László Géza: Visszajátszás

Évértékelő

Gazdaságpolitikai évértékelést tartunk. A duguláselhárítóval. János azt mondja, hogy ő nem politizál, nem tartozik sem ide, sem oda, de ami nálunk folyik, az nincs rendben.

(Mondjuk ezzel a politikai hozzáállással oda nem is lehet tartozni, csak ide, de most nem erről akarok írni.) Szerinte a múlt év azért volt szörnyű, mert a kormány teljesen kiszámíthatatlanná tette az életét. Nem érti, miért kellett felrúgni a katát ahelyett, hogy sávos rendszert vezettek volna be. Aztán ez a rezsivariálás, meg az ársapkák. Miért nem lehet kiszámítható feltételeket teremteni? Minek ez az összevisszaság?

Teljesen igaza van: 2022 a kapkodó beavatkozások éve volt. Először előrefelé, aztán vissza: a választások előtt terülj, terülj, asztalkám, utána kemény megszorítások. A kormányfő és a kormány persze nagyon büszke a tavalyi növekedési számokra. A 4–5 százalékos adat vagy az alacsony munkanélküliségi mutatók valóban nem mutatnak rosszul, és a vállalatok körében végzett közvélemény-kutatások is arról árulkodnak: jók lettek a 2022-es eredmények. De mielőtt elégedetten hátradőlnénk – van itt néhány makroadat, amelyek nagyon aggasztó képet mutatnak.

A legutóbbi mínuszos negyedéves GDP csak a kezdet. Az infláció már az év eleje óta magas, és az év végén ebben – ársapkás kozmetikázás ide vagy oda – uniós rekorderek lettünk. A gyors árváltozású tételek kiszűrése után kapott ún. maginfláció magas értéke még ennél is csúnyább képet fest: azt jelzi előre, makacs infláció várható 2023-ban. Súlyos gond a kereskedelmi és a folyó fizetési mérleg hiányának a növekedése és a cserearányok romlása. A forintárfolyam is nagyrészt emiatt mutatott ilyen extrém kilengéseket. A mostani kisebb amplitúdókról pedig tudjuk, hogy az árát magas kamatok formájában fizeti meg az állam. Ja, és van itt még egy adat, amelyről amúgy jó időkben ritkán hallunk, de mostanában annál többet: a magyar devizatartalékok szintje.