Az életmentő sajt
Az öreg Podmaniczkyról járta az az anekdot, hogy egy étteremben kihozták neki a levest, és amint megmerítené a kanalát, látja ám, hogy egy légy, már talpával fölfelé, fürdőzik a levesben. És ahogy én se szoktam, ő se csapott patáliát. Szelíden odahívta a pincért, és megkérte, lehet, hogy hóbortnak tartja, de szeretné, ha a legyet külön szervíroznák.
Mostanában viszont kevesebb a légy, más idők is járnak. Például jól bemegyek a boltba, agyonvásárolom magam, és akkor a végén mondom a pénztárnál, hogy üres a kezem, kérnék egy kis nejlonszatyrot. A pénztároson látom, hogy most ráfaragtam, eddig se szólt semmit, most is csak azt, hogy tíz forint. Vagy húsz. És kiteríti a halálvékony szatyrot, amellyel az ügyesebbek két-három kilónyi terheléssel a csuklójukon könnyen elvégezhetnek egy ütőérvágásban megtestesülő öngyilkosságot. Úgyhogy nekem a szolgáltatásokról általában inkább a kiszolgáltatottság ugrik be, az is egyből fejest. Ahogy a vonatszerelvényeket átszelő, bevásárlókocsiból kereskedő vendéglátóknál is szokás. A kávé atomjaira esik szét, a sör, mintha akcióban lévő tűzoltó öléből csapolnák, és akkor ehhez képest az árak föld körüli pályán mozognak. Mostantól meg akkor másra se tudok gondolni, mint hogy a Marson meg ott van egy csomó jég.
Mindazon túl, hogy ehhez hozzá lehetünk szoktatva, a társaság se mindegy. Az egyik olcsó, ám házias gyorsétteremben terítékre kerültek a kezeim. A cimborámmal ebédeltünk, mindketten rántott sajtot. Látom ám, hogy a szomszédos asztaltól nagyon néznek. Igazi munkás- emberek. Gondoltam, biztos összekevernek valakivel. Az ősszel Ver-sailles-ban se voltam hat óránál tovább, mégis a piacon, az utcán egy csomóan köszöntek rám, ahogy sétáltam a kezemben egy tál kuszkusszal. Így aztán egészen otthonosan éreztem magam, mint köztiszteletben álló polgár, és próbáltam fejtegetni, hogy vajon mire telhet itt a külsőmmel. De a hazai kódoltság max. bárzongoristáig engedett a ranglistán. Közhivatalnok meg egyszerűen nem akartam lenni. De hát ebben a hazai gyorsétteremben egyáltalán nem a bárzongoristát keresték bennem. Annál sokkal rosszabbat. Valami agyalágyult értelmiségit. Az egyik csávó lehajtott egy pohár sört, és merészen megkérdezte, milyenek az én kezeim. Megnéztem őket, tenyeret, fonákot, hátha ráragadt valami csúnya dolog. De semmi. Ilyenek, mondtam. A körmöm is rendben volt. Látszik, mondta vértől duzzadva, látszik a kezeimen, hogy soha az életben nem dolgoztam. Mármint hogy a fizikai munkából nem vettem ki a részem, mert csak a fizikai munka a munka, a többi tili-toli szarság. Mert akkor kérges lenne a kezem, az enyém viszont olyan, jó étvágyat, mondta, mint egy babapopsi. Na, kötekedünk, gondoltam, mindjárt lecsapja a sörösüveg alját az asztal fémperemén, aztán zsebeket sliccel a hasamra. Szó-szó. Énnekem nem a kezem kérges, mondtam, nem azzal dolgozom, hanem az agyam a kérges. Összehúzta a szemöldökét. Na, itt öldöklés lesz. Nem hallott még az agykéregről, kérdeztem. De, mondta. Na látja, csak az agykérgem nem látszik; még egy ideig. Elgondolkodott, dolgozott az agykérge nagyon; sikerült összezavarnom. Csend. De mit ad isten, olyan folyósra rántották a rántott sajtot, úgy nyúlt, mint a tűzbe vetett nejlonszatyor. Folytatnám az ebédet, ám egy sajtszál cigányútra szalad. Fulladok, lilul a fejem. Mutatom a hátam a cimborámnak - régen súlyt emelt -, meg az öklöm, bumm-bumm, döngöljön meg azonnal, vagy itt hagyom abba a légzést. Több se kellett neki, elkezdett püfölni. Na, erre a másik asztalnál ülők fölkapták a fejüket, és láss csodát, kirohantak a gyorsétkezőből. Más nem lehet, azt hitték, kitört a verekedés. És aki az agykérgével dolgozik, hát attól mentsen meg minket az úristen, gondolhatták. A sajtszál aztán a helyére került, egy hét múlva az ebédnél már az étterem másik végéből integettek és tegeztek: Helló! Én visszaintettem nekik a babapopsimmal; akkor már napok óta valami cipőtalpszerű anyagot szelídítettem a tányéron, a késmarkolattól bütykösödni kezdett a tenyerem.
