Nádasdy ádám: Modern Talking (Hol a rosszaság mostanában?)

publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Például egészségtelenül élünk? A fene tudja. Biztos sokan vannak ilyenek. Ez részben pénz, részben kulturáltság kérdése (megveszem-e a trutymoid, zavaros, ám natúr folyadékot, vagy inkább a tartósítós-színezékes-állományjavítós tetszetőset?). Úgy általában nem lehet kimondani, hogy mindenki egészségtelenül élne, illetve az embernek nincs pofája ezzel gyötörni a szegényeket. Egyenek, amit tudnak.

Hol a rosszaság mostanában?

Mi az, amit úgy általában rosszul csinálunk?

Például egészségtelenül élünk? A fene tudja. Biztos sokan vannak ilyenek. Ez részben pénz, részben kulturáltság kérdése (megveszem-e a trutymoid, zavaros, ám natúr folyadékot, vagy inkább a tartósítós-színezékes-állományjavítós tetszetőset?). Úgy általában nem lehet kimondani, hogy mindenki egészségtelenül élne, illetve az embernek nincs pofája ezzel gyötörni a szegényeket. Egyenek, amit tudnak.

Vagy például nem szeretjük a hazánkat eléggé? Hűha. Mi az, hogy "szeret" ebben az összefüggésben, és mi az, hogy "hazánk"? Előbbire nemigen van válasz, ma a legtöbben kibújnának, és legföljebb lojalitást vagy hűséget emlegetnének. Utóbbi se egyértelmű: nekem például mint magyar állampolgárnak a Magyar Köztársaság a "hazám", de ezt a szót nem szoktam használni. Különben is, szerethetem Szolnokot, Jász-Nagykun-Szolnok megyét, az Alföldet, a Magyar Köztársaságot, a Kárpát-medencét, Európát, avagy az egész emberiséget, és nem nyilvánvaló, hogy e lehetséges szeretetobjektumok közül miért éppen a negyediknek - a politikailag szuverénnek - volna kitüntetett helye. A politikai szuverenitás igencsak relatív (mennyire szuverén a szuverén?), meg miért is váltana ki szeretetet a szívből, meg aztán tudjuk, hogy ezek az alakulatok (tehát az úgynevezett államok) mennyire esetlegesek, mennyire a történelmi véletleneknek vannak kitéve.

Vagy nem élünk erkölcsösen? Ajjaj. Ebbe manapság nem szokás belemenni: az "erkölcs" szó ódivatú, hiszen régebben elsősorban a nemi viselkedés leírására szolgált, abban meg már nem szokás egymást bírálni vagy minősíteni, csináljon mindenki, amit akar vagy amit tud. Igaz, továbbra is lehet valaki szemét, önző, álnok, haszonleső, hűtlen a szerelmi vagy emberi kapcsolataiban (és ezek a szó régi klasszikus értelmében "erkölcstelenségek"), de ezeket ma nem így címkézzük, inkább egyéni jellemhibáknak, pszichológiai ficamoknak tekintjük őket.

Szóval, ha azt mondaná valaki teljes komolysággal, hogy "bizony, manapság mindenki egészségtelenül él", vagy hogy "manapság nem szeretjük eléggé a hazánkat", vagy hogy "a mai ember nem él erkölcsösen", kínosan elmosolyodnék, és dehogy állnék oda vitatkozni, mert így ezek a villamoson félhangosan monologizáló csendesbolond vagy a kisvárosi vasúti váróteremben alkalmilag összeverődött nyugdíjasok szájára valók. A normál életben manapság nem szoktuk egymást ilyesmikben elmarasztalni. Keveset mozog? Hát istenem. Kibújt a katonai szolgálat alól? ´ tudja. Nem tudni, kitől van a gyerek? Csak egészséges legyen.

De ha azt mondaná valaki, hogy "nem tudunk rendesen magyarul", "mindnyájan hibásan használjuk anyanyelvünket", "csúnyán beszélünk-írunk", arra már nagyon sokan bólogatnának, és meglepően messzire elmennének e téren. Nemrég csináltam egy fordítást a Szentivánéji álomból, és egy kolléga megtisztelt azzal, hogy elolvasta, és bíráló megjegyzéseket fűzött hozzá. Stiláris és rímtani kérdéseken vitatkoztunk, míg egyszer csak azt mondta: na itt viszont, ne is haragudj, de egy nagyon ronda nyelvtani hibát követtél el: "Könyörgöm, válaszolj!" Ez helyesen úgy volna, hogy "Könyörgök, válaszolj!", hiszen a könyörög nem ikes ige. Tátva maradt a szám. "De hát ezt így szoktam mondani - védekeztem -,mert mindenki így mondja!" "Az lehet, de annál inkább helytelen. Javítsd ki!" Nem kevesebbet állított, mint hogy primitív igeragozási hiba csúszott az - egyébként színvonalasnak ítélt - szövegembe. Úgy éreztem magam, mint a zongorista, akinek azt mondják: jól játszotta az Appassionatát, de ciki, hogy nem tudja, hogy a kottában a nagy "C" betű a 4/4 rövidítése.

Végül persze meggyőztem, mert azért vagyok nyelvész: rámutattam, hogy a könyörög igét mindenki ikesnek ragozza, én is (tehát Én minden reggel könyörgök neki - senki sem mondja azt, hogy Én minden reggel könyörgöm neki), amikor e szó valóban ige. A "Könyörgöm!" azonban leszakadt ennek az igének a ragozásáról, és önálló kifejezés lett (szakszóval: megszilárdult ragos alakulat), mely már független az ige ragozásától. Olyasféleképp, mint ahogyan a "lásd..." kifejezést olyannak is mondjuk, akit nem tegezünk, hiába elvileg tegező formájú benne az ige, vagyis például "Kérjük, ellenőrizze adatainak helyességét (lásd a túloldalon)" - és nem "lássa a túloldalon".

A kollégát meggyőztem, de érdemes elgondolkodni, miért a nyelvhasználat maradt az utolsó virágzó területe az egymás sakkban tartásának és bírálgatásának, a "gutaütést tudok kapni, ha valaki..." viselkedésnek. Talán azért, mert tulajdonképpen nincs tétje, sem az egyén egészségét, sem a nemzet sorsát, sem a család jövőjét nem befolyásolja. Azért fontos, mert szimbolikus, és azért szimbolikus, mert súlytalan: olyan, mint hogy ki melyik focicsapatnak drukkol. Szerencsére nyelvi ízléskülönbségek miatt egyelőre nem törnek ki tömegverekedések.

publikálva
2000/30. (07. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk