Sajó László: Öt és feles

V mint videobíró (A futball ábécéje)

Egotrip

Franciaország–Spanyolország barátságos mérkőzés, a franciák gólt lőnek, ünnepelnek, a közönség tombol. A játékvezető konzultál a videobíróval – szabadrúgás kifelé, les volt.

Az asszisztens (mindközönségesen partjelző, magyarul taccsbíró) nem jelzett.

A spanyolok góljánál kollégája lest integet, a játékvezető fülhallgatózik, a játékosok körülveszik, közönség vár. A bíró (nem a video-, még) középre mutat, nem volt les. Spanyolok örülnek, a franciák nem, közönség őrjöng.

1-1 helyett 2-0, győzött az igazság.

Megszületett a videobíró.

És meghalt a foci.

Eltűnik a gólöröm – a játékos nem rohan a szögletzászlóhoz, nem rugdossa vagy tépi ki helyéről, nem csúszik hason versus seggen a füvön, két kezével nem ringat csecsemőt, nem néz az égre, nem köszöni meg, keresztet vetve. Csapat nincs egy kupacban. Közönség sem örül, mindenki a játékvezetőt nézi, együtt várják feljebbvalója, a videobíró ítéletét. És ha gól, lehet örömködni, késleltetve. De ez már nem gólöröm.

A technikát nemcsak a góloknál, hanem a tizenegyeseknél is alkalmazzák: a játékvezető befújja, de nem ő a főnök. És ha a videobíró úgy dönt, nem volt tizenegyes, akkor mi van? Azonkívül, hogy a spori hülyét csinált magából. Akkor feldobás – és kié legyen a labda? A támadó csapaté? Amelynek játékosa eljátszotta a tizit? Vagy a védekező csapaté, melynek bekkje szabályosan szerelt? Avagy hozzá sem ért? Vagy nincs sportszerűség, és ádáz harc lesz a labdáért a tizenhatoson belül, mint a bulinál a jégkorongban?

Ez foci, nem jégkorong. Ide nem kell videobíró.

És ha nem fújja be a – jogos – tizenegyest a játékvezető, a videobíró (miután a biztonság kedvéért kétszer visszanézte) „a fülére szól”, hogy de bizony, tizenegyes! Közben már gólhelyzet a másik kapu előtt, és viszik a labdát vissza, a tizenegyespontra.

A technikát a mezőnyben is alkalmazzák: szabadrúgás! Vagy mégsem? Várjuk meg a videobírót. És megvárjuk. Meg-vá-runk! És ha nem volt szabadrúgás, megint feldobás.

A fociból egyfajta feldobójáték lesz.

A bedobás előtt is meg kell várni a videobíró csalhatatlan ítéletét. Hogy akkor most melyik csapat jön bedobással.

Közben – videobíróra várva – meg megy az idő. Ami – a tiszta játékidő – így is felháborítóan kevés. Szimulálás, fetrengés, kapus fél percig teszi le az ötösre a labdát, labdaelrúgás, időhúzó cserék, bekkelő csapat kibikázza a labdát a lelátóra. És ehhez jön az állandó, folyamatos játékmegszakítás a videobíró miatt (érette!). Többet áll, mint mozog a játék, mint az amerikai futballban.

Ez foci, nem amerikai futball. Ide nem kell videobíró.

A megyeháromban, egy Tunyog–Matolcs-meccsen nem is lehetne… A szakértőt, Dénes Ferenc barátomat (a Bp. Iszkra Olajbányász exközéphátvédjét) idézem: a „FIFA-állásfoglalás szerint a szövetség első céljának a játék egyetemességének védelmét tekinti. A döntéshozók szerint a labdarúgás nevű sportot azonos módon kell játszani a világ minden pontján, legyen szó falusi meg iskolai bajnokságról vagy a tévében közvetített hivatásos bajnoki meccsről. Egyszerűség és egyetemesség: ez a kulcsa a labdarúgás sikerének – szögezi le a dokumentum. Márpedig egy »egyszerű« gólvonali készülék, nem beszélve az összetettebb, videokamerás, számítógépes rendszerekről, sokba, az amatőr csapatok számára megfizethetetlenül sokba kerülne. […] Vajon az Iszkra meccse a Budapest-bajnokság sokadik osztályában ugyanaz a futballmérkőzés – »azonos módon játszott meccs« – lenne, mint amilyet a Man United játszik a Premier League-ben?

A válasz: nem. Egyáltalán nem.” (Lásd: Látástól vakulásig, Magyar Narancs, 2010. július 15.)

Az Iszkra exjobbszélsője szerint(em) viszont: igen. (És ez a fő különbség a pró és kontra hívei között. Ugyanaz-e a játék az Old Traffordon és a Blasz Veterán II. osztályában, az Old Trappoldon? Persze, hogy nem. És mégis. És ez benne a legszebb.)

Folytatva a videobírózást, ad absurdum: tulajdonképpen el se kellene kezdeni a játékot – áll a játékvezető, kezében a labdával, a kezdőkörben, és a videobíró utasításait betartva ítél bedobást, szabadrúgást, tizenegyest, gólt.
A videobíró odabent – odafent! – nézi videón a meccset, ő látja, csak ő.

Így lesz a fociból virtuális videojáték.

Ebben az új – nevezzük így – futballban nincs szükség asszisztensekre; na, nem is sajnáljuk őket. Már az alapvonali asszisztens (magyarul gólbíró) is fölösleges volt, a taccsbírók pláne. Szerencsétlenek, próbálják figyelni a centimétereket, a csatár (cipője) orrát, küzdenek a lehetetlennel, melynek neve les, miközben a közönség a hátuk mögött válogatott trágárságokkal szidja őket és az ő édesanyjukat, minekutána a videobíró – s nyomában a játékvezető – felülbírálja és közröhej tárgyává teszi amúgy is frusztrált személyüket (Márton partjelző fázik). Ha nem szüntetnék meg munkakörüket, maguk vonulnának vissza, szégyenükben. Hiányozni fognak… Ők voltak a legközelebbi hozzánktartozók, akiket lehetett szidni, szotyolás­zacskóval megdobni. Kár értük…

Nem lesz szükség játékvezetőre sem – minek, ha ott a videobíró? Mint a grundon, bíró nélkül játszanak a csapatok, a videobíró pedig (késéssel ugyan, azóta már három fault történt) hangosbemondja (vagy nem mondja) a bedobást, kornert, kirúgást, bedobást, szabadrúgást, sárga és piros lapot, tizenegyest, gólt. Mindent.

A videobíró magyar hangja Szepesi György.

A játékvezető is – nekem, néhányunknak, ókonzervatív, régi idők drukkereinek – hiányozni fog, különösen a rigmusgyártóknak. A videobírónak nem lehet (vissza)kiabálni, hogy Te állat! [szövegromlás] Hiszen még a nevét se tudjuk… Oly szépen hangzott: Há-rom hülye!, a videofutballban a futballal együtt ez a (be)szólás is kihal.

Labda sem kell (hiszen futball sincs). A játékosok eljátsszák, hogy most éppen mi történik. Vagy előre megbeszélik (ahogy anno a futballban is előfordult), mennyi az eredmény, mikor ki örüljön, mikor kerül hálóba a – virtuá­lis – labda. Avagy improvizálnak, és az győz, aki a több gólörömöt bemutatja. A közönség is jól jár – mindkét csapat támadó futballt játszik, védekezés nincs, még a kapusok is támadnak. Amikor pedig a labda a lelátóra kerül, és már elfogytak a kapuk mögül, az oldalvonalak mellől, a két csapat vár, hogy valaki visszaadja; az a szerencsés valaki pedig, mint Antonioni Nagyításában a főhős a teniszlabdát, visszadobja (vagy -rúgja) a nem létező labdát.

A nem létező focit.

Az új „futballban” játékosok sem kellenek. A nézők kimennek, és azt látnak, amit akarnak. Végre szép és eredményes játékot látnak, elégedetten csettintenek, örülnek, mert csapatuk – mint mindig – győzött, boldogan mennek haza.

Boldogok a drukkerek, mert övék a videobíró.

Játékosok nélkül a magyar csapat is – hosszú, véget nem érőnek tűnő szünet után – végre kijut a világbajnokságra.

Ahol bejut a döntőbe, s bár a 87. percben Puskás gólját Ling előbb megadja, majd partjelzője, Griffiths intésére visszavonja, a videobíró felülbírálja, egyenlítettünk!, jöhet a hosszabbítás, melyben Tichy labdája a lécről a gólvonal mögé pattan, a partjelző a felezővonal felé futva jelzi, gól, de a játékvezető, Latisev továbbot int.

Ám akkor a videobíró, odafentről, ékes magyarsággal (hiszen a magyarok Istene) megszólal, nem láttad, te barom?! Góóóóól!

És megnyerjük a vébét.

Vb mint videobíró.

 

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.