Szeptemberben a Tate Modernben sokadmagammal volt szerencsém megünnepelni Maurer Dórát: leginkább a művészt, de azért az intézményt és azokat is, akiknek szerepük volt abban, hogy ez a kivételes esemény létrejöhetett – egy magyar művésznek nyílt közel egy éven át tartó, majd’ a teljes életművet átfogó kiállítása a világ egyik legfontosabb kortárs művészeti múzeumában. Másnap London ismert, jó nevű magángalériájában tartottak Maurer-vernisszázst. Ez már másik világ volt – az üzlet állt a centrumban. Az itt elhangzó köszöntőbeszédben kevesebb volt a finom szakmai részlet, a nevekkel is meggyűlt a galériatulajdonos – egykori bankár – baja, de a fontos gyűjtőit kiszolgálta: megismerhették a művészt és személyesen is bekapcsolódhattak a történetébe.
Mi lehet ennek a mostani kettős – művészeti és üzleti – sikernek a titka?
Az egyik ok minden bizonnyal az, hogy megnövekedett a múzeumi és kereskedelmi érdeklődés a 60-as, 70-es évek magyar képzőművészete iránt. Izgalmas korszak volt ez mifelénk, amikor a politika picivel több teret engedett a művészi szabadságnak. Újra születhettek absztrakt és koncept munkák, életre kelt a művészeti underground, rövidebb-hosszabb időre a tűrt zónába csúszott át az, ami korábban tiltott volt. Rivaldafény és konfetti azért nem volt, inkább csak kis baráti közösségek és egyik napról a másikra élés. Maurer Dóra, aki a házassága okán szabadon közlekedett a nyugati határon, a 70-es években Bécshez képest Budapestet sokkal inspirálóbb közegnek tartotta. Szerencsés volt, mert láthatta, hogyan újul meg a képzőművészet a határon túl. Hazahozta ezt a tudást, és az „új művészet” kibontakozásának egyik motorja lett. Érdekes módon ebből a magyarországi pezsgésből a határ túloldaláról szinte semmi sem látszott – pedig a 70-es években néhány szocialista ország már felkapaszkodott a progresszív európai művészet térképére.
Gondolhatnánk, hogy a rendszerváltás után jött az áttörés – de nem. A művészetmenedzsment, a galériák világa kis lépésekben fejlődött, és a virágzó aukciós házak is inkább a klasszikus vagy a korai modern hagyományra fókuszáltak. A kortárs művészet nem dúskált állami pénzben sem, inkább csak jó szándékkal kellett beérniük. (Később, 2010-től már az is elfogyott.) Akkoriban – a maguk szűkös anyagi keretei között – a magángalériák vették át azt a szerepet, amit az államnak kellett volna vinnie a kortárs művészetben. Együttműködtek, jó kiállításokat csináltak, nemzetközi kapcsolatokat építettek. Lassan, de biztosan bővült a gyűjtők köre is, akik közül néhányan már merészebb munkákat is szívesen hazavittek. Meglepően fontos szerepe volt ebben azoknak a jótékonysági aukcióknak, ahol egy jómódú és adakozásra nyitott kör ismerkedhetett a kortárs művészet egyre igényesebben válogatott anyagával. A magyar kortárs gyűjtők közül 2010 után néhányan elismerésre méltóan aktív szerepet vállaltak az olyan intézmények kelet-európai akvizícióiban is, mint a Tate vagy a Pompidou.
De miért pont Maurer Dóra lett a generációjából a legsikeresebb?
Barabási Albert-László A képlet c. ambiciózus kvantitatív munkája szerint a képzőművészetben a siker titka a tehetség és a munka mellett a hálózatépítés. Ha a művész nem tesz szert korán megfelelő kapcsolatokra, nem jut el jelentős galériákhoz, akkor aligha fut be nagy pályát. (Az, hogy a művész jó legyen, ebben az összefüggésben alapfeltétel; Barabási igazából arra keresi a választ, hogy a jók közül ki lesz sztár.) Maurer sok progresszív művésszel épített kapcsolatot itthon és külföldön, és már fiatalon is színvonalas helyeken állíthatott ki. A tanítás sok magyar művész életében fontos szerepet játszott, Maurer Dóráéban különösen – az elmúlt évtizedek alatt a tanítványainak se szeri, se száma. Motorja volt sok projektnek, számos összegző munka születésében vett részt. Sok médiummal kísérletezett, és ezekből általában figyelemre méltó eredmények születtek. Így aztán, amikor az ezredfordulón valahol Európában az egyszeri kurátor arról faggatta művész ismerőseit, hogy kit ismernek Magyarországról, Dora Maurert valószínűleg megemlítették. Ennek is szerepe volt abban, hogy a Tate Modern igazgatója, Frances Morris felkereste Maurer Dóra műtermét. Megnyitóbeszédéből kiderült: úgy élte meg az első látogatást, mint a felfedező azt, amikor célba ér. Ettől kezdve személyes ügynek tekintette a Maurer-projektet, nem pusztán rutinfeladatnak; a katalógushoz is ő írta az egyik értő előszót.
Ahhoz, hogy Budapesten ne csak a múzeumi emberek, hanem a külföldi galeristák és gyűjtők is felbukkanjanak, a nemzetközi trend megváltozására is szükség volt. Ebben nagy szerepet játszott a globális válságkezelés utáni pénzbőség, és a világban rég nem látott alacsony kamatszint. Nem csak az ingatlanpiacon, a művészeti termékek piacán is ugrásszerűen nőtt a befektetői érdeklődés – új anyagot pedig leginkább a kortárs művészet kínált. Ehhez a digitális kultúra gyors fejlődése is hozzátette a magáét, akárcsak az új élménykereső fogyasztói életforma és a presztízsfogyasztás terjedése.
Az elmúlt húsz év szempontunkból ugyancsak fontos fejleménye a kísérletező fotóművészet átütő kereskedelmi sikere volt. Európában a 20-as, 30-as évek útkeresése után – amiben egyébként a Bauhaus körének magyar tagjai fontos szerepet vittek – az 50-es évektől bontakozik ki ez a művészeti ág, a fotótechnikával kísérletező művészettől az akciókat, installációkat rögzítő fotóig. Ez a világ izgalmas vadászterülete lett az ezredfordulón az új anyagot kereső művészeti kereskedelemnek. Magyarországon is megjelentek az erre fogékony külföldi gyűjtők, és egyre több magyar is vásárolt fotót. Mindez bajosan alakulhatott volna így a komoly szakmai munka, az archívumok és a kortárs életművek színvonalas feldolgozása, a művészetmenedzsment és a múzeumi világ együttműködése nélkül. Maurer a 60-as évektől az egyik úttörője volt ennek a művészeti ágnak, a Vintage Galéria pedig – amely a fotóművészet magyar tradíciójának megismertetésével és üzletbe fordításával indult több mint húsz éve – ideális partner volt a számára.
S végül még egy fontos fejlemény is közrejátszhatott Maurer Dóra sikerében. Az elmúlt tíz évben a művészet világában ugrásszerűen megnőtt a nők megbecsülése, az idősebb művészek árai épp úgy, mint a fiatalabbak munkájának anyagi feltételei. Az adatok azt mutatják: a világban bemutatott művészek között 2000-ben még csak minden negyedik volt nő, ma már ez az arány inkább egyharmad. Az aukciós piacon a nők eladásainak a Sotheby’s-hez kötődő ún. Mei Moses indexe (ez a művészeti piac újraeladási árainak tendenciáit követi nyomon) 2012 és 2018 között 73 százalékkal nőtt, miközben a férfiaké csak 8 százalékkal. Történt ez úgy, hogy az azt megelőző ötven évben nem volt feltűnő különbség nemek szerint az adatokban. Ebben a kiugró növekedésben a legnagyobb szerepet épp Maurer Dóra korosztálya játssza.
