Sajó László: Öt és feles

V mint videobíró (A futball ábécéje)

Egotrip

Franciaország–Spanyolország barátságos mérkőzés, a franciák gólt lőnek, ünnepelnek, a közönség tombol. A játékvezető konzultál a videobíróval – szabadrúgás kifelé, les volt.

Az asszisztens (mindközönségesen partjelző, magyarul taccsbíró) nem jelzett.

A spanyolok góljánál kollégája lest integet, a játékvezető fülhallgatózik, a játékosok körülveszik, közönség vár. A bíró (nem a video-, még) középre mutat, nem volt les. Spanyolok örülnek, a franciák nem, közönség őrjöng.

1-1 helyett 2-0, győzött az igazság.

Megszületett a videobíró.

És meghalt a foci.

Eltűnik a gólöröm – a játékos nem rohan a szögletzászlóhoz, nem rugdossa vagy tépi ki helyéről, nem csúszik hason versus seggen a füvön, két kezével nem ringat csecsemőt, nem néz az égre, nem köszöni meg, keresztet vetve. Csapat nincs egy kupacban. Közönség sem örül, mindenki a játékvezetőt nézi, együtt várják feljebbvalója, a videobíró ítéletét. És ha gól, lehet örömködni, késleltetve. De ez már nem gólöröm.

A technikát nemcsak a góloknál, hanem a tizenegyeseknél is alkalmazzák: a játékvezető befújja, de nem ő a főnök. És ha a videobíró úgy dönt, nem volt tizenegyes, akkor mi van? Azonkívül, hogy a spori hülyét csinált magából. Akkor feldobás – és kié legyen a labda? A támadó csapaté? Amelynek játékosa eljátszotta a tizit? Vagy a védekező csapaté, melynek bekkje szabályosan szerelt? Avagy hozzá sem ért? Vagy nincs sportszerűség, és ádáz harc lesz a labdáért a tizenhatoson belül, mint a bulinál a jégkorongban?

Ez foci, nem jégkorong. Ide nem kell videobíró.

És ha nem fújja be a – jogos – tizenegyest a játékvezető, a videobíró (miután a biztonság kedvéért kétszer visszanézte) „a fülére szól”, hogy de bizony, tizenegyes! Közben már gólhelyzet a másik kapu előtt, és viszik a labdát vissza, a tizenegyespontra.

A technikát a mezőnyben is alkalmazzák: szabadrúgás! Vagy mégsem? Várjuk meg a videobírót. És megvárjuk. Meg-vá-runk! És ha nem volt szabadrúgás, megint feldobás.

A fociból egyfajta feldobójáték lesz.

A bedobás előtt is meg kell várni a videobíró csalhatatlan ítéletét. Hogy akkor most melyik csapat jön bedobással.

Közben – videobíróra várva – meg megy az idő. Ami – a tiszta játékidő – így is felháborítóan kevés. Szimulálás, fetrengés, kapus fél percig teszi le az ötösre a labdát, labdaelrúgás, időhúzó cserék, bekkelő csapat kibikázza a labdát a lelátóra. És ehhez jön az állandó, folyamatos játékmegszakítás a videobíró miatt (érette!). Többet áll, mint mozog a játék, mint az amerikai futballban.

Ez foci, nem amerikai futball. Ide nem kell videobíró.

A megyeháromban, egy Tunyog–Matolcs-meccsen nem is lehetne… A szakértőt, Dénes Ferenc barátomat (a Bp. Iszkra Olajbányász exközéphátvédjét) idézem: a „FIFA-állásfoglalás szerint a szövetség első céljának a játék egyetemességének védelmét tekinti. A döntéshozók szerint a labdarúgás nevű sportot azonos módon kell játszani a világ minden pontján, legyen szó falusi meg iskolai bajnokságról vagy a tévében közvetített hivatásos bajnoki meccsről. Egyszerűség és egyetemesség: ez a kulcsa a labdarúgás sikerének – szögezi le a dokumentum. Márpedig egy »egyszerű« gólvonali készülék, nem beszélve az összetettebb, videokamerás, számítógépes rendszerekről, sokba, az amatőr csapatok számára megfizethetetlenül sokba kerülne. […] Vajon az Iszkra meccse a Budapest-bajnokság sokadik osztályában ugyanaz a futballmérkőzés – »azonos módon játszott meccs« – lenne, mint amilyet a Man United játszik a Premier League-ben?

A válasz: nem. Egyáltalán nem.” (Lásd: Látástól vakulásig, Magyar Narancs, 2010. július 15.)

Az Iszkra exjobbszélsője szerint(em) viszont: igen. (És ez a fő különbség a pró és kontra hívei között. Ugyanaz-e a játék az Old Traffordon és a Blasz Veterán II. osztályában, az Old Trappoldon? Persze, hogy nem. És mégis. És ez benne a legszebb.)

Folytatva a videobírózást, ad absurdum: tulajdonképpen el se kellene kezdeni a játékot – áll a játékvezető, kezében a labdával, a kezdőkörben, és a videobíró utasításait betartva ítél bedobást, szabadrúgást, tizenegyest, gólt.
A videobíró odabent – odafent! – nézi videón a meccset, ő látja, csak ő.

Így lesz a fociból virtuális videojáték.

Ebben az új – nevezzük így – futballban nincs szükség asszisztensekre; na, nem is sajnáljuk őket. Már az alapvonali asszisztens (magyarul gólbíró) is fölösleges volt, a taccsbírók pláne. Szerencsétlenek, próbálják figyelni a centimétereket, a csatár (cipője) orrát, küzdenek a lehetetlennel, melynek neve les, miközben a közönség a hátuk mögött válogatott trágárságokkal szidja őket és az ő édesanyjukat, minekutána a videobíró – s nyomában a játékvezető – felülbírálja és közröhej tárgyává teszi amúgy is frusztrált személyüket (Márton partjelző fázik). Ha nem szüntetnék meg munkakörüket, maguk vonulnának vissza, szégyenükben. Hiányozni fognak… Ők voltak a legközelebbi hozzánktartozók, akiket lehetett szidni, szotyolás­zacskóval megdobni. Kár értük…

Nem lesz szükség játékvezetőre sem – minek, ha ott a videobíró? Mint a grundon, bíró nélkül játszanak a csapatok, a videobíró pedig (késéssel ugyan, azóta már három fault történt) hangosbemondja (vagy nem mondja) a bedobást, kornert, kirúgást, bedobást, szabadrúgást, sárga és piros lapot, tizenegyest, gólt. Mindent.

A videobíró magyar hangja Szepesi György.

A játékvezető is – nekem, néhányunknak, ókonzervatív, régi idők drukkereinek – hiányozni fog, különösen a rigmusgyártóknak. A videobírónak nem lehet (vissza)kiabálni, hogy Te állat! [szövegromlás] Hiszen még a nevét se tudjuk… Oly szépen hangzott: Há-rom hülye!, a videofutballban a futballal együtt ez a (be)szólás is kihal.

Labda sem kell (hiszen futball sincs). A játékosok eljátsszák, hogy most éppen mi történik. Vagy előre megbeszélik (ahogy anno a futballban is előfordult), mennyi az eredmény, mikor ki örüljön, mikor kerül hálóba a – virtuá­lis – labda. Avagy improvizálnak, és az győz, aki a több gólörömöt bemutatja. A közönség is jól jár – mindkét csapat támadó futballt játszik, védekezés nincs, még a kapusok is támadnak. Amikor pedig a labda a lelátóra kerül, és már elfogytak a kapuk mögül, az oldalvonalak mellől, a két csapat vár, hogy valaki visszaadja; az a szerencsés valaki pedig, mint Antonioni Nagyításában a főhős a teniszlabdát, visszadobja (vagy -rúgja) a nem létező labdát.

A nem létező focit.

Az új „futballban” játékosok sem kellenek. A nézők kimennek, és azt látnak, amit akarnak. Végre szép és eredményes játékot látnak, elégedetten csettintenek, örülnek, mert csapatuk – mint mindig – győzött, boldogan mennek haza.

Boldogok a drukkerek, mert övék a videobíró.

Játékosok nélkül a magyar csapat is – hosszú, véget nem érőnek tűnő szünet után – végre kijut a világbajnokságra.

Ahol bejut a döntőbe, s bár a 87. percben Puskás gólját Ling előbb megadja, majd partjelzője, Griffiths intésére visszavonja, a videobíró felülbírálja, egyenlítettünk!, jöhet a hosszabbítás, melyben Tichy labdája a lécről a gólvonal mögé pattan, a partjelző a felezővonal felé futva jelzi, gól, de a játékvezető, Latisev továbbot int.

Ám akkor a videobíró, odafentről, ékes magyarsággal (hiszen a magyarok Istene) megszólal, nem láttad, te barom?! Góóóóól!

És megnyerjük a vébét.

Vb mint videobíró.

 

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.