Sajó László: öt és feles (Mementours 1)

szerző
Sajó László
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Sajó László

(Mementours 1)

Kisszekeresen telket veszünk, Árpi, a komám, meg én, nosza. Kisszekeres Szatmárban található, véletlenül Nagyszekeres mellett. Kisszekeres, Nagyszekeres, engem rózsám már ne keress, indulás. Át a Hortobágyon, az út mentén gémes kutak, gólyák, lányok, csikosch, gulyasch, szopasch. Mézeskalács, szív. A parkolóőr kétszáz forintot kér, pedig Árpi csak pisilni akar a kilenclukú híd alatt, akkor is. Debrecenben kocsmát keresünk, kiülőst, a korzón, keleti kilátástalanul. Egy pincében kötünk ki, amsztelt csapolnak, kívülem nem issza senki, bennszülöttek ülnek a sötétben, nem beszélnek, isznak, kőbányait. Komám elment rokont keresni, nem, még nem a temetőben, a nagypostán. A temetők még előttünk, ha sejtené(n)k, Nyírbátorban megállunk, virágot venni, s ha már, megnézzük a templomot. Zárva. De már a székely- és kiskapu is, átmászunk a kerítésen. Jön a papné, kinek a pap, a férje, mit keresünk itt. Én az istent, nem mondom. Meg kik vagyunk. Hát a három testőr, Pestről. A Csúf, a Rút, a Csúnyácska. Három szabódó legény. A takarító, a munkanélküli, a költő. Mondja Árpi, és, csoda történik, gerjesztünk bizalmat, kezünkben a templomkulcs. Menjünk csak be. Meg ne haragudjunk, de történtek ilyen kriminális dolgok. Lopnak mindent, tetszik tudni. Ellopták az istent. Állunk az üres (értsd: hófehér, tiszta, egyszerű) református templomban, tétova római katolikusok. Ilyen tanácstalanok majd Máriapócson leszünk, a görög katolikus kegytemplomban, még odébb van. Megköszönjük az időközben hazatért papnak (aki különben is esperes), mivel tartozunk. Semmivel. A templom javára. Az más. Úgy megyünk, ahogy jöttünk, ám újabb élménnyel gazdagabban, a kerítésen át, betolakodók. Hol itt a virágbolt. Egy szál piros rózsa, a kisasszony vagdossa a töviseket, köszönöm, nem kell, halottnak lesz. A vállaji temetőbe, nagyanyámhoz Nyírbogáton át visz az út, itt voltam karoló a Róza esküvőjén, mire a vőlegény házához értünk, lépni se tudtam, nemhogy karolni, engem vittek, lefektettek a szép paplanos, szaladtak a szomszédba nyolc citromért, anyám belém öntötte az esszenciát, ő tudta, mi kell. Vonultam a főutcán, a szatmári szilva itt bukkan föl először a történetben, belőlem. Az úton végig kell hányni, de megálltam, meg-meg.

Az első és utolsó domb, amivel találkozunk, Dunántúli Lankás. Árpi megkönnyebbülésére, a vállaji temető, mely kálvária, azért emelkedik. Nem találom a nagyanyámat. Utoljára a temetésen voltam, rohadjak meg. Valahol a szélén volt, mire komám, nagy temetőszakértő, már két rokonán túl vagyunk, fölvilágosít, az utolsó mindig a szélén van, bolyongunk, komám találja meg, és a szélén. Na ugye. Átadom a virágot, komám rám szól, nagyapámnak nem hoztam, pedig ő is itt van, apámnak hogyan mondjam meg. Mérken megcsodáljuk a helyi Oroszlánszagú Ricsi hófehér műkő kastélyát, mondott állatok őrzik a bejáratot, mögöttük a mérki lánchíd. Akkor inkább a sírkövek, galambostul, hófehéren és rondán. Azok mögött se lakik senki, A B. F. R. A., A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Egy temetőt, rokonostul, kihagyunk, négyre Mátészalkára kell érnünk, vár minket Marika, reménykedünk, ebéddel. Csirkeragu, kötözött tésztával, töltött káposzta. Halottak, élek. Majd Mátészalka megtekintése, rövid program, mit mondjak, nem szép, a főutcája, főtere, nézni is tereh. Hagyták volna meg a régi főutcát, magyaráz komám, majd arra jövünk vissza, falusi házak, árnyas, szép. Sietünk, hatkor holland-olasz (sajnos, kiderül, olasz-holland), Fehérgyarmaton. Nosztalgiázunk (helyi egység neve), hábé sör, na most pilsz vagy láger, kérdezi Árpi, kíváncsian, hábé, feleli a pincérfiú, és a helyet szelleme, Krúdy lengi át. A hollandok nem bírnak gólt rúgni, a szatmári szilva viszont fantasztikus, egy, kettő, három, négy, végül döntetlen (pálinka-sör), hosszabbítás, büntetőrúgások, ezt már meg nem nézhetem, ki a fehér, gyarmati éjszakába, a csillagok, A B. F. R. A., A Boldog Feltámadás Reménye Alatt, hallom, Toldo kivédte, a hollandok kiestek. Holland-magyar, átok. Hollandnak, magyarnak egy a Balsors, akiket régen. Mi van még nyitva, a Szamos, nyolcszáz személyes étterem, benne mi négyen, a kísérőnk, helyi tanerő, már nem bírja, csuklik, össze, elnézést kér, hazaindul, mi még maradunk, megszólal egy orgona, hol vagyunk, melyik templomban, temetőben, nyolcszáz férőhelyes, táncolunk, endékás nők, egymással, egymásba kapaszkodva, a hullámok lassan összecsapnak, de A SZAMOSBAN AZ ORGONISTA TOVÁBB JÁTSZIK, hej, temető, temető, de vidáman ám, piszkosul, sose halunk meg, bárcsak ez az éjszaka, csak egy haláltánc volt, mit tőled. Azután jött (folyt. köv.).

szerző
Sajó László
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk