3. "Minden megvolt. Törd magad, de azért össze ne"

Apukám, nekem a lábon vett filozófiám nem a lemenő kamatláb. Na szóval. Minden megvolt, és ami van, az csak a magánügyem, és ha bárkivel, ismétlem, bárkivel beszélgetek is, csak azért mondok bármit, mert belezuhantat az illető - s én belezuhanok, Belezuhanov! - a némaság szakadékába, vagy annyira irritál, hogy beszélgetnem kell, hogy sokat beszélek. Különben napokig néma szeretek lenni. A szakmai megbeszélések (mi legyen a Kracindák-eposz algoritmusa pl.), az más. A lassan jelenő könyv kiadójának emberi gyengédsége, mint jó bátyuskáé, ismétlem, az más. De szerintem semmi megbeszélendőm nincs e világon szakmai tárgyakon túli egyéb. Hiszen azért nem olvasom el az újsághíreket se. Mit érdekeljen az árfolyamállás, ha a kamatlábat irdatlanságig leviszik! Örvendek, hogy ez engem igazán nem érint, mindhalálig dolgozni kell, és csak a kézbe kapott pénz nekem a pénz. Más ez, mint a verebek dolga. Egy kint élő féllábú verébke, akit Közelim etet, ő igen, ez a Verébke. De bankok világa nekem: Bangkok. (És láttam filmeket, hogyan lett Vodafone-ná a Mannesmann, és hogyan nyert 10 millió - millárd? - fontot a Fas-Pen-Lis kínai, szamuráj, maláj etc. spekulínó. Na. A kamatláb levitelének másnapján zuhantam el.)

Ám. Minden megvolt, és hogy mi az, ami "van", azt a magam dolgában én mondom meg. 1960-66 óta nem volt még ilyen erős, mint ma (munkadolgokban), és majd hülye leszek én ezt azzal elrontani, hogy munkalehetőségeken (nekem tetszőkön) túl másokkal való, valló, másoknak valló törődéssel... elizélem.

És erre összetöröm magam. És ott vagyok ennek másnapján magammal tehetetlenül a padlón.

Ki kellett sakkoznom - tessék megpróbálni, milyen! -, hogyan is kell tartanom az ép jobb lábamat, hogy az alacsonyabbik karosszék támlájára támaszkodva legalább valami vertikális esélyem legyen. Egy fél vertigo! Olyan rémes.

S akkor hirtelen... sok visszaesés után, fél óra küzdelmével, és se-remény-se-reménytelenség közönyével, nem is közönnyel, hanem a lét valódi állapotával, hogy csak csinálni kell, az már jó, ha csináljuk... megvolt.

Ordítás közepette két lábon voltam megint. Leültem. A karszékbe. Adtam-e a hálákat a sorsnak? Franc emlékszik már. Talán.

Újabb fél óra, még mindig egyedül... tudtam, nyista mentő, nyista dr. Jobbantudi, nem! Éntudi, minden doktori cím nélkül. Mint a rabiátus napszámos, vagy akárki, majd én megmondom.

Jó, én csak azt, hogy velem mi legyen. Ez nem túl nagy rabiát.

Ülj, rabiát, ülj. Aztán próbálj meg kimenni a klotyóra.

S csodák csodája, derékszögben kifordított lábbal bár, tíz percen belül meg tudtam tenni a nyolcméteres távot, nem kavartam le a telefont, rántottam szét polcenyvezeteket, zuhantam fejjel a beépített szekrénynek, nem húztam kapaszkodó kezemre a fürdőszoba ajtaját... iszonyatos szisszenés közepette (felül és alul egyaránt; ez ilyen!) ott ültem a vécén. Haránt. Na és akkor?

S ettől fogva lineárisan ment minden. Most, hogy ezt írom, már tudom egész nap "lógatni" a lábam, tudom lassítani javulását, nem fekszem, nem pihentetem; kenem Voltarennel, eszem a Solpaflexet, nézem, milyen takarosan, mint a rabiátus napszámosnak, meg van dagadva a bokám, lábfejem, vádlim, hogy szinte dünnyög a dágvány külleme-belleme... de az egész ügy pontosan az írói gyakorlati életemhez hasonlít, írok is jócskán, és előjön megint, hogy nagy erőben vagyok.

Mázlim volt, hogy nem úgy törtem össze magam, mint a Herminátor, aki hasonló nagy erőben volt, csak ő ráadásul sikerek teljében is. De hát egyszerre akarni a sikert és a függetlenséget, azt nem lehet. Nyilatkoztam: nekem a függetlenség kell. Ha Hermann Maier lennák, én is píárolnák.

Mivel pedig ezt harminckét éve gyakorlom, s közben rengeteg rémség történt, és minden voltam, csak független nem, hát azért van ez, hogy örülök, nyolc évem van még Derrida életkoráig, és az irodalomtudományban ugyan nem, de a léttudományban -amely egyben szaktudományként is megnyilvánul, például geometriai, logikai, nyelvi és irodalmi tudományként - alkothatok valamit, ám hogy 12 évvel vagyok idősebb, mint írtam, a nálam tizenkét évvel fiatalabbaknál, annak azért örülök, mert nem kell kétszer megcsinálnom, amit én már azért valahogy mégis megcsináltam.

Nem rettenetes, hogy Köpcössi Lajos és Sanda Péter annak néz, aminek. Vagy a magyaréletes asztalos, kárpitos, informatikus le se tojik téged (engem), sőt. Nem számít, hogy... Azaz álljunk meg. Természetes, hogy újab keletű grammatico-logico-geometrico tanulmányaimat (figyeljük az irodalmi lapokban! de nem ahol hinnők!) szeretném a spanyolviasz feltalálásánál többre tartani. Mégsem várom, hogy ujjongjanak olvastukon a kedélyek.

Szeretném ezt az egyet megőrizni: sehova és senkivel és (kutyán, madáron kívül) senkiért. Nem a világ érdemel ennyit. Azt se tudom, mi a világ. Hanem, mint a reklám mondja, én érdemeltem meg. "A derekasok szerencséje", mondom régi német egyetemi leckéim nyomán, szabadon. Végső soron a Jogi Egyetemtől indultunk, 1957 őszén. "A cselédkönyveseké", így Közelim, célozván adminisztrálósdikra, ám én a sima megoldások híve vagyok: "A leckekönyveseké". Nevetünk. És hogy akkor ennek se hossza, se.

(Folyt. köv.)