyar népdalt, majd felsóhajtott: "Ez már a kommunizmus, vagy lesz még rosszabb is?"

Ne engedd, hogy eltûnjön a Nap

Bizonyára mindenki látott már kisgyereket, ahogy toporzékolva próbálja rávenni szüleit: vegyenek neki valamit, mondjuk vattacukrot. Az ilyen gyerekek meglehetősen érzéketlenek szüleik érveire, netán anyagi lehetőségeire. Egy fejlett társadalomban viszont éppenséggel el lehetne várni, hogy a szereplők, érdekcsoportok tudatában legyenek: érdekeik nem egyenlőek a közjóval, és gátlástalan érvényesítésük többnyire mások érdekeit sérti.

1980-ban, amikor Bonzo meghalt, az ország legjobb dobosa egyet még párbajozott Balogh "Szivacs" Jenõvel az Ifiparkban. Utána csúzlival kilõtte az ORI-székház egyik ablakát, átment a Muskátliba, kért két konyakot, és megcsókolta Beamter Bubi kezét. Végül egy intézetis csajjal, két üveg cseresznyével és a Zep-kettõvel felszerelkezve kivitette magát taxival a Hazai Fésûsfonóba, és bezárkózott az ifjúsági klubba, ahol a banda próbált.

Most, hogy a nemzetközi jog szerint elháltuk a házasságot, ágytól-asztaltól csak ásó, kapa és a nagyharang választhat el minket. Meg két apróság: a Schengen és az euró. A határok számunkra még nem váltak virtuálissá: hiába elég útlevél helyett személyi, a regisztrációt most sem ússzuk meg, legalábbis az elsõ schengeni határállomásnál. Igaz, most már a rideg "többiek" feliratú kapu helyett az identitás melegét nyújtó "EU-tagok" feliratúhoz sorolhatunk be, a közös ágy biztonságát azonban csak akkor élvezhetjük, ha mindenféle papírmutogatás nélkül járhatunk-kelhetünk az Európai Uniónak nevezett 25 országban. Addig, hiába van házassági papírunk, éppúgy ágyrajárók vagyunk, mint a hitvesi ágyat nélkülözõ szeretõk. Amilyen a mi formánk, még az sem zárható ki, hogy soha nem tapasztaljuk meg a schengeni meghittséget, mert mire bejutnánk, a terrorizmus fenyegetése visszaállítja a merev határokat. Elvégre fölöttébb logikus, hogy a terrorveszély jegyében formálódó rendõrállamok a maguk rendõreiben és rendõrállami polgáraiban bízzanak a legjobban.

Promalee el lett határozva, de majdnem az lett, hogy mégse lett fogadva. Ilyen az, ha nekem külön elhatároznom kell valamit: üldögéltem fényes télutó-idõn (Cheltenham, az ugri-futi fesztivál mindig március második hetében kedd, szerda, csütörtök), esõfelhõszegélyekkel ragyogott a hideg napfény, Bentley csikordult fel a murván, japánok ették a fásztot, meg-meghúztam üvegem, akkor és még 4-5 hónapja is, bírtam a bor ízét, eleve a borszerûséggeli ínyérintkezést. Ez is elment.

A nyelvrokonság rengeteg embert érdekel. De miért érdekes a laikusnak egy szakmai kérdés? Az embereket mérsékelten szokta felizgatni, hogy a hagyma és a liliom rokonok, hogy a higany is fém, a Neptun viszont nem csillag, hanem bolygó, és egy folyón a felsõ- szakasz lejjebb lehet, mint az alsó- szakasz.

A tömeg a kordonnak préselõdik, rémült ronaldinhós gyerekek apukák nyakában, nyissátok ki, barmok! Európa! Kordonrácsok dõlnek s a nép boldogan özönöl Európába. Teli a stadion, zászlók, himnusz, K. Dezsõ, nem szokta, énekli. Felsõ karéjból gombfoci, sárgák játszanak a pirosakkal, K. Dezsõ a füvet nézi, gyönyörû, a Napkeleti pályaudvar felõl repülõ érkezik, eltûnik az estében, egy piros mezes még elrúgja a labdát estében, tömeg õrjöng. Csak a góloknál iszunk, rozspálinka, a szünetre elfogy az elsõ üveg.

A kísérleti pszichológia egyik fontos megállapítása, kicsit vulgárisan fogalmazva, hogy az ember hülye helyzetekben hülyén viselkedik. Például az elõzõ rendszerben a rendõrök gyakran kerültek hülye helyzetekbe. Ha a rendõr nem a rendet, hanem a rendszert védi, nem tehet mást, mint hogy hülyén viselkedik. Kínjában olyanokat kérdez, mint "na, hová lesz a menés?" Meg is kapja a választ: elterjednek a rendõrviccek. Ezek mára szerencsére lényegében kihaltak. Ma, ha egy rendõr netán hülye, akkor nem azért hülye, mert rendõr, hanem azért, mert saját eszûleg az.

Erõsen habozom, hogy merjek-e írni az emberi gyarlóság egyik végsõ fokáról. Elvégre az olvasó talán hisz az Emberben. De mégis: egyesek a munkahelyi telefonjukról magáncélú hívásokat is bonyolítanak.

Lóverseny-dolgokban szegény, jó gyarló hírem-nevem azzal egyenes arányban, sőt, mértani sorok sebességével lépést tartva növekszik, ahogyan én magam a lóverseny angol-ír dolgaihoz egyre kevésbé értek. Sőt! E visszafejlődésem a szorzatok örök tulajdonságai szerint, már ahol a szorzatoknak ilyen a tulajdonsága, észre nem vevődik, mert mint a már rég kihunyt csillagok fénye, elérkezik adott helyekre, fejlődés jeleként, hogy volt egy hapsi, aki decemberből megszúrta Promalee-t (anyja Oralee), mert hogy az írhoni ugri-futi ló így-meg-úgy, és az idomár meg a zsoké tudja már, milyen hibák küszöbölendőek, s ha jövő márciusban a cheltenhami fesztiválon, melyet ez a hapsi (csekélységem) a londoni Piccadilly (ah!) környékéről, kihalt délután csodált, esni fog az eső aznap éppen (és esett!), alkalmasint rá lehet tenni ennyit meg ennyit, és ezt már mind írtam. Tétre (győzelemre) mily kivételes szépet kerestem.