Egotrip

Az állam elveszi a pénzünket, a háborúban véradót szed, parancsol ügyésznek és rendőrnek, iskolába kényszeríti gyermekeinket, börtönbe azt, aki ellenáll neki, élet és halál legitim ura. Hobbestól tudjuk, a szörnyű óriás tengeri szörny ő, Leviáthán, a bestia, akinek "(...) puszta látása is halálra ijeszt" (Jób 41,9). Baj-e, ha nagyra nő, és ha baj, lehet-e adócsökkentéssel fogyókúrára fogni?

Kezdetben, azaz 2008 második felében az események még csak amerikai hitelválságnak tűntek, pár hónap múltán már gyakorlatilag az egész világot megrázó gazdasági válság bontakozott ki a szemünk előtt. Ma viszont a politikai válság menedzselése köti le nemcsak a nagyhatalmak, de a gazdasági központok és a legapróbb kormányok figyelmét is.

Az első profi tanárok azok voltak, akik pénzt követeltek a tanításukért. Cserébe bölcsességet (szofia) ajánlottak. Ezeket a szofistákat kezdettől fogva gyanakvással szemlélték a filozófusok, akik csak távolról epekedtek érte, vagyis szerették (filo) azt a szofiát, amit riválisaik állítólag már magukévá tettek.

Tartok tőle, hogy a devizahitelesek megsegítésének ügye csak egyike lesz azon csalódásoknak, melyeket az új kormány idéz elő a be nem váltott (mert nem beváltható) ígéreteivel. A mostantól kormányzó pártszövetség kampányában ugyan nem terhelte túl konkrétumokkal a választópolgárokat, kritikáival és szlogenjeivel azonban a háztartások és a vállalkozások helyzetének gyors és radikális javulását sugallta.

- Háromszázhatvankettes számú Hámán Kató Úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás balról, zászlónak tisztelegj! - kiáltja a csapatvezető pajtás, és mi tekintetünket balra fordítva, kifeszített kézfejünket a homlokunkhoz emelve tisztelgünk. A hatalmas platánok lombjai közt átszűrődik a napfény, az iskola fehér ing-úttörőnyakkendőben feszít, a zászlót egy nyolcadikos fiú tartja, mellette úttörőlányok menetelnek a boldog jövő felé, előttük a lépéseik ütemét pergető dobos. Az igazgató elmondja a beszédét, mi énekelünk, a kedvencem a DIVSZ-induló, úgy a fülembe mászik, hogy huszonöt évvel később a gyerekeimnek is megtanítom. A nyolcvanas évek elejét írjuk, erős a gyanú, hogy tét nélküli az egész masírozás, de a mozgalmi dalok és a napsütés átmelengetik az ember szívét.

Nem divatos ma már a haladó-reakciós megkülönböztetés, de az a különbség, amelyet takar, nagyon is létezik. Sokféle mozzanata van, ezek egy részét a liberális-konzervatív, másokat a jobb-, baloldal, ismét másokat az egyenlőségelvű-érdemelvű ellentétpár közvetíti. Hadd maradjak mégis a régies különbségtételnél, de nem hagyománytiszteletből, ami persze illendő volna, hanem azért, mert a modern lélek működésmódját igyekszem föltárni, ehhez pedig elsősorban a genezis körülményeit érdemes átgondolni.

Mez, gatya, sportszár, csuka, törülköző, tusfürdő, kenőcs, indulás. Péntek délután, áll a város, a Jobbszélső, Aki Csak Szeretne Az Lenni, villamossal megy, elsőként érkezik, a csapat, szokás szerint, késik. A Kapus már itt szokott lenni, beöltözve, de az idén abbahagyta. A térde nem bírja. Minden meccs előtt úgy izgult, mintha most debütálna, és idegességében fél óráig szart. Az érkezők már messziről tudták, érezték, Kapusuk már van. Ez hiányzott most a Jobbszélsőnek, Aki, ez a szag a hozzá tartozó Kapussal. A Jobbhátvéd se jön, neki is a térde, de ő még küzd, műtik, tizenhetedszer.

Ha minden jószág, szolgáltatás, termelési erőforrás - elsősorban persze a kifejtett munka - és vagyontárgy pénzben mért ára egyik pillanatról a másikra megtízszereződne, vagy akár százszorosára emelkedne, akkor ezek egymáshoz viszonyított relatív ára nem változna. Egyórai munkáért cserébe ugyanannyi káposztát adnának, mint eddig, és a havi lakbér is ugyanakkora hányadát tenné ki a nominálisan, vagyis pénzben mérve megemelkedett fizetésünknek. Miután anyagi jólétünket és jövedelemszerzési esélyeinket ezek a relatív árak határozzák meg, azokat az emberi magatartásokat, erőfeszítéseket, amelyek eredményeképpen jövedelmek keletkeznek, egy ilyen képzeletbeli változás nem érintené. Ezért is hívjuk a pénzben mért árszintet nominális árszintnek, utalva arra, hogy ez csak a neve, nem a lényege a dolgoknak. Ahhoz persze, hogy lényegi, azaz reál értelemben tényleg ne történjék semmi, még az is kellene, hogy azoknak a vagyonelemeknek is változatlan maradjon a reálértéke, amelyeknek a menynyisége természetüknél fogva csak pénzegységben mérhető - nem pedig darabban, kilóban, hektárban vagy egyéb természetes mértékegységben. Ám ha a hitelekhez, betétekhez, részvényárakhoz meg persze a forgalomban lévő pénz címleteihez is hozzáírnánk a kívánt nullákat, akkor valóban csak egyetlen dolog változna, a pénz egységének reáljavakban kifejezett értéke csökkenne.

"A közönség vizsgáztat, de szórakozva teszi azt." (Walter Benjamin) Ki a leggyengébb? A felvetés egyidősnek tűnik a "ki a legerősebb?" kérdésével, de ősi eredete a futballra vonatkoztatva csak látszólagos.

Sokan örülnek, sokan aggódnak, hogy a választásokon győztes Fidesz kényére-kedvére módosíthatja az alkotmányt. Baj-e ez, vagy nagyszerű lehetőség egy rossz rendszer jobbítására?

A Fidesz elsöprő győzelmével lezárult egy tizenkét éve tartó háború. Kérdés, hogy most a szabadrablás vagy az újjáépítés időszaka következik-e. Történelmi példák sorát lehet hozni arra is, hogy a győztes hadizsákmánynak tekinti az elfoglalt országot, és arra is, hogy okos intézkedésekkel sikeresen pacifikálja - meg arra is, hogy jó szándékú, de buta intézkedésekkel sikertelenül.

Ha igaz a már évek óta fel-felröppenő hír, miszerint a posztmodern kornak vége, akkor mi most egy negyedik idődimenzióban, valahol a jövőn is túl leledzünk. A "modern" ugyanis eredeti latin formájában (modo) annyit tesz, hogy "éppen most", "jelenleg". Három dimenzióhoz szokott szervezetünk nehezen viseli ezt a múlton, jelenen és jövőn túli, poszt-posztmodern létet. Szédülünk, mert minden olyan szédítően gyorsan történt. Még föl sem tudtuk fogni, meg sem tudtuk határozni a magunk számára, hogy mi az a posztmodern, és már vége is.

Sok globalizációkritikus nagy lelkesedéssel tekint a közösségi tulajdonra a közszolgáltatások, például a vízszolgáltatás vagy a tömegközlekedés területén. A nagy bizalom mögött két fontos feltevés is rejlik. Az egyik szerint a közösségi tulajdon hasznos, hiszen a szegények így alacsonyabb áron juthatnak a szolgáltatáshoz, amely jelentősen növeli lehetőségeiket. A magáncég viszont - nyilván - felemeli az árakat, sőt akár a felújítás költségeit is ráterheli a fogyasztókra. A másik feltevés szerint a közösségi tulajdon képes érvényesíteni a természeti erőforrások szűkösségének szempontjait, és ezzel járul hozzá a fenntarthatósághoz. Ezek a feltevések azonban - sajnos vagy nem - távol állnak a valóságtól.

Már csak néhány hét, és új kezek kormányozzák országunk hajóját. Itt az idő, sulykolják egy ideje e kezekhez tartozó egyszólamú szájak - és ezzel nehéz is volna vitába szállni. Nyolc év valóban soknak bizonyult egyetlen kormánykoalíció számára: nemcsak az ország sínylette meg, de a koalíciót adó pártok is belerokkantak.