Ilyenkor a negatív történeti példák sem érdektelenek. Korábban a Visszajátszásban már írtam arról, hogyan próbálta Hoover elnök 1930-ban a vámtarifák emelésével ellensúlyozni a romló gazdasági helyzetet (lásd: Protekcionizmus rosszkor, Magyar Narancs, 2018. október 3.) és Nixon elnök 1971-es unortodox új gazdaságpolitikájára is vetettünk egy pillantást (lásd: Richard Nixon és a recesszió réme, Magyar Narancs, 2019. október 19.). Mindkét beavatkozás hosszú távú, fájdalmas következményekkel járt. Vannak, akik recesszió idején az adócsökkentéstől várják a megváltást. Közéjük tartozott Ronald Reagan amerikai elnök is, ő 1981-ben az Economic Recovery Tax Act révén próbálta kirángatni a tespedésből az amerikai gazdaságot. Lássuk, milyen sikerrel!
Reagant Kelet-Európában sokan jó emlékezetükben őrizték meg. Méltatói a libertariánus értékek következetes képviselőjeként, béketeremtőként, kiegyensúlyozott, jó humorú, joviális politikusként idézik fel. Kritikusai viszont gutaütést kapnak ettől az idilltől: tessék megnézni, hogyan erősödött akkoriban a populista retorika és az egyenlőtlenség az Egyesült Államokban, és milyen adósságot hagyott maga után az elnök filozófiája, amelyet George Bush is csak vudu-közgazdaságtannak csúfolt.
Az idősb Bush ezt persze az 1980-as republikánus előválasztások alatt dobta be (később, Reagan lojális alelnökeként már nem tett ilyesmit) – de ezt az érvet pár hónappal később, az elnökjelöltek vitáján Carter elnök is felemlegette. Ezen Reagan nagyot derült, majd töretlen lelkesedéssel folytatta a kiselőadását. Azt ígérte, 1983-ra úgy hoz növekedést és teszi kiegyensúlyozottá a költségvetést, hogy közben drasztikusan csökkenti az adókat. Az adócsökkentés pozitív hatásai közt az infláció mérséklődését is felsorolta, ami a közgazdászfülnek minimum szokatlan, hiszen az infláció és a recesszió elleni eszköztár általában szembemegy egymással. Carter eközben nem túl meggyőzően arról beszélt, mennyit tanult elnöki évei alatt a politikai munka „komplexitásáról”. A magam részéről kevés szót utálok jobban, mint ezt – de láthatóan az amerikaiaknak sem jött be.
Miután Reagant megválasztották, csapatának és az államigazgatás vezetőinek kiválasztását rutinos, fejvadász múlttal is rendelkező munkatársára bízta. Keményen dolgozott ő is, s rövid idő alatt száz százalékig lojális, tettre kész brigádot építettek fel. Párttársai a beiktatás után nem sokkal rádöbbentek: nem egyszerűen republikánus, hanem reaganiánus kormányzati team épült ki.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
