egotrip

Mélyi József: Pálya a magasban

Ha megvolna, ugye

Egotrip

Déjà vu-nk lehetett: hirtelen megint úszó-világbajnokságot rendeztek Budapesten. Most nem volt óriási csinnadratta, mint 2017-ben, nem épült új uszoda, fából készült állatszobrok sem kerültek ki a köztérre – Szőke Gábor Miklós már rég aranyvonatban utazik –, és a rakparton sem akadályozza majd évekig a forgalmat a toronyugrás hűlt helye.

Most úgy igazából nem is voltunk annyira világraszólók. Igaz, időközben a város már átalakult, új szentélyek nőttek ki a földből, középpontban a Puskás-főtemplommal, s egyáltalán nem véletlen, hogy a Budapesti Multifunkcionális Sportcsarnok hivatalos neve is MVM Dome lett. Az állam és az egyház szimbolikusan a sportban is összenőtt – már régen visszaérkeztünk a főispánok korába.

Nem tudom, élhet-e még valaki, akinek most déjà vu-je lehetett az 1926-os budapesti úszó- és vízilabda-Európa-bajnoksággal kapcsolatban. Az esemény nemcsak Bárány István úszódiadala miatt lett emlékezetes, hanem a magyar vízipóló-válogatott első Eb-címe miatt is. Meg amiatt, mert Horthy Miklós, aki addig inkább a teniszt favorizálta, az újonnan átalakított Császár fürdőben („amely létrejöttét az Irgalmasrend dicséretreméltó áldozatkészségének köszönheti”) először mutatta meg, hogy „egyenesen szívügyévé avatta a magyar válogatott vízipóló csapat ügyét”. A sajtóban az eseménnyel kapcsolatban a sport „nemzetregeneráló” szerepéről írtak, illetve arról, hogy milyen elismerést vívott ki magának „a magyar tehetség, a magyar életképesség és akaraterő a nemzetek kulturális erőpróbái során”.

Horthyt az amszterdami olimpián csalódást jelentő ezüstérem sem tántorította el a Komjádi Béla által vezetett sikercsapat támogatásától, ezért 1929-ben már szinte természetes volt, hogy személyesen nyitotta meg Budapesten az első Klebelsberg Kupát. „A hatos torna várható nagy sikerét mindenesetre be fogja tetőzni az államfő megjelenése, aki, mint az ország első sportembere, ezzel is példát ad a magyar sporttársadalomnak az igazi sportmunka és eredmény elismerésére” – írta a sajtó. Miután csapatunk az olimpiai címvédő németeket fölényesen legyőzve megszerezte az „abszolút győzelmet”, Horthy beszédbe elegyedett a játékosokkal is. Halassy Olivérnél annak csonka lába iránt érdeklődött: „– Nem hátráltatja az úszásban? – Nem, Főméltóságú Uram! – feleli bátran Halassy. – De jobb lenne, ha megvolna ugye? Már úgy értem, hogy a krallnál – s itt mutatja a két kezével a jellegzetes krall ütemet – hiányzik a tempóból az egyik ütés.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.