Azóta a szavazók ötvenhat százalékának köszönhetően ő lett az államfő. Utoljára egy Slobodan Milošević nevű politikusnak sikerült már az első fordulóban elnökválasztást nyernie. Ha lehalkítva nézzük a szerb közszolgálati tévét, azt hihetnénk, nem sok minden változott azóta: Milošević egykori propagandaminisztere, Vučić mögött Ivica Dačić, a miloševići szocialisták mostani elnöke és Milorad Dodik, a szerb nacionalista gettó, a boszniai Republika Srpska vezetője tapsikol. Húsz év persze nem múlt el egészen nyomtalanul, a felhangosított Vučić már másképp szól, mint hajdanán: európai Szerbiát akar, köszönti a kisebbségeket, különösen azok jó pénzért megvett vajdáit, és európai integrációt ígér. Szavaiból ítélve Vučić még Orbán Viktornál is nyugatabbra fekszik. Persze Orbánnak már nem kell bizonyítania, az Európai Unió képtelen fellépni vele szemben. Vučić azonban még csak álmodozik ilyen lehetőségről: bent lenni, ha pénzről van szó, s kívül maradni, ha értékekről. Szijjártó Péter támogatása mindazonáltal felettébb árulkodó – Belgrád valódi céljairól és Budapest tényleges érdekeiről mutat sokat. Vučić az Európai Unió mellett ágál, ám két olyan politikust hívott maga mellé Európából, Szijjártó Pétert és Gerhard Schrödert (Gerhard Šreder), akik közismerten Moszkva nagy barátai. Vučić még nem lehet annyira őszinte, hogy kimondhassa, amit Szijjártó vagy Schröder nyíltan képvisel az európai politikában. De a miniszterelnök-államfőnek a mai Szerbiában esélye sem lett volna győzni, ha európai orientációja túlságosan őszintének látszana. Amikor kevéssé figyeltek oda a nyugati újságírók, gyorsan szólt is azokhoz, akik mást várnak tőle: Moszkvához, Pekinghez, a koszovói szerbekhez. Ehhez a játékhoz pedig éppen Szijjártó és Schröder a legjobb díszlet és üzenet.
Miközben Szijjártó kiállása és oroszpártisága bizonyosan használt Vučićnak a kampányban, Horvátországban a tavalyi parlamenti választásokkor az ottani, végül győztes jobboldal kínosan kerülte, hogy Magyarországgal, ne adj’ isten annak ruszofil jobboldalával kelljen közösen mutatkoznia. Noha a 90-es években rövid időre úgy tűnhetett, mintha Budapest és Zágráb mindig is szövetségesek lettek volna, történelmileg nem meglepő Zágráb mostani távolságtartása Budapesttől és Belgrád közelsége hozzá.
Magyarország majd ezer éven át alkotott a horvátokkal közös államot, de ez legkésőbb a 19. századra már semmiképp sem barátság, hanem kényszer volt a horvátok számára.
A horvát történelmi emlékezetben „Budapest” a mai napig elnyomást jelent. A kisiskolások most is azt tanulják, hogy a korszak uralkodó tendenciája a magyarosítás volt, s annak fő figurája, Khuen-Héderváry Károly bán valóságos horvátfaló démon. A későbbi magyar miniszterelnök húsz éven át volt Horvátország ura. Nem volt ez persze annyira szörnyű időszak, amint az utókor láttatja, de megítéléséről úgysem a tények döntenek: a horvát nacionalisták magyarellenes küzdelmeibe is keveredett legalább annyi frusztráltság, mint a magyar kurucok osztrákellenességébe. Khuen-Héderváryról a horvát emlékezet így nem a vasúthálózat kiépítését vagy Isidor Kršnjavi kultúrpolitikus megvalósult terveit őrzi, hanem azt a magyar arisztokratát látják benne, aki a szerbek szavazataival ült a horvátok nyakán. A horvátországi és szlavóniai szerbek – a vallási autonómiájukért cserébe – ugyanis Budapest hű alattvalói voltak a dualizmus idején, s készséggel szavazták be a magyarbarát jelölteket a zágrábi parlamentbe. Míg Bécs a helyi nemzetiségi konfliktusokban inkább a katolikus délszlávokkal, a horvátokkal és a szlovénokkal szimpatizált, Budapest többször is az ortodox szerbekkel tartott. A horvát nacionalizmus talán legfontosabb ága nem is akarta elhagyni a Habsburgok birodalmát – csupán a magyaroktól és a szerbektől szabadult volna.
A múlt század 90-es éveiben, a függetlenné váló Horvátországban leginkább a szerbellenesség dominált – de a Budapesttel szembeni fenntartások sem múltak el nyomtalanul. S ha az 1990-es fegyverszállítás (a hírhedt Kalasnyikov-ügy) meg az Antall-kormány nemzetközi kiállása a horvát függetlenség mellett némiképp feledtette is a régi sérelmeket, az sem véletlen, hogy a magyar külügyminisztert nem hívta a horvát jobboldali párt, a HDZ tavaly korteskedni. A Mol-ügy óta – függetlenül annak valós tartalmától – épp az azóta ismét kormányzó HDZ-n díszeleg a „magyarpártiság” bélyege. A szocdemek egykori vezetője, Zoran Milanović soha nem is mulasztotta el az orrukra húzni, hogy ő bizony „nem Khuen-Héderváry Károly” – a horvát közvéleményben a mai napig értik, kiről, miről beszél ilyenkor egy politikus. Belgrádban ilyesféle párhuzamtól nem kellett tartania sem Szijjártónak, sem a vendéglátóinak.
Mintha visszaállnának a régi reflexek és szimpátiák. Budapest inkább a szerbekre, Bécs meg a horvátokra támaszkodott a hatalmi harcokban – és ez újabban megint így van. Budapest viszonya Belgráddal ma felettébb jó, a helyi magyar kisebbség vezető pártja ugyanúgy biztosítja a többséget, mint egykoron a szerb pártok a zágrábi parlamentben a magyaroknak, vagy legalábbis a „magyarbérenceknek”. A magyar–szerb barátsághoz kellett persze az is, hogy szerbek és horvátok megint szembeforduljanak egymással. A jugoszlavizmus – mely a 19. században horvát fejekben fogant ideaként kezdte karrierjét – mára jószerivel kihunyt, s legfeljebb azon értelmiségieknél pislákol, akik bár otthon vannak a Balkánon, de nem találják a helyüket az új nemzetállamokban. Mint például Josip Broz Tito unokája, aki az elveszett Jugoszláviát keresve Belgrádból Szarajevóba költözött. És talán nem is véletlenül: egy hete éppen Szarajevóban gyűltek össze a térség vezető nyelvészei, hogy közös nyilatkozatban tiltakozzanak a politikai alapú nyelvi megosztottság ellen. Ma hivatalosan négy nyelven tud, aki egykoron szerbhorvátul tanult – a nyilatkozat aláírói szerint viszont „politikai manipuláció” önálló horvát, szerb, bosnyák, montenegrói nyelvekről beszélni, ezek ugyanazon nyelv dialektusai. Ha így is van, nehéz nevet adni e közös jószágnak. E kicsiny, egymással viaskodó nemzetek között nincs olyan elismert kulturális hatalom, mint Németország a német nyelvű vagy Franciaország a frankofón univerzumban. Egy horvát sohasem fog akarni „szerbül” beszélni anyanyelveként, ahogy egy szerb sem „horvátul”. Az oroszos kiejtésű Szijjártó pedig legfeljebb csak szerbül és montenegróiul arathat sikert.
