Politikusok szájából buggyannak ki ilyesfajta mondatok, az ember szinte hallja magában, ahogy a falak dobálják ide-oda a visszhangot. Persze ugyanez az ember, aki az előbb szinte hallott, rettenetesen unja már a politikusok mondatait, unja a korokat és a kerítéseket is, és még ennél is jobban unja a visszhangokat. Sokat látott emberként úgy véli, hogy az öregedéssel együtt jár az áthallások számának monoton növekedése. Sőt, úgy látja, hogy a növekedéssel még a monotonitás is együtt nő. Itt van azonban ellenpéldának a pingpong (ennek monotonitása konstans), amelynek egyik legfontosabb jellemzője, hogy az ellenfeleket szigorúan háló választja el egymástól. A háló nemcsak elválaszt, de össze is köt, mondaná az absztrakt hang, amely azonban – erre megtanít a tapasztalat – egy fonák ütéssel könnyen elhallgattatható.
Volt egy kor, amelyben Romániát és Jugoszláviát kerítés választotta el egymástól. A vasfüggöny kinövése volt ez a demarkációs vonal, amelyről a Life Magazine 1953. június 1-jei számában különös szemszögből készült képes beszámoló jelent meg. A fotókon Kikinda közelében, a szögesdrót mellett a bukaresti asztalitenisz-világbajnokságról visszatérő jugoszláv pingpongválogatott tagjai láthatók, ballonkabátban, néhányan napszemüvegben, kezükben bőröndök. Néhány héttel korábban ugyanitt, egy ajtóformájú lyukon bújtak át a kerítésen, így jutottak be a nyugat felé hermetikusan lezárt Romániába. A beszámoló szerint a Sztálin halálát követő enyhülés jegyében a román határőrök metszették fel a szögesdrótot, majd vendégeiket óvatosan keresztülvezették az aknazáron; az első betonútnál a játékosokat autók várták, a legközelebbi vasútállomásról vonaton jutottak el Bukarestbe. A csapatban öten voltak, de a Life Magazine riportjában csak három játékos arcképe szerepel: Josip Gabrićé, Vilim Harangozóé és Žarko Dolinaré. Mindhárman tagjai voltak már a két évvel azelőtti vb-n bronzérmet szerzett csapatnak is, most csalódást jelentett, hogy csupán a hatodik helyen végeztek, így tértek vissza a lyukon át hazájukba.
Josip Gabrić, csakúgy, mint Harangozó Vilmos, szabadkai születésű volt, mindketten a helyi sportélet büszkeségei. Közülük Harangozó volt a nagyobb tehetség, már 1939-ben, 14 éves korában bekerült a jugoszláv válogatottba, ahol testvérével, Tiborral is együtt játszott. A második világháború idején, amikor a határok történelmileg gyorsan tolódtak, Vilmos és Tibor a magyar bajnokságon indulhatott, párosban 1942-ben együtt szereztek aranyérmet, s ugyanebben az évben csapatban is magyar bajnokok lettek a Szabadkai Atlétikai és Torna Club színeiben. Kettejük közül talán Tibor lehetett a jobb játékos, ő már tagja volt – Dolinarral együtt – az 1939-ben, a kairói világbajnokságon ezüstérmet szerzett jugoszláv válogatottnak is. A háború alatt Harangozó Tibor Budapesten volt orvostanhallgató, itt esett át egy mandulaműtéten is, amelynek következtében hosszabb időre lebénult a jobb karja, ebből kifolyólag a pingpongot is abba kellett hagynia. Visszatérve Jugoszláviába folytatni akarta tanulmányait, de a Magyarországon elvégzett szemesztereket hazájában akkoriban nem ismerték el. Mivel nem volt pénze az orvosi kar újrakezdéséhez, edző lett: az ominózus 1953-as világbajnokság idején már a chilei válogatott mellett dolgozott. Harangozó Vilmos, becenevén „Kicsi” viszont töretlenül folytatta pályafutását, összesen nyolcszor vett részt világbajnokságokon, két aranyérmet is szerzett, egyet vegyes párosban, egyet pedig párosban, 1954-ben, éppen határátjáró társával, Dolinarral.
Az 1953-as csapatból az 1920-ban Zágrábban született Dolinar volt a legjobb és a legeredményesebb. Szülővárosában, ahol a zsidó sportolókat tömörítő Maccabi sportklub egyik munkatársaként dolgozott, már az 1939-es vébé után legendává vált, mivel Kairóban nemcsak csapatezüstöt, de egyéniben bronzérmet is szerzett. Hírneve a második világháború idején is segítette, népszerű sportolóként az 1941-es német megszállás kezdetétől szabad bejárása lehetett az usztasák főhadiszállására is. A mozgásszabadságot arra használta ki, hogy az irodákból kitöltetlen nyomtatványokat és pecséteket lopott, majd ezek segítségével, bátyjával, Borisszal együtt különböző utazási engedélyeket és igazolásokat hamisítottak zsidó barátaiknak. A túlélők leírásaiból tudható, hogy gyakran kísérték el a deportálás elől menekülőket az akkor még biztonságos Magyarországra induló vonatokhoz, vagy szervezték meg, hogy eljuthassanak a partizánok által ellenőrzött területekre. A testvérpárt többször is meggyanúsították a zsidók megsegítésével, de csupán apjukat tartóztatták le rövid időre. 1993-ban Žarko Dolinart és testvérét a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki.
A háború után Dolinar nemcsak sportpályafutását folytatta, és vált az ötvenes évek közepén a világ egyik legjobb játékosává (a bukaresti vébén például az osztrák Ermelinde Wertl oldalán lett ezüstérmes), de állatorvosi végzettséget is szerzett; később a bázeli egyetemen tanított. Mindezek mellett pályafutása során több mint 80 pingpongütőt tervezett. Ő maga egyébként a többiekénél nagyobb ütővel játszott, amelyre koponyát és két csontot rajzolt, s a kalózjel mellé legyőzött nagy ellenfelei nevét írta fel. A Life Magazine számára persze nem az ütő volt érdekes, még csak nem is a pingpong, hanem a vasfüggönybe vágott lyuk. Ugyanebben a számban még szó esett többek között II. Erzsébet királynő küszöbön álló koronázásáról, és Tito marsallról, aki megerősítette, hogy továbbra sem kíván nyitni a Szovjetunió felé. Még egy magyar vonatkozású hír is szerepelt a lapban: Londonban bemutatták az Ismeretlen Politikai Fogoly emlékművére kiírt nemzetközi pályázat díjazott munkáit. A győztes Reg Butler absztrakt alkotása lett, amelynek makettjét a Tate Galleryben állították ki. Itt verte szét egy ütéssel egy Magyarországról 1948-ban Angliába emigrált, akkoriban 28 éves művész, Szilvássy László, aki letartóztatása után egy nyilatkozatában a szobor hibájaként a humanizmus hiányát rótta fel.
Most talán ennyit az 1953-as Life-ról.
