Minthogy a kísérletek teljes titokban zajlottak, Jeruzsálem nem tesztelhette arab szomszédainak reakcióit, később viszont, amikor a világ mégis tudomást szerzett a programról és annak sikeréről, a zsidó állam felülvizsgálni kényszerült az álláspontját. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a megépített bombák - a londoni székhelyű Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) szerint mintegy kétszáz - senki eltökéltségét sem ingatják meg, senkit nem riasztanak vissza. A Közel-Kelet iszlám politikusai ugyanis tisztában voltak azzal, hogy nincs az az izraeli kormányzat, amely elsőként használná, akár elrettentésül is a fegyvert. Ám afelől sem hagynak azóta sem kétséget, hogy ha maguk rendelkeznének vele, minden további nélkül bevetnék, beteljesítve ezzel régi vágyukat.
Menachem Begin kormánya volt az első, mely e ténnyel szembesült. Nem váratott tehát túl sokat magára a döntés: Izraelnek még azt megelőzően, hogy nukleáris fegyverhez nyúlna, hagyományos fegyverek révén mindent el kell követnie, hogy szomszédai ne építhessék meg a maguk nukleáris fegyvereit.
A kényszerű megelőző csapásra nem is kellet sokat várni. Szaddám Huszein 1976-ban egyezett meg a francia kormánnyal, hogy leszállítanak neki egy csak nukleáris kísérletek elvégzésére alkalmas, nem túl nagy reaktort. A szerződés tartalmazta azt is, hogy mellékelnek 14 kilogramm nagy tisztaságú urániumot, ám olyan dózisokban, hogy az kizárja atomfegyver létrehozását. Izrael mégis nyugtalansággal fogadta a hírt, és jó okkal. Egyrészt Szaddám, bár propagandájában nem kötötte össze az Izraellel szembeni agresszív elképzeléseit az atomprogrammal, nem csinált titkot abból, hogy mik a végső céljai. Másrészt a franciákkal folytatott alkudozás során kiderült: Bagdad szeretne minél előbb olyan szakértői gárdát kinevelni, amely jártas az atomenergia bármilyen célú hasznosításában.
A reaktort a zsidó állam 1981 júniusában pusztította el, s ehhez megszerezte nemcsak az Egyesült Államok hallgatólagos támogatását, de Párizsban titkos tárgyalások kezdődtek Begin és Khomeini ajatollah megbízottai között is. Teherán - a küszöbönálló iraki-iráni háború miatt - szintén érdekelt volt Szaddám atomterveinek meghiúsításában.
A létesítmény elpusztítása negyedszázados atomcsendet teremtett a Közel-Keleten. Ám az ezredforduló táján az izraeli katonai hírszerzés arról értesült, hogy Szíria moszkvai és Buenos Aires-i nagykövetsége intenzíven keresi annak lehetőségét, hogy országuk megfelelő nukleáris technológiához jusson. Washington nyomására a két ország elállt az üzlettől.
A biztonság kedvéért Izrael szorosabb ellenőrzés alá vonta a szomszédos arab ország diplomáciai képviseleteit, és azt tapasztalta, hogy Damaszkusz távolról sem adta fel terveit. A Moszad egyik osztaga 2007 májusában titokban behatolt Ibrahim Othman, a Szír Atomenergetikai Bizottság vezetőjének bécsi otthonába, letöltötte a tudós-politikus számítógépének tartalmát, majd nyom nélkül távozott. A megszerzett digitális anyag magáért beszélt: nemcsak írásos dokumentumokat tartalmazott, de színes fotókat is egy bizonyos Al Kibar nevű, már épülő reaktorról, melynek komplexuma az Eufrátesztől alig pár száz méterre állt, a sivatag kellős közepén, félúton Szíria török és iraki határa közt. A fotókon jól azonosíthatók voltak a létesítményen dolgozó munkások is, közöttük több száz észak-koreai.
A megsemmisítő támadásra - ugyancsak amerikai jóváhagyással - már 2007 szeptemberében sor került, a négy F15-ös és a négy F16-os sértetlenül visszatért Haifától délre fekvő állomáshelyére. Damaszkusz reakciója igen különös volt: bejelentették, hogy izraeli harci gépek bombákat dobtak egy használaton kívüli raktárépületre a sivatagban, a légvédelem megfutamította a támadókat, amelyek úgy hagyták el az országot, hogy gyakorlatilag nem okoztak kárt. A nemzetközi háttéregyeztetés azonban még hónapokig tartott. Különösen az utólag az izraeliek által részletesen informált török diplomácia reagált érzékenyen a hírre, hogy határaitól nem messze olyan reaktort készült üzembe állítani Szíria, mely katonai célokat is kiszolgálhatott volna.
Izrael ma hasonló dilemma előtt áll. Most Irán tervez olyan mennyiségű és tisztaságú urániumra szert tenni, ami egy éven belül atomfegyverhez juttathatja - csakhogy a zsidó állam aktuális lehetőségei merőben mások, mint a korábbiak. Bár az amerikai-izraeli kapcsolatok gyakran közelítették a mélypontot - például 1973-ban, a jom kippuri háború idején -, a maihoz hasonló bizalomvesztésre nemigen volt példa. A helyzetet súlyosbítja számos tényező. Elsősorban az, hogy az Obama-adminisztrációnak épp úgy nincs világos jövőképe arról, hogy mi lesz az "arab tavasz" után, miként nem volt előtte sem arról, hova is visznek majd a 2010 decemberében Tunéziában kibontakozó események. Másrészt az iráni atomprogram immár olyan kiterjedt és olyan fejlettségű, hogy hatékony felszámolásához aligha elegendő egyedül az izraeli katonai kapacitás.
De állítólag született egy megegyezés, mely komoly amerikai technológiai segítséget ígér, ha a támadás az elnökválasztás után, valamikor a jövő év tavaszán indulna. Az amerikai, francia és brit szövetségesi részvételt valószínűsíti az is, hogy az elmúlt hónapokban példátlan katonai erő települt az Öböl-térségbe, Irán terroristaszervezetekként számon tartott szövetségesei pedig olyan nem várt krízissel szembesülnek, amilyennel még soha. A libanoni Hezbollah természetes hátországa, Szíria megszűnt menedékként és fegyverarzenálként létezni, a Hamász pedig a belső palesztin megosztottság foglya: vezetőjének távozása tovább gyengítette a szervezet gázai pozícióit. Ha Izrael akadályba ütközne, hogy e helyzetet most - azaz az amerikai elnökválasztás után - kihasználja, stratégiai pozíciókat veszítene, a Nyugattal egyetemben.
Ugyanakkor az is biztos, hogy Izraelnek soha nem volt még annyi potenciális és hallgatólagos szövetségese, mint épp most, Irán ellenében. Gyakorlatilag a teljes szunnita világ sorsa kihívójaként tekint a perzsa államra, így aligha lesznek fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy Izrael - nyugati segédlettel - megszabadítsa őket legnagyobb aktuális gondjuktól, az iráni atombombától. Ezt Jeruzsálem soha nem fogja szem elől téveszteni, így Obama sem tekintheti mellékes körülménynek.
