Franciaország–Spanyolország barátságos mérkőzés, a franciák gólt lőnek, ünnepelnek, a közönség tombol. A játékvezető konzultál a videobíróval – szabadrúgás kifelé, les volt.
Az asszisztens (mindközönségesen partjelző, magyarul taccsbíró) nem jelzett.
A spanyolok góljánál kollégája lest integet, a játékvezető fülhallgatózik, a játékosok körülveszik, közönség vár. A bíró (nem a video-, még) középre mutat, nem volt les. Spanyolok örülnek, a franciák nem, közönség őrjöng.
1-1 helyett 2-0, győzött az igazság.
Megszületett a videobíró.
És meghalt a foci.
Eltűnik a gólöröm – a játékos nem rohan a szögletzászlóhoz, nem rugdossa vagy tépi ki helyéről, nem csúszik hason versus seggen a füvön, két kezével nem ringat csecsemőt, nem néz az égre, nem köszöni meg, keresztet vetve. Csapat nincs egy kupacban. Közönség sem örül, mindenki a játékvezetőt nézi, együtt várják feljebbvalója, a videobíró ítéletét. És ha gól, lehet örömködni, késleltetve. De ez már nem gólöröm.
A technikát nemcsak a góloknál, hanem a tizenegyeseknél is alkalmazzák: a játékvezető befújja, de nem ő a főnök. És ha a videobíró úgy dönt, nem volt tizenegyes, akkor mi van? Azonkívül, hogy a spori hülyét csinált magából. Akkor feldobás – és kié legyen a labda? A támadó csapaté? Amelynek játékosa eljátszotta a tizit? Vagy a védekező csapaté, melynek bekkje szabályosan szerelt? Avagy hozzá sem ért? Vagy nincs sportszerűség, és ádáz harc lesz a labdáért a tizenhatoson belül, mint a bulinál a jégkorongban?
Ez foci, nem jégkorong. Ide nem kell videobíró.
És ha nem fújja be a – jogos – tizenegyest a játékvezető, a videobíró (miután a biztonság kedvéért kétszer visszanézte) „a fülére szól”, hogy de bizony, tizenegyes! Közben már gólhelyzet a másik kapu előtt, és viszik a labdát vissza, a tizenegyespontra.
A technikát a mezőnyben is alkalmazzák: szabadrúgás! Vagy mégsem? Várjuk meg a videobírót. És megvárjuk. Meg-vá-runk! És ha nem volt szabadrúgás, megint feldobás.
A fociból egyfajta feldobójáték lesz.
A bedobás előtt is meg kell várni a videobíró csalhatatlan ítéletét. Hogy akkor most melyik csapat jön bedobással.
Közben – videobíróra várva – meg megy az idő. Ami – a tiszta játékidő – így is felháborítóan kevés. Szimulálás, fetrengés, kapus fél percig teszi le az ötösre a labdát, labdaelrúgás, időhúzó cserék, bekkelő csapat kibikázza a labdát a lelátóra. És ehhez jön az állandó, folyamatos játékmegszakítás a videobíró miatt (érette!). Többet áll, mint mozog a játék, mint az amerikai futballban.
Ez foci, nem amerikai futball. Ide nem kell videobíró.
A megyeháromban, egy Tunyog–Matolcs-meccsen nem is lehetne… A szakértőt, Dénes Ferenc barátomat (a Bp. Iszkra Olajbányász exközéphátvédjét) idézem: a „FIFA-állásfoglalás szerint a szövetség első céljának a játék egyetemességének védelmét tekinti. A döntéshozók szerint a labdarúgás nevű sportot azonos módon kell játszani a világ minden pontján, legyen szó falusi meg iskolai bajnokságról vagy a tévében közvetített hivatásos bajnoki meccsről. Egyszerűség és egyetemesség: ez a kulcsa a labdarúgás sikerének – szögezi le a dokumentum. Márpedig egy »egyszerű« gólvonali készülék, nem beszélve az összetettebb, videokamerás, számítógépes rendszerekről, sokba, az amatőr csapatok számára megfizethetetlenül sokba kerülne. […] Vajon az Iszkra meccse a Budapest-bajnokság sokadik osztályában ugyanaz a futballmérkőzés – »azonos módon játszott meccs« – lenne, mint amilyet a Man United játszik a Premier League-ben?
A válasz: nem. Egyáltalán nem.” (Lásd: Látástól vakulásig, Magyar Narancs, 2010. július 15.)
Az Iszkra exjobbszélsője szerint(em) viszont: igen. (És ez a fő különbség a pró és kontra hívei között. Ugyanaz-e a játék az Old Traffordon és a Blasz Veterán II. osztályában, az Old Trappoldon? Persze, hogy nem. És mégis. És ez benne a legszebb.)
Folytatva a videobírózást, ad absurdum: tulajdonképpen el se kellene kezdeni a játékot – áll a játékvezető, kezében a labdával, a kezdőkörben, és a videobíró utasításait betartva ítél bedobást, szabadrúgást, tizenegyest, gólt.
A videobíró odabent – odafent! – nézi videón a meccset, ő látja, csak ő.
Így lesz a fociból virtuális videojáték.
Ebben az új – nevezzük így – futballban nincs szükség asszisztensekre; na, nem is sajnáljuk őket. Már az alapvonali asszisztens (magyarul gólbíró) is fölösleges volt, a taccsbírók pláne. Szerencsétlenek, próbálják figyelni a centimétereket, a csatár (cipője) orrát, küzdenek a lehetetlennel, melynek neve les, miközben a közönség a hátuk mögött válogatott trágárságokkal szidja őket és az ő édesanyjukat, minekutána a videobíró – s nyomában a játékvezető – felülbírálja és közröhej tárgyává teszi amúgy is frusztrált személyüket (Márton partjelző ráfázik). Ha nem szüntetnék meg munkakörüket, maguk vonulnának vissza, szégyenükben. Hiányozni fognak… Ők voltak a legközelebbi hozzánktartozók, akiket lehetett szidni, szotyolászacskóval megdobni. Kár értük…
Nem lesz szükség játékvezetőre sem – minek, ha ott a videobíró? Mint a grundon, bíró nélkül játszanak a csapatok, a videobíró pedig (késéssel ugyan, azóta már három fault történt) hangosbemondja (vagy nem mondja) a bedobást, kornert, kirúgást, bedobást, szabadrúgást, sárga és piros lapot, tizenegyest, gólt. Mindent.
A videobíró magyar hangja Szepesi György.
A játékvezető is – nekem, néhányunknak, ókonzervatív, régi idők drukkereinek – hiányozni fog, különösen a rigmusgyártóknak. A videobírónak nem lehet (vissza)kiabálni, hogy Te állat! [szövegromlás] Hiszen még a nevét se tudjuk… Oly szépen hangzott: Há-rom hülye!, a videofutballban a futballal együtt ez a (be)szólás is kihal.
Labda sem kell (hiszen futball sincs). A játékosok eljátsszák, hogy most éppen mi történik. Vagy előre megbeszélik (ahogy anno a futballban is előfordult), mennyi az eredmény, mikor ki örüljön, mikor kerül hálóba a – virtuális – labda. Avagy improvizálnak, és az győz, aki a több gólörömöt bemutatja. A közönség is jól jár – mindkét csapat támadó futballt játszik, védekezés nincs, még a kapusok is támadnak. Amikor pedig a labda a lelátóra kerül, és már elfogytak a kapuk mögül, az oldalvonalak mellől, a két csapat vár, hogy valaki visszaadja; az a szerencsés valaki pedig, mint Antonioni Nagyításában a főhős a teniszlabdát, visszadobja (vagy -rúgja) a nem létező labdát.
A nem létező focit.
Az új „futballban” játékosok sem kellenek. A nézők kimennek, és azt látnak, amit akarnak. Végre szép és eredményes játékot látnak, elégedetten csettintenek, örülnek, mert csapatuk – mint mindig – győzött, boldogan mennek haza.
Boldogok a drukkerek, mert övék a videobíró.
Játékosok nélkül a magyar csapat is – hosszú, véget nem érőnek tűnő szünet után – végre kijut a világbajnokságra.
Ahol bejut a döntőbe, s bár a 87. percben Puskás gólját Ling előbb megadja, majd partjelzője, Griffiths intésére visszavonja, a videobíró felülbírálja, egyenlítettünk!, jöhet a hosszabbítás, melyben Tichy labdája a lécről a gólvonal mögé pattan, a partjelző a felezővonal felé futva jelzi, gól, de a játékvezető, Latisev továbbot int.
Ám akkor a videobíró, odafentről, ékes magyarsággal (hiszen a magyarok Istene) megszólal, nem láttad, te barom?! Góóóóól!
És megnyerjük a vébét.
Vb mint videobíró.
