Techet Péter: Svarcgelb

Ki ellen?

  • Techet Péter
  • 2016. július 23.

Egotrip

Amikor tavaly év végén kiderült, hogy a franciaországi foci Európa-bajnokságon Ausztria és Magyarország egy csoportba kerül, rögtön felbukkant a régi vicc a kávézóba belépő Habsburg Ottóról, aki a hírre, miszerint Ausztria és Magyarország játszik, értetlenkedve visszakérdez: „no ja, de ki ellen?”

A német 11Freunde focihetilap a mostani meccs előtt a nyugdíjasotthon lakói közötti párbeszédként rángatta elő ezt az anekdotát. De van a Simpson családban is egy rész, ahol a nagypapa egy sportmeccs előtt a Gotterhaltét énekli, és felettébb megdöbbenve értesül a Monarchia végéről, a két világháborúról, a hidegháborúról. Mindarról, ami elkerülhető lett volna, ha a Monarchia egyben marad.

Az osztrák–magyar meccs előtt felhangzó „na de ki ellen?” egy történelmi utópia kifejeződése. A vicc, ami megóv a nacionalista őrjöngéstől, a pirosfehérzöldkedéstől, s egyfajta svarcgelb távolságtartással, érdektelenséggel pillant a magyar szurkolókra: „Na de ki ellen?” Hisz aki a szívében megmaradt habsburgiánusnak, annak tényleg nem volt vesztenivalója az osztrák–magyaron, s hasonlóan érdektelen lenne számára egy horvát–szlovák meccs is. Birodalmon belül marad. Persze, ha ma is létezne még a Monarchia, senki sem vicceskedne azzal, hogy „ki ellen?”. Történetileg ugyanis e kérdés megalapozatlan: a ciszlajtán és a transzlajtán birodalomrészek mindig is külön csapatban, akár egymás ellen játszottak.

Ausztria és Magyarország focicsapatai a 20. század eleje óta több mint százharmincszor találkoztak egymással, e meccsek legtöbbször magyar győzelemmel végződtek. A világ országai közül csak Argentína és Uruguay játszott többször egymás ellen, mint Magyarország és Ausztria. Száz évvel ezelőtt négy osztrák–magyar barátságos találkozó is volt: 1916-ban kétszer a magyarok, egyszer az osztrákok győztek, egyszer döntetlen lett az eredmény. Visszaolvasva az akkori meccsek krónikáját, igen közép-európaiasan cseng, hogy például az 1916. november 11-i, döntetlenre végződött találkozón Eduard Bauer és Johann Kraus rúgták az osztrák gólokat, Schlosser Imre és Schaffer Alfréd a magyarokat. Egy Kleinheisler persze ma is van a magyar csapatban, ahogy Király és egy halom délszláv meg az osztrákban.

A közép-európai névkavalkád a Monarchia szétverése után is folytatódott: az osztrák és a magyar csapat mellett a csehszlovák jelent meg új résztvevőként, s német, szláv vagy magyar nevek mindegyikben játszottak. Az olaszok e hármas körforgását a két háború között calcio danubianónak, azaz dunai focinak hívták, amit bécsi elegancia, magyar makacsság és cseh technika jellemzett. Az valószínűleg értelmetlen kérdés, hogy vajon e tulajdonságok mennyiben érezhetők a mostani osztrák és magyar csapaton. A meccsről írván azonban – például mert önmagában a magyar csapat nem számított kezdetben túl érdekesnek – számos olasz, francia, spanyol lap sem a sportra, a játékra figyelt, hanem inkább történelemórát tartott, és focikedvelő közönségét az anekdota révén a Monarchia zanzásított történelmével ismertette meg. Bordeaux-ban néhány osztrák egyenesen Habsburg-uralkodónak öltözött, és vidáman fényképezkedett magyar mezes szurkolókkal. Sárga-fekete zászlókról, Ferenc József nevét skandáló ultrákról és habsburgiánus B-középről nem érkezett azonban sajnos hír – pedig milyen szép is lett volna!

Az idei osztrák–magyarnak volt persze politikai aktualitása is, miután egy bécsi hetilap kissé szerencsétlenül a rossz Orbán és a jó Kern (az új osztrák kancellár) küzdelmére retusálta a meccset. Az osztrák államvasút viszont, amelynek igazgatói székét váltotta Christian Kern a kancellárira, humoros videóval gratulált a magyar sikerhez: egy büfékocsiban az elegáns osztrák és a makacs magyar együtt nézik a meccset (a magyar csámcsog, az osztrák tűri, ahogy az a történelemben oly sokszor megesett), és végül közösen nevetnek a kettő-nullon. Kicsit mintha tényleg öngólokról lenne szó, ahogy egy másik internetes mémen Ferenc József maga mondja a meccs után: „Még mindig nem tudom, ki volt az ellenfél, de rúgtunk két öngólt.” A trieszti habsburgiánusok is örültek az eredménynek, nekik ugyanis tényleg mindegy volt, hogy császári vagy királyi győzelem születik-e – Trieszt mindkettőhöz hűséges maradt.

A magyar jelenlét azonban nem csak az osztrák–magyar meccs körüli kedélyeskedésről szól. A magyar válogatott viszonylag jó szereplése nacionalista hullámokat csap: liberális publicista oktatja ki a magyar ellenzéket a nemzeti öntudat fontosságáról, zöld-baloldali aktivistalány magyar zászlókat követel (német elvtársai éppen a német zászlók ellen petícióznak), úszik minden a nemzeti mámorban, így még a halvány svarcgelb érdektelenség, irónia is bizonyosan nemzet­árulással ér fel. A foci láthatóan képes előhívni sokakból, még ellenzékiekből is olyan érzelmeket, amelyekkel aztán könnyű lesz a stadionépítéseket is visszamenőlegesen legitimálni. Kevés európai ország van, ahol a nacionalista együtt lengetésből annyira tilos lenne kilépni, mint ma Magyarországon. Reflexiónak, távolságtartásnak, közönynek nincs helye, most ordítani kell. Németországban más a helyzet: ott elfogadott dolog hosszas, németes vitákat folytatni a zászlók (im Besonderen a német zászló) használatának kanti értelemben vett helyességéről. A németek persze nem csak ebben kivételesek: akadt német sportriporter, aki Niklas Luhman rendszerelméletével próbálta meg elemezni a meccseket.

A „de ki ellen?” kérdése nem ennyire rendezett; inkább közép-európaias iróniával, kedélyességgel és pontatlansággal kérdőjelezi meg a nemzeti együttlobogást. Nem arra utal, hogy egykoron milyen felállásban játszott ciszlajtán és transzlajtán csapat, inkább az ellenségkeresést vonja kétségbe. Mert amint a nemzet, úgy annak focicsapata is csupán konstruált: a szabad identitásválasztásban és szurkolásban így nem lehet korlát az állampolgárság ténye.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.