Azt is jól tudjuk, hogy a kétharmad nemcsak Strasbourgban, hanem a Kossuth téren is használatos: sarkalatos törvényeket a jelenlévők, alkotmányt a jogosultak szavazatainak kétharmadával lehet változtatni. Miért? Tud-e a szavazásokat axiomatikus, azaz magyarázatra nem szoruló eszközökkel vizsgáló, a matematika és a politikatudomány találkozásánál fekvő szavazáselmélet valami általánosat és meggyőzőt mondani arról, miért helyes egyes ügyek demokratikus eldöntésekor éppen kétharmados küszöböt előírni?
Ha demokratikus szavazásról beszélünk, szinte mindig az egyszerű többségi szavazás jut eszünkbe: amelyik alternatívát többen támogatják, azt fogadja el a közösség, tiszta sor. E megoldás mellett lehet egy sor, matematikai nyelven is jól megfogalmazható érvet felhozni. Például: ha nem akarunk sem a szavazásra feltett alternatívák, sem a szavazók közt különbséget tenni (néhány további feltétel teljesülése mellett), csak a többségi szavazás jön szóba – ez a May-tétel. Vagy: akkor választjuk az egyszerű többségi módszert, ha a szavazás ellenérdekelt csoportok közötti csata lesz, és akkor kell eldönteni, hol legyen a küszöb, amikor még nem tudjuk, melyik csoportba kerülünk majd (Rae–Taylor-tétel). Vagy: ha a szavazás útján a polgárok agyában szétszórt bizonytalan tudást akarjuk biztosabb közös tudássá konvertálni, egy sor egyéb feltétel fennforgása esetén megint csak az egyszerű többségi szavazás a legjobb módszer (ez Condorcet esküdtszéktétele).
A másik szavazási szabály, ami mellett erős általános elméleti érvek szólnak, a másik véglet. Ez a szavazás eredményességét teljes egyhangúsághoz köti: ilyenkor a küszöb az összes szavazó egyetértése; azaz mindenkinek vétójoga van. Világos, hogy ilyen szabályok mellett csak olyasmit fogadnak el a szavazásban részt vevők, amit mindannyian hasznosnak látnak.
Mind a két szabálynak megvan a maga jó néhány hátulütője is. Az egyszerű többség lehetővé teszi, hogy a szavazók kicsit több mint fele kisemmizze a többieket; ráadásul a két lehetőség között, amiről a szavazás szól, nem enged meg aszimmetriát. Márpedig sokféle helyzet állhat elő, amikor igenis azt szeretnénk, nehezebb legyen az egyiket választani, mint a másikat. Ilyenek a nagy horderejű, sokakat érintő, az egész közösség együttműködésének hosszú távú kereteit érintő ügyek; vagy amikor a biztos status quóval szemben bizonytalan, új tervet bocsátunk szavazásra. (Vagy amikor az uniós móres sorozatos, ismételt megsértése miatt akarunk megróni egy tagállamot.) Az alacsony, 50 százalék plusz
1 szavazatos küszöb ráadásul, ha nagyon heterogének a szavazók preferenciái, viszonylag nagy hatalmat ad annak a kezébe, aki eldönti, milyen sorrendben teszi fel szavazásra a választható lehetőségeket.
Mindezzel szemben az egyhangúság (vagy ahogy a lengyel történelemből megtanultuk, a liberum veto) mellett a döntések – különösen sok szavazó esetén – legalábbis rengeteg időt és a vétóval zsarolni nem szégyellő összes szereplővel kötendő alkuk sorát igénylik. De a lehető legmagasabbra emelt küszöb a nagyobb létszámú közösségekben gyakorlatilag teljes döntésképtelenségre vezethet – ugyan mihez lehetne megszerezni az EP 750 képviselője mindegyikének egyetértő szavazatát?
Hogy valamely konkrét törvényhozásban és konkrét döntéstípusban a fenti érvek közül melyik mennyire erős, arról a választásmatematikus nem tud in abstracto állást foglalni. És nem is az ő dolga. A modellek közti választást a szavazók és az alternatívák száma, meg a képviselők alkudozással töltött idejének ára dönti el – és főleg a tét nagysága. De az ilyen dilemmák esetén gyakran felmerül, hogy a legkisebb rossz az arany középút: a szavazáskor állítsuk a küszöböt valahova az 50 százalék plusz 1 szavazat és a teljes egyetértés közé.
De azon belül hova?
A fél és az egész között félúton épp a háromnegyedes többség van; egy speciális, kicsit elborult, de szellemes végtelendimenziós modellből 63,212 százalékos küszöb fakadna. De az elmélet által felszolgált igazi válasz ez: attól függ. Mivel a szavazási szabályokat egyértelműen előre kell leszögezni, és mivel a kevésbé matematikai hajlamúaknak a kis számok hányadosaként előálló közönséges törtek természetes határnak tűnnek („minden háromból kettő kell, hogy egyetértsen”), egy sor törvényhozásban és egy sor kérdésben a kétharmados küszöb honosult meg.
De jó, ha tudatában vagyunk: ennek elfogadása mögött nincs magasabb elvi megfontolás; és azt se gondoljuk, hogy a küszöb egyik vagy másik változata „természetesebb” vagy méltányosabb, mint egy másik verzió lenne.
A kétharmad csak illusztráció. Az egyszerű többséget meghaladó szavazási küszöböt, akár a demokratikus döntéshozás többi szabályát, nem absztrakt politikai elvek és nem a matematika szigora teszi morálisan elfogadandóvá, és végképp nem az, hogy egy másik törvényhozásban mi az úzus. Hanem az, hogy a szavazás előtt megismerhető, és hogy legitim módon fogadták el – esetünkben az EU alapszerződésének és az EP házszabályának részeként. És ha vita van róla, az is előre elfogadott, legitim procedúrában rendezhető. Fair, elvesztett meccs után dühöngve „nem ér!”-t kiáltani pedig nem államférfi reakciója, hanem neveletlen, akaratos hatévesé.
