Várhegyi Éva: Ekotrip

Fejétől bűzlik?

Egotrip

Nem gondolom, hogy minden bűntett elkövetéséért a bűnüldöző hatóságok volnának a felelősek. Ám sokszor kimutatható a nyomozó szervek mulasztása, vagy felvethető a politikai felelősség. Ha csak a most kibukott csalások színhelyét, a pénzügyi szektort nézzük, eszünkbe ötlik néhány olyan eset, amikor a befektetők megkárosításában nem csak az elkövetők voltak sárosak.

A Postabank-ügy vádlottjait a bíróság felmentette ugyan a hűtlen kezelés vádja alól, ám ez keveseket győzött meg arról, hogy a százmilliárd fölé kúszó, végül az adófizetőkre hárított veszteség a politikai pártok összekacsintása meg a (Horn-)kormány és a bankfelügyelet bűnös mulasztása nélkül is létrejöhetett volna. Míg a kiterjedt politikai támogatást élvező Princz Gábor ámokfutása szemérmetlenül, szinte a nyilvánosság előtt folyt, a Kulcsár-féle sikkasztás zárt ajtók mögött, „fedésben” zajlott, de ott is hamar előbukkantak a politikai szálak.

A csalárdságon alapuló pénzügyi bukásokba valahogy közpénzeket kezelő állami intézmények is rendre belekeverednek. A két évtizeddel ezelőtti Lupis-csődben a Honvédelmi Minisztérium pénze veszett el, a Kulcsár-ügybe az Állami Autópálya-kezelő keveredett bele, a minden eddigit felülmúló csalásával most leleplezett Quaestor pedig a külügyi tárcával ápolt meghitt kapcsolatot. De ami még szomorúbb, a helyi közösségek pénzét kezelő önkormányzatok százai buktak az ilyen ügyekben: többük pénze a Globex-csődben veszett el, tömegesen veszítettek a svájcifrank-alapú hiteleken, most pedig a Buda-Cash-vezetők sikkasztása miatt összeomlott kisbankok temették maguk alá sokuk féltve (?) őrzött pénzét. A több évtizedes rossz tapasztalat sem inti őket óvatosságra – igaz, eddig mindig számíthattak a kormány segítségére.

Csalások persze mindig voltak és lesznek, a mások pénzét hivatásszerűen kezelő pénzügyi és befektetési vállalkozásoknál pedig különösen nagy erre a csábítás; emiatt kiterjedt és mély­reható a szektor szabályozása és ellenőrzése. A szolgáltatók gyakran éppen a szigorú szabályokat megkerülő innovációkkal rejtik el a nehezen átlátható kockázatú, az ügyfeleket megtévesztő termékeiket a hatóságok elől. A horribilis veszteségeket felszínre hozó 2008-as hitelválság előidézésében az ilyen „mérgezett” eszközök játszották a főszerepet, amelyek elterjedését a legfelkészültebb felügyeletek is tétlenül nézték. A Buda-Cash-csoport és a Quaestor-birodalom most felszínre került ügyleteiben azonban primitív, ráadásul hosszú évekig folytatott csalásokkal tüntették el a befektetők százmilliárdjait – olyan ősi módszerekkel, mint az okirat-hamisítás, a „kettős” könyvelés vagy fiktív ügyfélszámlák beiktatása. Az ilyen, régi trükkök leleplezéséhez aligha lett volna szükség felügyeleti „innovációkra”: kellő odafigyelés mellett a rendelkezésre álló eszközök is alkalmasak lehettek volna rá, pláne, hogy néhány gyanús momentum már a piaci szereplőknek is feltűnt.

Ezért látszik álságosnak a nagy igyekezet, hogy gyors jogszabály-módosítással tegyék hatékonyabbá a betétesek és befektetők védelmét szolgáló felügyeleti ellenőrzést. Az ötletgazdagságával eddig is brillírozó MNB hovatovább kéz a kézben menedzselné a jelentősebb pénzügyi szervezeteket (javaslatuk szerint működési hiányosságok megállapítása nélkül is vizsgálódhatna a helyszínen), és általában is sűrűbb ellenőrzésre kötelezné magát. Amire persze eddig is volt felhatalmazása: a befektetési vállalkozások ötévenkénti átfogó vizsgálata a – legjobb nemzetközi gyakorlatra épített – hatályos törvény szerint ugyanis nem joga, hanem kötelessége a felügyeletnek. A lehetőség tehát eddig is megvolt a gyakoribb helyszíni ellenőrzésre, sőt, a most napfényre került csalásoknál még príma alkalmak is adódtak rá. A Buda-Cash tulajdonosaihoz kötődő, ám a brókercég által addigra már „kirabolt” takarékszövetkezetek bankká alakulását 2013-ban féléves vizsgálódás után hagyta jóvá az MNB, és a Quaestor kötvénykibocsátásaihoz is rendre felügyeleti engedélyre volt szükség. Az még talán érthető, hogy az engedélyezett 70 milliárdon felüli, 150 milliárd forintnyi fiktív kötvénykibocsátást nem vette észre a hatóság, az viszont már kevésbé, hogy a piaci szintet jócskán meghaladó kamatígéret és a fedezetül szolgáló, nehezen pénzzé tehető ingatlanportfólió nem szúrt neki szemet, holott a kibocsátó a kötvények lejárat előtti vissza­vásárlására is ígéretet tett.

Az MNB az utólag túl lazának minősített szabályozás mögé bújva próbálja felmenteni magát (és akaratlanul bár, de az önálló felügyeleti elődszervezetet, a PSZÁF-et) a felelősség alól. Ripsz-ropsz szigorító javaslatokat dolgoztak ki, hogy szélesítsék az MNB ellenőrzési és intézkedési jogosítványait, erősítsék a folyamatba épített kontrollokat, és növeljék a befektetési szolgáltatók működésének biztonságát. Vannak köztük megfontolásra érdemes javaslatok (a könyvvizsgálat és a belső ellenőrzés szigorítása, az informatikai rendszerek auditálása, magasabb bírságok kiszabása), ám jó tudni, hogy a kiterjedtebb ellenőrzésnek és a nagyobb biztonságnak költségei vannak, amit végső soron maguk a befektetők fizetnek meg.

A legnagyobb biztonságban nyilván akkor volnának a befektetők, ha a pénzügyi és befektetési szolgáltatók minden műveletüket a felügyelő hatóság ellenőrével kéz a kézben végeznék. Az MNB javaslata eddig az abszurditásig nem megy el, de azért jócskán megnövelné a költségeket: például a kötelező ellenőrzések gyakoribbá tétele és a folyamatos felügyelet lehetőségének tágítása mellett a befektetők kártalanítási plafonját is felemelné, minthogy az csupán ötöde a – kisebb kockázat fejében alacsonyabb hozammal is megelégedő – betétesekének.

Rogán Antal ennél is tovább megy: ő már a biztosítást nem élvező, tehát a szép hozamígéretért eleve magas kockázatot vállaló Quaestor-kötvényesek mintegy kétszázmilliárdos veszteségét is a pénzügyi szektor nyakába varrná.
Vagyis a jogszerűen működő szervezetekkel (végső soron a pénzüket náluk elhelyező betétesekkel és befektetőkkel) fizettetné meg a csalók által eljátszott-elsikkasztott lóvét. Hogy milyen alapon? Csak!

A most leleplezett, a hazai pénzügyi szektor elenyésző részét érintő csalások tálalása során mintha a befektetői bizalom megőrzése volna az utolsó szempont. Kezdődött az MNB pánikkeltő információadagolásával, majd az állami ellenőrzésbe vetett bizalmat romboló hátramutogatásával a korábbi felügyeletekre és kormányokra (a nyolcévezést most a tizenötévezés váltotta fel), és folytatódott a személyi összefonódásokat leleplező pártcsatározással. Végül ráleltek a felelősség elkenésének legegyszerűbb módjára: az egész balhét a jogszabályi szigor hiányára fogják, az okozott károkat pedig a veszteségekért legkevésbé felelős bankok nyakába varrják. Nem először – és vélhetően nem utoljára.

Neked ajánljuk