Párnacsata

Egotrip

Szexi a magyar! Amint az köztudott, hazánk rendszerint előkelő helyen végez mindenféle-fajta nemzetközi erotikus fölmérésen.
Szexi a magyar!

Amint az köztudott, hazánk rendszerint előkelő helyen végez mindenféle-fajta nemzetközi erotikus fölmérésen. Legutóbb példának okáért az egyik gumióvszer-multi által finanszírozott összevetésen értek el dobogós helyet Magyarország mindkét nembeli lepedőakrobatái tekintélyt parancsoló teljesítményükkel. Meglehet, az ilyesféle, szükségképp önvallomásokon alapuló eredmények csalókák, ám azt azért okvetlenül bizonyítják, hogy nekünk, magyaroknak szívünkön fekszik e kérdés, mondhatni tárgya nemzeti büszkeség- s balítéletünknek. Szintúgy jórészt erotikus, illetőleg szexuális ambícióink fejlettségéről tanúskodik a tény, miszerint a rendszerváltást követő években legott az internacionális libidóipar regionális középhatalmává váltunk.

A fentiek ismeretében módfelett csodálkozhatunk azon, hogy a hevült vérű (ha éppenséggel nem erotomán) magyarok mily csekély figyelmet szentelnek e kardinális jelentőségű élettevékenység és örömforrás hazai történetének. Általánosságban is bámulatra méltó, ahogy a magyar múltszemlélet és kultúrafelfogás - szexuális forradalmon innen és túl - vaskövetkezetességgel ignorálni látszik a testiséget, a testi szerelmet. Elismerten erős historizáló hajlamunk, közmondásos múltba merengésünk egészen a legutóbbi időkig megelégedett a politikatörténet hol magasztos, hol vigasztalanul kisszerű mozzanatainak repetitív fölidézésével. E sokáig hegemón, ám még ma is erőteljesen domináns kutatási irány és tárgyalásmód mögé csak mostanság kezd üdvös módon fölzárkózni a hétköznapok, a magánélet, s az ennek szerves részét képező szexualitás története. Mindazonáltal az áttörés még jócskán várat magára: a mégannyira dicsőséges, ám sajna rendre levert forradalmak és szabadságharcok, no meg az elbukott világháborúk váltig homályba takarják szerelmetes eleink élveteg virgonckodásait.

A szexualitástörténet ilyes mostoha és rút mellőztetését a leggyakrabban háromféle érvvel szokás megindokolni. Az első tradicionálisan a jó ízléssel és a nemzeti múlt méltóságának védelmével operál, mondván, az efféle obszcenitások pertraktálása kártékony, ellentétes történelmünk és történetírásunk emelkedettségével, s imígy önnön közönségességéről tesz vallomást az, aki ezt nem hajlandó belátni. Noha az argumentációban rejlő normatív főelem a tudományelmélet és a társadalmi gyakorlat szempontjából nézvést egyaránt menthetetlenül elavult, kimondva-kimondatlanul mégis mindmáig gátolja históriai párnacsatáink földerítését.

A második érv a szexualitás történelmietlen voltát, ahistorikus jellegét domborítja ki. Vagyis azt, hogy a szexualitás időtlen, történelmi koroktól független létező, amelyet ilyesformán nem egykönnyen lehet történettudományos módszerességgel kutatni. Túl azon, hogy eme vásottan bornírt logikával - ad absurdum - nemcsak az étkezés-, de jószerével a hadtörténet is elveszíthetné tudományos legitimitását, az érv (akárcsak a társadalmi nemek diszciplínájával szemben megfogalmazva) összetéveszti az élettani elemeket az ezekre ráépülő kulturális, tehát történetileg változékony rendszerekkel. (Értsd: a peteérést a misszionárius pózzal, a tolófájdalmat a libertinizmussal stb.)

A szexualitástörténet művelésével szemben megfogalmazódó legnyomósabb argumentum azonban kétségtelenül gyakorlati jellegű: a témakör merőben forráshiányos. Kétségtelen tény, hogy a történeti forrásképződés mindenkor sokkalta inkább preferálta a politikatörténetet, a háborúk és békekötések krónikáját, a legkülönfélébb kormányzati rendszerek hivatalszervezési históriáit. A magánélet és azon belül a szexualitás legfeljebb az ismert és kedvvel idézett források töredékében bukkan elénk: rendőrségi jegyzőkönyvekben és periratokban, titkos naplókban és memoárokban. Ám a nehezen leküzdhető akadályok aligha adhatnak felmentést e rokonszenves téma kutatása és tárgyalása alól. Nem azért, mert tudható, hogy már amúgy is könyvtárnyi történeti mű áll rendelkezésünkre oly korszakokról és eseményekről (gondoljunk például a magyar őstörténet izzadmányos spekulációira), amelyek forrásokkal bizony csak vajmi szerényen okadatolhatók. Úgyszintén nem azért, mert a szexualitástörténet pár évtizede népszerű és mind népszerűbbé váló diszciplínája a nemzetközi tudományosságnak, s ekképp valamiféle lemaradást kellene behoznunk ezen a téren.

Nem, a magyar nemiség története mindenekelőtt azért kutatandó, mivel múltszemléletünk érezhetően megszenvedi eme témakör földolgozatlanságát. A nemzetközi tudományosság alapvető fölismerése az, hogy mindaddig torz és féloldalas marad a történelem, amíg a korábban oldalpillantásra is alig-alig méltatott életterületeket nem képes integrálni. Számunkra mindez talán még fontosabb lehet, hiszen történelmünk igencsak örömszegény és patetikus, s ez jócskán hatással van jelenünkre (nemzeti pesszimizmusunkra, frusztrációinkra, bizarr önképünkre stb.) is. Miközben szorgos történészek ernyedetlenül kutakodnak kudarcos múltunk kicsiny sikersztorijai után, semmi sem indokolhatja, hogy ne vegyenek, ne vegyünk tudomást erotikáról és szexualitásról, a magyar hajdankor e kedvderítő, s egyúttal üdítően profán mozzanatairól.

Valamennyien jól tudjuk, hogy nincs az a vérforralóan izgalmas név szerinti szavazás a képviselőházban, amely fölérne akár a legunottabb pásztorórával. Miért, hogy múltunkból mégis rendre az efféle lankasztó emlékeket cipeljük magunkkal? Nehezen érthető. Talán szükségszerű, hogy az "egri nőkről" vagy a "pesti srácokról" rendre a hősi halál jusson az eszünkbe, s ne valamely sokkalta kellemesebb időtöltés? Aligha.

Vajon múltbéli csatáink tereptárgyai lehetnek-e végre vánkosok és párnák? Bízvást!

Neked ajánljuk