Techet Péter: Svarcgelb

Trst je naš?

  • Techet Péter
  • 2017.05.27 13:04

Egotrip

Tavaly május másodikán reggel, ha a trieszti polgár a Piazza Goldoniról feltekintett a Mussolini tiszteletére épített lépcsőkre, hatalmas „TITO” felirat ütötte meg a szemét. Az előző napi felvonulók hagyhatták ott – provokációként. Rögtön érkeztek is a felháborodott levelek a helyi napilap, az Il Piccolo szerkesztőségébe. Triesztet ugyan Tito csapatai szabadították fel 1945-ben, de a város identitását a mai napig erősen meghatározza az antikommunizmus. A levélírók fejek hullását követelték a tábla miatt. Tito neve Triesztben a mai napig heves érzelmeket vált ki: a többség elutasítja, gyűlöli az egykori jugoszláv államfőt, de van egy szubkultúra, amely hősként tekint rá.

Május elseje Triesztben nem csupán a munka ünnepe. 1945-ben e napon vonultak be a városba Tito partizánjai, köztük számos isztriai olasz is: a várost felszabadították a németek alól, s az alakuló Jugoszlávia számára követelték. De Tito mellett az olasz kommunisták jelentős része is azt akarta, hogy a Habsburg Birodalom egykori impozáns kikötője Jugoszláviához kerüljön. A város valóban nem csak az olaszoké: Olaszország csak 1918-ban foglalta el, és akkoriban még lakóinak majd’ harminc százaléka szlovén volt. A fasizmus brutális kampányt folytatott ellenük, a szlovén nyelvet száműzték, neveiket olaszosították, s a szlovén nemzetiség már önmagában bűnné lett a nemrég még multikulturális városban. (Eme időket Boris Pahor trieszti szlovén író örökítette meg mű­vei­­ben.) Tito csapatait 1945 tavaszán ezért leginkább a helyi szlovénok élték meg felszabadítókként. A marsall pedig kiadta a jelszót: „Trst je naš”, azaz „Trieszt a miénk”. Az örök kérdést, hogy Trieszt a latin kultúra legkeletibb városa-e, vagy a délszláv világ legnyugatibb helyőrsége, Tito a jugoszlávok javára akarta eldönteni.

Mindezek miatt 1945. május elseje a mai Triesztben hasonló viták tárgya, mint Budapest felszabadítása (vagy „felszabadítása”). Egy szörnyű korszak végét vagy az újabb diktatúra kezdetét lássuk-e benne? A jugoszláv hadsereg aztán, a szövetségesek egységes nyomására, hamar feladta a várost, de ez az időszak, Tito negyven napja – leginkább a későbbi olasz hidegháborús propagandának köszönhetően – rémuralomként él a közös emlékezetben. Pedig a valódi rémuralom a megelőző évek voltak: amikor Olaszország államilag üldözte a helyi szlovénokat, majd a német megszállók kiirtották szinte a teljes trieszti zsidóságot. Ebből a perspektívából mindenképp Tito a felszabadító.

A város a kezdődő hidegháborúban a nyugati oldalra került. Majdnem tízéves önálló lét után, végül 1954-ben kebelezte be Olaszország, sokak szerint nemzetközi jogilag vitatható módon. (És a helyi szeparatisták szerint a mai napig „megszállva” tartja.) A város az 50-es évek közepére újabb tragédián esett át: a szlovénok elüldözését, a zsidók kiirtását a menekült olaszok érkezése követte. Tito Jugoszláviájában a németek és a magyarok mellett az olaszok is „bűnös nép” lettek, ezért százezernyi isztriai, fiumei, dalmáciai olasznak kellett csomagolnia. A kommunisták – mint a cseh­szlovák Beneš-dekrétumok esetében – jogos bosszúról beszéltek. Az olaszok elűzésével több évszázados kultúra ért véget: az egykori Fiumét e kitelepítés tette végleg Rijekává, Isztriában, ha kevesen is, de maradtak olaszok. Sokan menekültek Triesztbe; számukra a határ túloldala, Jugoszlávia és Tito a poklot jelentette. S elkezdődött a szokásos kelet-európai vita arról, hogy ki az áldozat és ki a tettes, s ki ütött először. Ezek az ellentmondások Trieszt történelmi emlékezetét is meghatározzák. A szlovénok a menekülő olaszokra fasiszta kollaboránsként tekintettek, akik a fasiszta korszakban eltűrték a szlovénok és horvátok üldözését. A menekülő olaszok viszont kommunistákat, Tito ügynökeit látták a helyi délszlávokban. A nemzeti hovatartozás valójában politikai állásfoglalássá lett: így fordulhatott elő, hogy helyi olasz kommunisták szlovénnak mondták magukat, az antikommunista szlovénok meg inkább az olasz énjüket domborították. A jugoszláviai olasz köz­élet fontos hivatkozási pont volt az itáliai kommunizmus számára is: az isztriai olaszok propagandarádiója, a Radio Capodistria – mely még Nápolyban vagy Palermóban is hallható volt – egyfajta fordított Szabad Európa Rádióként működött.

Május elsején Triesztben még mindig felszakadnak a sebek és a viták. A felvonulók nem csak a Bella ciaót éneklik és a vörös zászlót lengetik, mint más olasz városokban, de jugoszláv partizándalokat is játszanak, jugo­szláv zászlót és Tito arcképét is cipelik. A San Giacomo negyed bárjaiban a szerb vagy szlovén tulajdonos jugopopot bömböltet, és még a jugoszláv lobogót, a bő 25 éve jobblétre szenderült szövetségi állam jelképét is kitűzi. A 60-as, 70-es években a helyi fasiszta és kommunista körök sokszor utcai verekedésekben folytattak eszmecserét a kérdésről. A Via Venti Settembre környéke sokáig a fasiszták terepe volt, ahol május elsején baloldali nem­igen mert mutatkozni.

De történelmi perspektívában az indulatok talán csillapodnak. A Tito-élmény megkopott, az egymásra rakódó történelmi emlékezetek háborújából egyre inkább a Habsburg-múlt kerül ki győztesen, és a város 1918-ig tartó multikulturális aranykora – melynek szomorú epilógusa után, a 20. században Trieszt el is veszítette színességét, jelentőségét, gazdasági erejét – egyre vonzóbbá válik. A 90-es évek óta – ekkor a félig magyar Riccardo Illy volt a polgármester – olaszok és szlovénok egyre inkább közös trieszti identitásukat hangsúlyozzák, és az ezzel együtt járó közép-európaiságukat az amúgy dél-európai országban. Giorgio Rossi egykori városi tanácsnok a trieszti szlovén napilapban, a Primorski Dnevnikben tavaly ősszel egyenesen „nagy államférfinak” nevezte Josip Brozt, a kommunista Jugoszlávia néhai elnökét.

De még messze nincs minden történelmi konfliktus eltemetve. A városnak tavaly óta újra jobboldali vezetése van, szavazóik pedig nem akarnak „TITO” feliratot látni a városban. A városi tanács ezért pár hete betiltotta a jugoszláv szimbólumok használatát az idei május elsejei felvonulások idejére. A helyi baloldalnak idén csak a jugopop marad, ha lázadni akar.

Neked ajánljuk