A német 11Freunde focihetilap a mostani meccs előtt a nyugdíjasotthon lakói közötti párbeszédként rángatta elő ezt az anekdotát. De van a Simpson családban is egy rész, ahol a nagypapa egy sportmeccs előtt a Gotterhaltét énekli, és felettébb megdöbbenve értesül a Monarchia végéről, a két világháborúról, a hidegháborúról. Mindarról, ami elkerülhető lett volna, ha a Monarchia egyben marad.
Az osztrák–magyar meccs előtt felhangzó „na de ki ellen?” egy történelmi utópia kifejeződése. A vicc, ami megóv a nacionalista őrjöngéstől, a pirosfehérzöldkedéstől, s egyfajta svarcgelb távolságtartással, érdektelenséggel pillant a magyar szurkolókra: „Na de ki ellen?” Hisz aki a szívében megmaradt habsburgiánusnak, annak tényleg nem volt vesztenivalója az osztrák–magyaron, s hasonlóan érdektelen lenne számára egy horvát–szlovák meccs is. Birodalmon belül marad. Persze, ha ma is létezne még a Monarchia, senki sem vicceskedne azzal, hogy „ki ellen?”. Történetileg ugyanis e kérdés megalapozatlan: a ciszlajtán és a transzlajtán birodalomrészek mindig is külön csapatban, akár egymás ellen játszottak.
Ausztria és Magyarország focicsapatai a 20. század eleje óta több mint százharmincszor találkoztak egymással, e meccsek legtöbbször magyar győzelemmel végződtek. A világ országai közül csak Argentína és Uruguay játszott többször egymás ellen, mint Magyarország és Ausztria. Száz évvel ezelőtt négy osztrák–magyar barátságos találkozó is volt: 1916-ban kétszer a magyarok, egyszer az osztrákok győztek, egyszer döntetlen lett az eredmény. Visszaolvasva az akkori meccsek krónikáját, igen közép-európaiasan cseng, hogy például az 1916. november 11-i, döntetlenre végződött találkozón Eduard Bauer és Johann Kraus rúgták az osztrák gólokat, Schlosser Imre és Schaffer Alfréd a magyarokat. Egy Kleinheisler persze ma is van a magyar csapatban, ahogy Király és egy halom délszláv meg az osztrákban.
A közép-európai névkavalkád a Monarchia szétverése után is folytatódott: az osztrák és a magyar csapat mellett a csehszlovák jelent meg új résztvevőként, s német, szláv vagy magyar nevek mindegyikben játszottak. Az olaszok e hármas körforgását a két háború között calcio danubianónak, azaz dunai focinak hívták, amit bécsi elegancia, magyar makacsság és cseh technika jellemzett. Az valószínűleg értelmetlen kérdés, hogy vajon e tulajdonságok mennyiben érezhetők a mostani osztrák és magyar csapaton. A meccsről írván azonban – például mert önmagában a magyar csapat nem számított kezdetben túl érdekesnek – számos olasz, francia, spanyol lap sem a sportra, a játékra figyelt, hanem inkább történelemórát tartott, és focikedvelő közönségét az anekdota révén a Monarchia zanzásított történelmével ismertette meg. Bordeaux-ban néhány osztrák egyenesen Habsburg-uralkodónak öltözött, és vidáman fényképezkedett magyar mezes szurkolókkal. Sárga-fekete zászlókról, Ferenc József nevét skandáló ultrákról és habsburgiánus B-középről nem érkezett azonban sajnos hír – pedig milyen szép is lett volna!
Az idei osztrák–magyarnak volt persze politikai aktualitása is, miután egy bécsi hetilap kissé szerencsétlenül a rossz Orbán és a jó Kern (az új osztrák kancellár) küzdelmére retusálta a meccset. Az osztrák államvasút viszont, amelynek igazgatói székét váltotta Christian Kern a kancellárira, humoros videóval gratulált a magyar sikerhez: egy büfékocsiban az elegáns osztrák és a makacs magyar együtt nézik a meccset (a magyar csámcsog, az osztrák tűri, ahogy az a történelemben oly sokszor megesett), és végül közösen nevetnek a kettő-nullon. Kicsit mintha tényleg öngólokról lenne szó, ahogy egy másik internetes mémen Ferenc József maga mondja a meccs után: „Még mindig nem tudom, ki volt az ellenfél, de rúgtunk két öngólt.” A trieszti habsburgiánusok is örültek az eredménynek, nekik ugyanis tényleg mindegy volt, hogy császári vagy királyi győzelem születik-e – Trieszt mindkettőhöz hűséges maradt.
A magyar jelenlét azonban nem csak az osztrák–magyar meccs körüli kedélyeskedésről szól. A magyar válogatott viszonylag jó szereplése nacionalista hullámokat csap: liberális publicista oktatja ki a magyar ellenzéket a nemzeti öntudat fontosságáról, zöld-baloldali aktivistalány magyar zászlókat követel (német elvtársai éppen a német zászlók ellen petícióznak), úszik minden a nemzeti mámorban, így még a halvány svarcgelb érdektelenség, irónia is bizonyosan nemzetárulással ér fel. A foci láthatóan képes előhívni sokakból, még ellenzékiekből is olyan érzelmeket, amelyekkel aztán könnyű lesz a stadionépítéseket is visszamenőlegesen legitimálni. Kevés európai ország van, ahol a nacionalista együtt lengetésből annyira tilos lenne kilépni, mint ma Magyarországon. Reflexiónak, távolságtartásnak, közönynek nincs helye, most ordítani kell. Németországban más a helyzet: ott elfogadott dolog hosszas, németes vitákat folytatni a zászlók (im Besonderen a német zászló) használatának kanti értelemben vett helyességéről. A németek persze nem csak ebben kivételesek: akadt német sportriporter, aki Niklas Luhman rendszerelméletével próbálta meg elemezni a meccseket.
A „de ki ellen?” kérdése nem ennyire rendezett; inkább közép-európaias iróniával, kedélyességgel és pontatlansággal kérdőjelezi meg a nemzeti együttlobogást. Nem arra utal, hogy egykoron milyen felállásban játszott ciszlajtán és transzlajtán csapat, inkább az ellenségkeresést vonja kétségbe. Mert amint a nemzet, úgy annak focicsapata is csupán konstruált: a szabad identitásválasztásban és szurkolásban így nem lehet korlát az állampolgárság ténye.
