Masszívan sekélyes serkentettségben, se cigi, se bor, se kávé (ez azért erős! ehhez már a legtiltakozóbb mandelai lelkület kellhet! meg egy jó exgyarmatbirodalom, az eredmény minőségéhez), igen, se kávé, 1 kávé összesen, ki is én nem oly nagyon hajdan napi 4-5 kávét, a jobban megfizetett bérműfordítói munka idején, ifjabban is, napi 6-7... "kávét" ittam.
De hagyjuk! Ez megint kevéssé pezsdítő. Kávé, bor, éj és cigaretta nélkül is pezsdítő szavakat kell szólnom. (Vas István-parafrázis.)
Csak hát én nem akarom azt mondani, hogy micsoda bűvölet volt a végigfocizott (gyenge focista voltam!) délutánokra a csapvíz a konyhai vertfém-öntöttfém zománcos csillogó csapjából... hogy milyen bájolat volt egyszerre az angliai lószín közepébe pottyanni, ötvenezer söröző, üvöltöző hölgy és úr közé, úgy, hogy Szpéróm emlékére, az ő kifehérült verébtollaira gondolva egyből eltaláltam Crystal Spiritot, a 27-es számú újonc lovat egy hiperversenyben, csak még azt nem tudtam, hogyan kell fogadni... mely ámulat volt apám pulóverében járni a Tabán fényességén `56-ban Irodalmi Újsággal, ó, én jámbor... és...és-és...és és-és-és. Kosztolányi Szeptemberi Áhítata kellene Hajali Részegségig egyvégtén-vágtán, hogy én azt, szaktársak, elmondhassam. 10 000 dolgot. Ahogy Ottlik szerint az embernek 10 000 lelke van.
Szerintem nincs.
Egyre alig futja az ily fusi.
Lelkem! lelkecském! még hogy lelkem. Elviszi azt a kiadói várakozás, az adó, a honorkönyörgés, a széthulló ez-meg-az szisztémák s kapcsolatok sora, bár úgy közelebb megy is minden, keserves óvatossággal, mint kiment lábamon a járás. Bejön a járás a kiment lábamon, de - igaz birtokom! - örök pocsékban marad, legalább valami valamiért.
Hogy nem adtam magam kórházkézre stb.
Két éve fogorvosnál se vagyok, holott úgy jöttem el: egy nap múlva telefonálok, aztán pótlunk. Pótolhatatlan nekem az ellógás!
| ||
Időzített aknákon élek, mégsem foglalkozom a lelkemmel, mint ellenjátékkal.
Jaj, szerettem én - hagyjuk az ottliki közönyös szeretetet! - a jó távolban, fizikailag is, a villamosbeli embereket. Akikkel két hónapja még együtt zötyörögtem, s a nyáron tán megint. Most nem.
Semmi lélek. Tegnap igen, ma nem.
Ezt az egyet szereztem meg, mint Pilinszkynél az az illető az egyetlenegy helyet, ahová lökték, s ahol marad.
A francia foglyot szereztem meg sérült madarak képében, akik ma már nem krumplit és kölest és vizet követelnek, de az úgynevezett szívemet, azt. Kapják. `k - yes.
Szívem, lelkem, mennyi zagyvaság.
A minap kínomban már régi krimiregényeket olvastam (Ed McBain nem a legrosszabb, csak a harmadikkal már ne folytasd), és az egyiknek a végén jól bejött: "Hát szerelem csak a madarak világában van." Na, most akkor hagyjuk ezt a szerelmesdit is, de az igazsága megvan ennek a keserű sejtésnek. Olyan síugró-világkupákat és óriásműlesiklásokat nézek végig kínomban boldogan vállamon Totyi madarammal, hogy jodli-jodli-jó és minden holmenkollen!
Én nem viccelhetek: hogy "imádom ezt az életet, melyben a napok úgy peregnek le rólam, mint a kacat hordalék... mint a jó tőr helyett a tőrmellék... mint a jégről a latyak". Nem, nem. Alázat kell. A jég a latyak alatt szépen latyakká válik, minden eggyéolvad, mint... a rendszerek. Állítólag a népek, népségek. Kontinens konténerek.
Örüljek, hogy szépen vagyok. És amíg.
Hogy a kocsmától és a villamostól eleve visszariadtam influenza okán, de a papírárus kisasszony orrát törölgetve adta a tollat, amit vettem. (Ez a fajta toll egy kis gyengém.) Meg a visszacsatolás.
Örüljek, míg... lesz új kutyánk, meg amíg a Totyi él. Integethetek neki szobája sötétjébe, ahol régen 15 madár is volt. Nem kezdeném újra, mondja Beckettnél Krapp.
Nem térnék vissza oda Londonba, ahol először akkora bűvölettel tárult ki a Hyde Park túlján, óriásfák alatt a Kensington Gardens, s a felhők is oly másképp ütköztek házak homlokdíszeibe, másképp surrantak a vizes aszfalton az Austinok, a Bentleyk. Ahogy oly bájolatosan hordtuk ki a vizet az alagsori fogadóirodából, mikor az emeleti-földszinti halas bolt leve átitatta a mennyezetet, aztán csorgott. Egy emberként tevékenykedtünk. Vettem jó magyar bort a Victoria Wines boltban; és egy öregúr a piros buszról sárga csokorral leszökkent, egyenest az öregasszony karjába, aki várta, Beckett és Beckettné. És nem kívánom vissza az ámulatot, ahogy... és ahogy... átkeltem, mondjuk Párizson, egy verssorra gondoltam ("de egyszer ott felejtesz valahol", a halál, ugye, és Szpéró madaram még friss halott volt), s akkor eszembe jutott, az auteuili akadálypályára igyekezve, hol a kesztyűm? Na ja, fázott a kezem! S visszamentem, megleltem a kesztyűt a padon, ahol a verssort felírta. Nem, ma már talán a kezem se fázik, mert nem veszthetek el sehol semmit, mert sehol se járok, és 10 000 lelkem helyett talán egy elveszteni valóm sincs. S még mindig jöhet rosszabb.
(Ennek vége)
Tandori Dezső: Hol élsz te?
"Minden megvolt. Törd magad, de azért össze ne" Apukám, nekem a lábon vett filozófiám nem a lemenő kamatláb. Na szóval. Minden megvolt, és ami van, az csak a magánügyem, és ha bárkivel, ismétlem, bárkivel beszélgetek is, csak azért mondok bármit, mert belezuhantat az illető - s én belezuhanok, Belezuhanov!
