A kérdésre, mely sokunkban megfogalmazódott az elmúlt hetekben, már hallom is a választ: hogyan is lehetne ezt számon kérni, hiszen egy kormány csak akkor tud lépni, ha elég információ áll a tárgyban a rendelkezésére. Van ebben igazság – de jó kérdés azért akad még bőven.
Epidemiológusok az elmúlt két évtizedben többször is figyelmeztettek az új veszélyekre. Sőt, voltak köztük olyanok, akik még egy Covid-19-hez hasonló dinamikájú és mortalitású globális járványt is előre jeleztek. Vajon miért nem vették ezt a tudatukba a döntéshozók szerte a világban? Hogyan történhetett meg, hogy az Egyesült Államok ennyire nem érzékelte a probléma súlyát? Jó válasz ezekre a kérdésekre nincs még, összeesküvés-elmélet annál több akad. Némelyik alól kilóg a lóláb: azt a vak is látja, hogy Trump elnök a gyenge járványkezelési teljesítményéért rá háruló felelősségét akarja a WHO-ra és Kínára tolni. Örülhetünk, hogy nálunk nem fájt jobban a Covid-19, mert akkor mi is megtudhattuk volna, hogyan csempészték be ürgebőrben a vírust Soros György szervezetei Magyarországra. Az összeesküvés-elméletek, ahogy a pénzügyi válságok tömegpszichológiája arra figyelmeztetnek: a ritka, de súlyos válságok előrejelzésében a tömegek bölcsessége sem segít, mi több, ilyenkor félrevezetően megnyugtató lehet az, amit a közösségi média sugall.
Mérhető volt a baj
De nem segített a helyzeten az sem, hogy a WHO csak jó pár héttel később tudott értelmes állításokat megfogalmazni, mint a feketehattyú-jelenség névadója, a pénzügyes Nissam Taleb. Sőt, egy kis epidemiológiai startup már Taleb előtt, január elején be tudta lőni a járvány terjedésének útját és dinamikáját. A Bluedot – ellentétben a WHO-val – az előrejelzéshez maga gyűjti az alapadatokat: helyi információkat, blogbejegyzéseket figyel és szelektál, majd ezekből és más tényezőkből, például repülőjegy-foglalásokból von le következtetéseket. A vietnami kormány is gyorsabban reagált, mint a WHO – a korábbi, madárinfluenzáról szerzett tapasztalataik segítették őket, és azt is tudták, hogy a kínai kormány akkor több mint fél évig visszatartotta az információkat. Kínát amúgy is jól ismerik, így végül arra jutottak: nagyobb a baj, mint ami látszik, majd leállították a közvetlen repülőgép-forgalmat Vuhannal, és megkezdték a célzott védekezést.
Súlyos járványok és nagy természeti katasztrófák ritkán fordulnak elő. A kormányok erre és a tapasztalatok hiányára szoktak hivatkozni – de sokan emlékszünk még a 2004-es délkelet-ázsiai cunami idejéről arra a tízéves brit kislányra, aki a családjával nyaralt Phuketen. Amikor a tenger hirtelen ijesztően visszahúzódott az árhullám előtt, szólt, hogy ez neki nagyon gyanús, és most tanulta ezt a jelenséget földrajzból. Nemcsak a szülei, hanem mások is meghallották, amit mond, és többen hazaballagtak. Ők túlélték a következő órát, akik maradtak, meghaltak. Ha a parti őrség is rendelkezik ezzel az általános iskolai földrajzi ismerettel, vagy lett volna megfelelő utasításuk, tízezrek maradnak életben. De miért kell brutális katasztrófa ahhoz, hogy ezt a nem bonyolult összefüggést, az egyértelmű jelet jól tudjuk értelmezni? Miért, hogy a közelmúlt tapasztalatainak optimista kivetítése elnyomja a ritka, de kiszámítható katasztrófák előrejelzését, és így megakadályozza a felkészülést?
A 2006-os augusztus 20-i tűzijátékot sikerült szélviharban megtartani – öten meghaltak, több százan megsérültek és jelentős anyagi kár keletkezett. A hírek szerint előtte a budapesti vezetés attól rettegett, hogy szégyenben marad és szétszedi őket a sajtó, ha nem lesz vihar. Ha lett volna protokoll a veszélyhelyzetre, akkor ez katasztrófavédelmi ügy és kész. Azóta nyilván lett, ahogy felállt egy profi szökőárriasztó rendszer is Délkelet-Ázsiában. De ezek a történetek is azt igazolják: a kis valószínűségű, súlyos, de a korábbi információk alapján mégsem teljesen váratlan – és ezért fekete hattyúnak sem nevezhető – esetekre sem készülnek forgatókönyvek addig, amíg nem sokkol minket valami.
Az információk ismeretéből ráadásul nem következik automatikusan a cselekvési terv. Még ma sem tudjuk eldönteni azt, hogy a svédek jól tették-e, hogy a „laza” járványügyi intézkedések mellett döntöttek – két homlokegyenest ellenkező modellezési eredmény kering mostanában erről, ahogy azt sem sikerült még eldönteni statisztikai eszközökkel – nemhogy orvosi szempontból –, hogy a BCG-oltás milyen védettséget nyújt az új vírus ellen. Ráadásul a múltbeli adatok elemzése és a jövőbe látás képessége nem ugyanaz. Önmagában a szakértői előrejelzésekkel sem mehetünk biztosra, mert – Philip Tetlock nagymintás kutatásai alapján – átlagosan alig eredményesebbek, mint a laikus jóslatok.
Ha a járvány kitörésekor kevésnek tűnt is az információ, a gazdasági válság esetében nem panaszkodhatunk. Legalábbis első ránézésre nem, hiszen a nagy nemzetközi elemzőcégek elárasztanak minket adatokkal. A visszaesés jobb esetben 5, rosszabb esetben akár 8 százalékos lesz, a fejlettebb országokban átlagosan 2 százalékponttal ennél is nagyobb. A járvány a munkahelyek 80 százalékát érintheti. De borzongásból sosem elég. Robert Schiller Nobel-díjas közgazdász szerint, ahogy a nyugati kormányok januárban és februárban alábecsülték a vírus jelentőségét, úgy a gazdasági válság jeleit is sokan túl optimistán értelmezik. A spanyolnátha után sem V, hanem U alakú helyreállítási görbe rajzolódott ki, az 1929-es pénzügyi válságot pedig W rajzolat követte: hiába javult a helyzet 1930-ban, még két év súlyos recesszió jött.
Ha a közgazdászokat kérdeznék…
Ez a mostani gazdasági válság más, mint az előző: inkább hasonlít a természeti katasztrófák utáni állapotokra, amikor bizonyos szegmensek, beszállítói láncok sérülnek, és nem az egész gazdaságot fertőzi el egy pénzügyi válság. Ahogy a járványokról, úgy a gazdaságról is vannak új adatbázisok és hozzá korszerű analitikus eszközök, amelyek most segíthetnek. Itthon is. Ezek a makroszint alatt vizsgálnak egyes ágazatokat vagy hálózatokat, s jól modellezik a beszállítói láncok vagy a munkaerőpiac elakadását. A segítségükkel például azonosítani lehet azokat a kulcságazatokat, amelyek széles körben befolyásolják a gazdaság működését, és amelyekre nagyobb figyelmet kell fordítani a védekezésben. Ahhoz persze, hogy sikeres legyen a kormány, Magyarországon is érdemes lenne bevonni a közgazdászokat. Eddig ugyan minden módon próbálták őket ellehetetleníteni, de a munkakapcsolat helyreállítása szép feladat lehet valamelyik miniszternek. Együtt szétszálazhatnák például azt is, mi a mostani leállás hatása és mi az, ami az elmúlt két év lassulására vezethető vissza. Hiszen már tavaly is láttunk aggasztó fejleményeket egyes ágazatokban. És azt sem ártana modellezni, hogyan hat majd ránk a kínai és amerikai kapcsolatok romlása vagy az Európai Unió járvány utáni disztópikus állapota.
A magyar kormány és a miniszterelnök nagyon nyugodtnak tűnik. Nem értem, mitől azok – hacsak nem saját propagandakampányuk hat így rájuk. A kormányfő talán azt gondolja: a gazdasághoz is ő ért, jobban, mint a közgazdászok, akik az elefántcsonttoronyban tespednek és fogalmuk sincs, hogyan lehet felpörgetni a gazdaságot. Pedig ha nem kommunikál a kormány a közgazdászokkal, az legalább akkora baj, mint amikor járvány idején megkerüli az epidemiológusokat. Kész megoldások ugyanis nincsenek – de sok mindent lehet és kell modellezni. Nem ezoterikus elméletgyártókra, hanem a szaktudomány bevonására van szükség. És igen, újra el fogják mondani azt, hogy a közmunka a kutatási eredmények alapján nem a leghatékonyabb foglalkoztatáspolitikai eszköz, mert sokszor baj volt az elvégzett munka minőségével, és a résztvevők zöme bennragadt a kényelmes rendszerben. Vagy azt, hogy az új Növekedési Hitelprogram nem teremt automatikusan új beruházásokat, ahogy az előző is kezdetben a régi, drága hitelek kiváltását szolgálta. De ez is része a közös munkának. A kellemetlen tényekkel jobb előbb szembenézni, mint akkor, amikor már nincs hova menekülni a gazdasági cunami elől.
