Mélyi József: Pálya a magasban

Háló, kerítés, emlékmű

Egotrip

Volt egy kor, amelyben kerítések választották el egymástól Európa országait.

Politikusok szájából buggyannak ki ilyesfajta mondatok, az ember szinte hallja magában, ahogy a falak dobálják ide-oda a visszhangot. Persze ugyanez az ember, aki az előbb szinte hallott, rettenetesen unja már a politikusok mondatait, unja a korokat és a kerítéseket is, és még ennél is jobban unja a visszhangokat. Sokat látott emberként úgy véli, hogy az öregedéssel együtt jár az áthallások számának monoton növekedése. Sőt, úgy látja, hogy a növekedéssel még a monotonitás is együtt nő. Itt van azonban ellenpéldának a pingpong (ennek monotonitása konstans), amelynek egyik legfontosabb jellemzője, hogy az ellenfeleket szigorúan háló választja el egymástól. A háló nemcsak elválaszt, de össze is köt, mondaná az absztrakt hang, amely azonban – erre megtanít a tapasztalat – egy fonák ütéssel könnyen elhallgattatható.

Volt egy kor, amelyben Romániát és Jugoszláviát kerítés választotta el egymástól. A vasfüggöny kinövése volt ez a demarkációs vonal, amelyről a Life Magazine 1953. június 1-jei számában különös szemszögből készült képes beszámoló jelent meg. A fotókon Kikinda közelében, a szögesdrót mellett a bukaresti asztalitenisz-világbajnokságról visszatérő jugoszláv pingpongválogatott tagjai láthatók, ballonkabátban, néhányan napszemüvegben, kezükben bőröndök. Néhány héttel korábban ugyanitt, egy ajtóformájú lyukon bújtak át a kerítésen, így jutottak be a nyugat felé hermetikusan lezárt Romániába. A beszámoló szerint a Sztálin halálát követő enyhülés jegyében a román határőrök metszették fel a szögesdrótot, majd vendégeiket óvatosan keresztülvezették az aknazáron; az első betonútnál a játékosokat autók várták, a legközelebbi vasútállomásról vonaton jutottak el Bukarestbe. A csapatban öten voltak, de a Life Magazine riportjában csak három játékos arcképe szerepel: Josip Gabrićé, Vilim Harangozóé és Žarko Dolinaré. Mindhárman tagjai voltak már a két évvel azelőtti vb-n bronzérmet szerzett csapatnak is, most csalódást jelentett, hogy csupán a hatodik helyen végeztek, így tértek vissza a lyukon át hazájukba.

Josip Gabrić, csakúgy, mint Harangozó Vilmos, szabadkai születésű volt, mindketten a helyi sportélet büszkeségei. Közülük Harangozó volt a nagyobb tehetség, már 1939-ben, 14 éves korában bekerült a jugoszláv válogatottba, ahol testvérével, Tiborral is együtt játszott. A második világháború idején, amikor a határok történelmileg gyorsan tolódtak, Vilmos és Tibor a magyar bajnokságon indulhatott, párosban 1942-ben együtt szereztek aranyérmet, s ugyanebben az évben csapatban is magyar bajnokok lettek a Szabadkai Atlétikai és Torna Club színeiben. Kettejük közül talán Tibor lehetett a jobb játékos, ő már tagja volt – Dolinarral együtt – az 1939-ben, a kairói világbajnokságon ezüstérmet szerzett jugoszláv válogatottnak is. A háború alatt Harangozó Tibor Budapesten volt orvostanhallgató, itt esett át egy mandulaműtéten is, amelynek következtében hosszabb időre lebénult a jobb karja, ebből kifolyólag a pingpongot is abba kellett hagynia. Visszatérve Jugoszláviába folytatni akarta tanulmányait, de a Magyarországon elvégzett szemesztereket hazájában akkoriban nem ismerték el. Mivel nem volt pénze az orvosi kar újrakezdéséhez, edző lett: az ominózus 1953-as világbajnokság idején már a chilei válogatott mellett dolgozott. Harangozó Vilmos, becenevén „Kicsi” viszont töretlenül folytatta pályafutását, összesen nyolcszor vett részt világbajnokságokon, két aranyérmet is szerzett, egyet vegyes párosban, egyet pedig párosban, 1954-ben, éppen határátjáró társával, Dolinarral.

Az 1953-as csapatból az 1920-ban Zágrábban született Dolinar volt a legjobb és a legeredményesebb. Szülővárosában, ahol a zsidó sportolókat tömörítő Maccabi sportklub egyik munkatársaként dolgozott, már az 1939-es vébé után legendává vált, mivel Kairóban nemcsak csapatezüstöt, de egyéniben bronz­érmet is szerzett. Hírneve a második világháború idején is segítette, népszerű sportolóként az 1941-es német megszállás kezdetétől szabad bejárása lehetett az usztasák főhadiszállására is. A mozgásszabadságot arra használta ki, hogy az irodákból kitöltetlen nyomtatványokat és pecséteket lopott, majd ezek segítségével, bátyjával, Borisszal együtt különböző utazási engedélyeket és igazolásokat hamisítottak zsidó barátaiknak. A túlélők leírásaiból tudható, hogy gyakran kísérték el a deportálás elől menekülőket az akkor még biztonságos Magyarországra induló vonatokhoz, vagy szervezték meg, hogy eljuthassanak a partizánok által ellenőrzött területekre. A testvérpárt többször is meggyanúsították a zsidók megsegítésével, de csupán apjukat tartóztatták le rövid időre. 1993-ban Žarko Dolinart és testvérét a Jad Vasem a Világ Igaza címmel tüntette ki.

A háború után Dolinar nemcsak sportpályafutását folytatta, és vált az ötvenes évek közepén a világ egyik legjobb játékosává (a bukaresti vébén például az osztrák Ermelinde Wertl oldalán lett ezüstérmes), de állatorvosi végzettséget is szerzett; később a bázeli egyetemen tanított. Mindezek mellett pályafutása során több mint 80 pingpongütőt tervezett. Ő maga egyébként a többiekénél nagyobb ütővel játszott, amelyre koponyát és két csontot rajzolt, s a kalózjel mellé legyőzött nagy ellenfelei nevét írta fel. A Life Magazine számára persze nem az ütő volt érdekes, még csak nem is a pingpong, hanem a vasfüggönybe vágott lyuk. Ugyanebben a számban még szó esett többek között II. Erzsébet királynő küszöbön álló koronázásáról, és Tito marsallról, aki megerősítette, hogy továbbra sem kíván nyitni a Szovjetunió felé. Még egy magyar vonatkozású hír is szerepelt a lapban: Londonban bemutatták az Ismeretlen Politikai Fogoly emlékművére kiírt nemzetközi pályázat díjazott munkáit. A győztes Reg Butler absztrakt alkotása lett, amelynek makettjét a Tate Galleryben állították ki. Itt verte szét egy ütéssel egy Magyarországról 1948-ban Angliába emigrált, akkoriban 28 éves művész, Szilvássy László, aki letartóztatása után egy nyilatkozatában a szobor hibájaként a humanizmus hiányát rótta fel.

Most talán ennyit az 1953-as Life-ról.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.